Ennek a cikknek már nem sokkal Tony Martin tavaly novemberi koncertje után meg kellett volna születnie, hiszen akkor jutott el hozzám a cd. Rögtön ezután rengeteget forgott a lejátszóban a cucc, de az év végi zűrös időszak miatt nem jutottam el oda, hogy megemlékezzem a műről. Most került elő újra lemez és megint csak beszorult a lakás összes zenelejátszó készülékébe. Nemcsak a cikk miatt, hanem azért is, mert oltári jó zene!
Persze ezen kijelentésemmel némileg ellentmondásba kerülök saját magammal, hiszen a jobb felső sarokban lévő számjegyecske nincs egyenes arányban a bevezetés lelkes hangvételével. Nos, hogy miért is e furcsaság, azt fogjuk itt, a tárgyalásban kivesézni. Ami esetünkben legfontosabb: Tony zseniálisan jó számokat írt! Egyszerűen minden dal hibátlan, emlékezetes, tele a legjobb martinos dallamokkal, amelyek a Cross Purposes óta születtek. Istenem, mekkora nyitás már a lendületes Raising Hell, amelyben Geoff Nichols nem átall egy Hammond-szólót is megereszteni (miért is nem engedtek nagyobb teret ennek a fickónak a Sabbathban???).
Micsoda doom opusz a Bitter Sweet és a Faith In Madness (annak rendje és módja szerint mindkettő be is gyorsul)! Fantasztikus refrénnel vértezték fel az I'm Gonna Live Forever c. tételt; elképesztően hangulatos az akusztikus prüntyögés/szóló a Surely Love Is Deadben. A címadó tétel szárnyaló dallamaihoz meg aztán tényleg nem tudok mit hozzáfűzni, ez a dal már a koncerten is lenyűgözött és aki ott volt, azok előtt nem kell ecsetelnem, mekkora ötlet a hegedűbetét is (illetve trombita, hogy Tony színpadon elsütött sápasztóan brit poénját idézzem).
Egy lazább, de azért kellően harapós hard rock nóta is felkerült az albumra: úgy látszik, Tony is eljutott abba a korba, amikor az idősödő rocksztárok előszeretettel osztják a fiatalabb generációkat - The Kids Of Today (Don't Understand The Blues), mondja a cím, és az embernek óhatatlanul is eszébe jutnak a klasszikus P. Mobil sorok ("én már akkor csajoztam, mikor még szép lány volt az anyátok"). Persze barátunk megtalálja a közös hangot az ifjabb nemzedék(ek)kel is, nem véletlenül vette maga mellé fiát gitárosnak. Ennek kapcsán mondhatjuk ugyan, hogy a max. 25 év körüli srác nincs egy ligában Iommival, nekem azonban kimondottan tetszik pl. a Kids Of Today-ben játszott, kimondottan érdekes country-jellegű szólója, bizonyos díszítései, figurái (a szintén imént említett Surely Love Is Deadben például). És tekintve, hogy nem gitáros szerzői lemezről beszélünk, maximális teret kap az ének, a nagy torok pedig teljes egészében kibontakozhat.
Tony hangja pedig (meglepő avagy sem) régi fényében tündököl, időnként kísértetiesen idéz meg konkrét Sabbath nótákat: hallgassuk csak meg a lemezzáró Field Of Lies-t, a "wake up" refrén egy az egyben "rise up" (to the Shining)! Szóval, az album minden pillanata 100%osan Tonyé és a magam részéről csak üdvözölni tudom a misztikusabb, súlyosabb zenei világhoz való visszatérését. A "mindössze" 13 (idén már 14) évvel ezelőtt megjelent előző (első) szólólemeze ugyan önállóbb, egyénibb hangvételű volt, csodálatos AOR/hard rock zenével, és nem nevezném rossznak az olasz gitárosokkal készült albumokat, egyéb vendégszerepléseket sem, de legtöbbünk számára ez a borongósabb, keményebb muzsika Tony igazi terepe. Ha ilyen zenét tud összehozni Geoff Nicholls-szal (muszáj még egyszer kihangsúlyoznom Geoff szerepét: nagyon királyak a billentyűs témák!), akkor maradjon csak a szólópályán, ne siránkozzunk azon, hogy szétment a sokak számára legkedvesebb Sabbath felállás. Persze sok mindent megadnék érte, ha ezekben a nótákban a vén bajszos húsos riffjei betonoznának...
Sajnos azonban fekete pontokat is kell osztanom! A 2000-es évtized derekán ugyanis sem Tony Martin, sem az MTM kiadó nem engedheti meg magának, hogy ilyen gyenge hangzású lemezt adjon ki a kezéből. Demónak elmegy egy magyar zenekarnál, de ekkora név esetében igenis költsenek a lemezfelvételre, de legalábbis dolgozzanak vele rendesen (elvégre nem csak pénz kérdése a tisztességes megszólalás)! Gyanús volt az is, hogy maga Tony Martin szerepel dobosként, gyanúm pedig hamar beigazolódott: ezen az albumon hús-vér ember egy taktus nem sok, annyit sem dobolt! Hiába írják, hogy a Raising Hell még a néhai Cozy Powell közreműködésével készült, mert egyszerűen nem hiszem el. Nagy kár, mert a Tony Martin Band ütőse tudásával, fiatalos lendületével nagyon sokat hozzátehetett volna a stúdiófelvételekhez is. A zenét nem teszi ugyan tönkre a japán dobos, de a tudat rendkívül bosszantó...
Összefoglalva tehát: dalok 10 pont, hangzás 6 pont - ha jól számolom, ebből ki tudunk hozni egy 8-as átlagot, annyit pedig mindenképpen megérdemel a lemez. Ha azonban nagyon szigorú lennék (amit ekkora kedvenc ilyen jó dalai esetében egyszerűen nem tehetek meg!), akkor a dobok miatt is levonnék egy pontot...
