Shock!

Eredetileg Tokyo néven, New Yorkból indult a Toxik, akik rövid ideig Mantikorként is működtek, mielőtt felvették végleges nevüket, és leszállítottak két lemezt, melyek maguk voltak az anno techno-thrashként aposztrofált műfaj nagybetűs Esszenciája. A mániákus riffelést és eszelős tekeréseket felvonultató csapat a kor sztenderdjeinek megfelelően, szövegeiben a környezetszennyezés, a drogok és a társadalmi szakadék kérdéseit járta körül, Ed Repka (lásd még többek között Evildead, Megadeth, Dark Angel) által tervezett borítókba csomagolva. Két nagylemez (World Circus – 1987 és Think This – 1989) után aztán elég hamar, 1992-ben bedobták a törülközőt, és bár 2007-ben is volt egy rövid reunion körük, 2013 óta aktívak újra igazán.

A hőskorban rögzített lemezekről ma már csak az alapító gitáros Josh Christiant találjuk a fedélzeten, aki mellett 2019-ben, a másik hathúros Eric van Druten érkeztével stabilizálódott a felállás. 2020-ban Kinetic Closure címen volt egy gyűjteményes anyaguk, ami az első két nagylemezről összeválogatott dalok újravett verzióit tartalmazta, és kijött két EP is az évek során, de a Dis Morta 1989 óta az első nagylemez, amin kizárólag vadonatúj dalok találhatók. Minden szerzemény friss tehát, sem a 2017-es Breaking Clas$ EP-ről, sem a 2020-as In Humanityről nem került fel ide semmi, annak ellenére, hogy ez a két anyag sajnos totál elsikkadt.

Kérdés, hogy a Dis Morta el fog-e, hiába van ugyanis egyértelműen thrash revival, a régi nagyok mellett leginkább a sörlóbáló partibrigádok hasítanak (lásd Municipal Waste vagy Gama Bomb), a Toxik-féle agyas, sűrű, tüskés cuccoknak nem feltétlenül van piaca most sem. Zero Hour- vagy Vektor-fanok persze simán rákaphatnak Christianékre, de ahogy 1989-ben sem kígyóztak sorok az ilyesmiért, úgy 2022-ben sem hiszem, hogy kiemelkedő lenne a kereslet az efféle muzsikákra. Szóval – bár kétségtelen, hogy remekül mutat egy kultikus Toxik-felvarró a farmermellényen – a Dis Mortát is leginkább az a maroknyi ember fogja csak hallgatni, aki tette ezt már harminc ével ezelőtt is. Ők meg úgyis mind ott lesznek a vasárnapi Vio-lence & Co. thrashorgián, szóval az ottani nézőszám alapján kábé belőhető lesz az is, mire számíthat itthon a Toxik.

Ne legyen igazam persze, és kívánom, hogy a Dis Morta kiemelje a bandát a sokadvonalból, kétségtelen ugyanis, hogy a lemezanyag alapján nem ott lenne a helyük. Bár – ahogy fentebb már írta – ez az a fajta reunion, amiben mindössze egyetlen régi tag vesz részt, a zene mégis abszolút párhuzamba állítható a hőskorral. Nem csoda, hiszen Josh írta kompletten az egészet, Ron Iglesias magas hangja meg egyértelműen rokon a klasszikus felállás énekese, Mike Sanders orgánumával. És ugyan underground nagy nevek már nincsenek a csapatban (a Heathenben is doboló Jim DeMaria tán a legismertebb arc, de megfordult náluk korábban az ex-Flotsam- és jelenlegi Overkill-dobos Jason Bittner, illetve a 2018-ban elhunyt ex-Death, ex-Iced Earth-gitáros Ralph Santolla is), a kisebb formációkban edződött felállás tagjai eszement jól muzsikálnak.

A Dis Morta 45 perce tíz rendkívül sűrű, többnyire nagy sebességgel elővezetett, technikás thrashtételt rejt, amikkel nem könnyű megbarátkozni ugyan, viszont maximálisan meghálálják a befektetett energiát. Ez is olyan lemez tehát, ami az elején gyakorlatilag átrobog rajtad, de ha már kezded magad kiismerni a riffáradatban, illetve a füled is ráállt Iglesias falzettjeire, meg fogod találni a kapaszkodókat. A felvezető kislemezeként bedobott Creating The Abyss, a címadó, a lemez tán leggyilkosabb riffjét felvonultató Feeding Frenzy vagy a Mekong Delta dolgait idéző, és így nálam tuti nyerő, speed metalos Devil In The Mirror adja majd meg magát a legkönnyebben, így ha ezek bejönnek, nyugodtan szánj időt az egész lemez alapos feltérképezésére. Nem mondom, hogy kifordítják vele négy sarkából a műfajt, de az biztos, hogy még manapság is ritkaságszámba megy ez a fajta és ilyen minőségű thrash metal.