E népes bagázs története egészen a kilencvenes évek közepéig nyúlik vissza. A hosszú évek folyamán számtalan tagcsere történt - ahogy az a tekervényes, északi históriákban lassan már törvényszerűnek mondható. Első albumuk megjelenésére egészen '98-ig kellett várni, mikor is beindult a verkli s ráleltek stílusban hozzájuk illő zenekarok (Tristania, The Sins of Thy Beloved) társaságára.
A hét taggal nyomuló Trail of Tears friss albumán tíz szerzemény található. Rögvest a maxi erővel tekerő, izmosan megszólaló Joyless Trance of Winter nyitja az anyagot, amely mélyvízbe hajít bennünket. Pinceszinten dohogó, zúzó, vaskos gityószigor mellé agresszív, hangszálgyilkos vokalizálást kapunk. De ez még mind semmi a black-deathbe vaduló, elborult folytatáshoz képest. A Carrier of the Scars of Life megmarkolja és tőből kitépi a zsigereinket. Ettől a ponttól kezdve szinte végig durva, kíméletlen, korhatáros a cucc. Mégsem nélkülöz bizonyos kellemeket, ugyanis vadorzó jellege mellett is vonzó és hallgatékony tud maradni. Jó példa erre a gyilkos Frail Expectations felemás karaktere. Üresjáratok nincsenek, csupán pusztulat, de az irdatlan mennyiségben. A témák gyakorta komplexek, rágósak (pl. Watch you Fall). A szintén nem kispályás The Architekt of my Downfall szinte hallgathatatlanul állat.
Árnyalatnyi hangulati feloldódást nyújt a Drink Away the Demons - amit véletlenül se tessék összetéveszteni némely északi hordák csujogatós kocsmazenéjével! Feszes kíméletlenséggel hasít a Point Zero, de meg sem közelíti a Dry Well of Life újfent halálbajos kínzatúráját. A Trail of Tears zenéje a számomra befogadható durvulás felső határát súrolgatja. Ám tagadhatatlan: a maga műfajában ütős produkció. Nemhiába villog a Finnvox neve a borítón. A motyesz úgy dübörög, mint egy fülünk mellett elsüvítő atomtöltet.
