A Trail Of Murder egy fiatal skandináv csapat, akiknek Shades Of Art című bemutatkozó anyaga még tavaly jelent meg. Mivel azonban frontjukon a kultikus Tad Morose egykori énekese, Urban breed (akinek nevét állítólag hivatalosan is kis bével kell írni) áll, és mivel kimondottan fincsi muzsikát játszanak, érdemes megemlékezni róluk. A banda magját Urban mellett a szintén ex-Morose tag Daniel Olsson gitáros, illetve a Morgana Lefayből ismerős dobos, Pelle Akerlind alkotja.
Ha ismered és szereted Urban stílusát, valamint a fent hivatkozott bandákat, a Shades Of Art sem fog szemernyi csalódottságot sem eredményezni nálad. Bár a muzsika kevésbé sötét és doomos, mint a Tad Morose esetében, az énekdallamok, a melódiák ugyanolyan kiemelkedőek, mint a régóta hallgatásba burkolódzó svéd doomstereknél. Olyasfajta prog/power/doom egyveleget kell elképzelni, mintha a kései Nocturnal Ritesba kevernéd a Tad Morose misztikus, súlyos világát. Kimondottan slágeres pillanatok is akadnak a lemezen, de fogós doom dolgok is felbukkannak.
A címadó nyitányként azonnal hat ragadós refrénjével, a kettes Carnivore viszont az előbb már említett komorabb tételek közül való. Mindez persze nem akadályozza meg Urban breedet abban, hogy kifejezetten slágeres és rögtön a fülbe mászó dallamokat kanyarítson a kicsit progos doom riffekre. A Lady Don't Answer megint csak a legszebb Tad Morose hagyományokat eleveníti fel, ahogy a soron következő Mab is. Míg azonban a Lady rendkívül ragadós, addig a Mab ízig-vérig doom-power dal dohogó riffekkel és folyamatosan pörgő duplázóval, Urban breed pedig mindkettőben remekel.
Természetesen nemcsak az énekes érdemel dicséretet, hiszen vétek lenne szó nélkül elmenni a lemezre valamennyi gitártémát feljátszó Daniel remek riffjei és Pelle roppant feszes, húzós dobolása mellett is. Mivel mindhárom csóka kiismeri magát a basszusgitáron is, a lemezt teljes egészében hárman készítették, a keverést pedig Jonas Kjellgrenre bízták, aki a Sonic Syndicate és a Scar Symmetry anyagain is dolgozott korábban, és aki nem mellesleg éveken keresztül funkcionált a Carnal Forge énekeseként is. A lemezre szerencsére a sound szempontjából sem lehet panasz: bár egyértelműen a vokálok állnak a középpontban, a gitár is kellően megdörren, és a többi hangszernek is megfelelő tér jut. Mindezt pedig egy meleg hangzásképbe sikerült összeolvasztani, ami szintén visszautal kicsit a Tad Morose időkre.
Bár alapvetően elég jól körülírható a Shades Of Arton hallható zene, illetve főként a doomos dalok kontra slágeresebb, poweres tételek váltakozásának lehetünk tanúi, néhány egyéb íz is felfedezhető a dalokban itt-ott. A Your Silence például a Kamelotra emlékeztet, a Higher egyértelműen a Shades Of Art legmetalosabb darabja, a The Song You Never Sang ismét csak a Kamelot hangulatot vegyíti leheletnyi elektronikával, a Nightmares I Stole-ban pedig vonósok is felbukkannak.
Mindezek persze csupán apró érdekességek, árnyalatok, színezések, a Shades Of Arton hallható muzsika ugyanis karakterében egyértelműen doomos power metal. Ami viszont a skatulyázásnál sokkal fontosabb, hogy tizenkét kiváló számot hallhatunk a csapattól, amelyek minősége a lemez vége felé sem csökken, a Child Of Darkest Night vagy a Some Stand Alone ugyanolyan pofátlanul tökéletesek, mint az elején hallható társaik. Ha hamarabb eszmélek, a Trail Of Murder bemutatkozó anyaga tuti, hogy előkelő helyet kapott volna az évvégi összesítőmben.
Hozzászólások
Örülök, hogy említi a cikk írója a Nocturnal Rites-ot, éppen ma gondoltam rájuk, hogy vajh él-e még a csapat, mert nagy kedvenceim voltak (naná, ott is egy klasszis torok danolászott).