Mark Tremonti nem az a fajta zenész, akitől az ember bármi meglepetésre számítana. A fickó gyakorlatilag a '90-es évek közepétől kezdve ugyanazt műveli, egymás után szállítja a fülnek jól eső, profi módon összerakott, de lélekkel csordultig teli amerikai típusú rocklemezeket, először Creed, majd Alter Bridge, és 2012 óta Tremonti néven is. A kulcs talán abban rejlik, hogy Mark és persze társai képesek a kiszámított profizmust keverni az őszinteséggel, és nem félnek érzelmeket is csempészni a dalaikba. Mára egyértelművé vált, hogy a fentebb említett csapatok zajos sikereiben a gitárosnak központi szerepe volt és van, most pedig, negyedik szólólemezével azt is bebizonyította, hogy bizonyos keretek között még megújulásra is képes.
Annyira azért mégsem meglepő az A Dying Machine konceptalbum-jellege, Tremonti mindig is ösztönös történetmesélő volt, dalai, de még szólói is sztorizósak, így szinte adta magát az ötlet, hogy végre egy teljes lemezt szenteljen valamilyen szigorúan vett koncepciónak. De míg harcostársa, Myles Kennedy első szólólemezén saját életének egy rendkívül fájdalmas epizódját elevenítette fel, addig Tremonti bő fejest ugrott a fikciós medencébe, és friss albumával belekóstolt a science fiction profetikus világába. A fáma szerint az A Dying Machine címadó dalának ötlete itt nálunk, a legutóbbi magyar koncert előtt ötlött a dalszerző eszébe, a múzsa csókjának rúzsfoltja pedig még jóval a buli után is ott izzott hősünk homlokán, addig lángolva kitartóan, míg a gitáros végül megadta magát, és nekiült élete első sci-fi lemezének.
Az album egy olyan jövőbeli világról regél, ahol az emberek szintetikus humanoidokat hoznak létre, hogy azok őket szolgálják. Aztán elszabadul a pokol, amikor ezek a mesterséges rabszolgák fellázadnak, és háborút indítanak az emberiség ellen. A történet protagonistája egy ilyen szintetikus nő, akit arra programoztak, hogy pótolja gazdájának halott feleségét. A mese tehát nem tartogat sok napfényes pillanatot, mint ahogy happy endre se nagyon számítsunk. Ami viszont magát a zeneanyagot illeti, ott nagyon is sok elégedett bólogatásra és széles mosolyra készülhetünk. A konceptalbum mibenléte egyébként a lemez szerkezetét tekintve nem feltétlenül szembeugró. Magyarán, ez egy hagyományos felépítésű lemez, nincs intro, sem outro, mint ahogy hiába is keresnénk intermezzókat, vagy egymásba úsztatott dalokat, esetleg visszatérő riffeket és dallammotívumokat, bár ez utóbbi még talán felfedezhető néhol. Az A Dying Machine-t tizennégy önálló dal alkotja, egy teljes órában, és ha a szöveggel nem törődünk, akkor maximum csak felületesen érzékelhetjük, hogy azért van itt valami átfogó elképzelés, ami némileg hangulati és több esetben szerkezeti egységbe kovácsolja a lemezt, vagyis ezúttal valóban lehet a dalok tekintetében darabokról beszélni.
Ez egyáltalán nem véletlen, mert amellett, hogy Tremonti kimondottan azon ügyködött, hogy az új dalokat az átfogó történethez alakítsa, azért arra is törekedett, hogy a korong darabjai önmagukban is totálisan élvezhetőek legyenek (ami, valljuk be, még az egyébként legjobban sikerült konceptlemezeknél sincs mindig így). Ennek köszönhetően igen változatosra sikerült az A Dying Machine, és ha követjük a sztorit is, akkor azonnal feltűnik, hogy ez Tremonti eddigi legkomplexebb szólómunkája, ami mentes mindenféle önmegvalósító exhibicionista villantástól, a zene itt tökéletesen idomul a nagyobb képhez, a történethez.
Tempós nyitás a Bringer Of War, amely szerkesztésében is érdekes, változatos, habár egészen tremontis, vagyis a fickó ezúttal is szállítja a rá jellemző pörgős riffeket és szikár énektémákat. Ami egyébként a dalnok hangját illeti, az az évek során folyamatosan javul, s bár orgánuma azért erősen limitált, mégis van egy sajátos stílusa, ami ezúttal még markánsabban dominál. A keményebb dalok sorát erősíti a lábdobot is vehemensen bevető, refrénjében még akusztikus gitárt is megcsillantó From The Sky, amit aztán a szintén riffgazdag címadó követ. Simán a lemez csúcspontja ez a dal, Tremonti itt két karakter bőrébe is belebújik egyszerre, valóságos miniszíndarabot adva elő hat percben, ami szerencsére nem válik melodramatikussá, ellenben vérbeli monumentális Tremonti-darabbá érik össze.
Annak ellenére, hogy a lemez hangulata inkább borongós, édesbús, azért jócskán akadnak itt a fentiekhez hasonló, súlyosabb pillanatok is. Ilyen a pimasz Throw Them To The Lions, illetve a szigorú verzével és óriási refrénnel felszerelt Make it Hurt, de odacsap a harcias The Day When Legions Burned is, egyszóval karcosságnak sincs híján az anyag. Az olyan slágereken kívül pedig, mint a klipes Take You With Me, amely egyben Tremonti énekesi fejlődésének talán legékesebb példája, természetesen akadnak líraibb momentumok is. Szinte már-már nevetséges, micsoda természetességgel gördül elő a hangfalakból a The First The Last, ami máskülönben még kínosra is sikerülhetett volna, ha nem pakolják össze ennyire profin. Igazi rádióbarát nóta, de ennek ellenére mégis van benne lélek, arról nem is beszélve, hogy a főtémájának variációja visszaköszön a lemez vége felé megbújó, keserű Desolationben.
Markhoz képest zeneileg igencsak sokszínű a lemez, tömve fülbe tapadós dallamokkal, nyakizom erősítő riffekkel, és egy plusz dimenziót jelentő mesével, amelynek könyvváltozatán egyébként a gitáros már javában dolgozik egy társíróval karöltve, vagyis a PRS-mágus vérkomolyan vette ezt az egész koncepciózgatást. Maga az album tehát simán Tremonti eddigi legjobb szóló anyaga, de azért az is borítékolható, hogy nem fog az olyan klasszikusok mellé kerülni, mint a The Wall, a Seventh Son Of A Seventh Son vagy a Scenes From a Memory. De erre nincs is szükség, ez „csak" baromi jó muzsika.
Hozzászólások