Shock!

Nem hiszem, hogy sokat kellene magyaráznom, kicsoda Mark Tremonti, és milyen szólólemezeket készített a Creed meg az Alter Bridge mellett. Mivel az Alter Bridge-nek talán a legnagyobb rajongója vagyok a stábon belül, természetesen Tremonti szólólemezeit is nagyon vártam az elmúlt években. Ádámunkkal ellentétben baromira szerettem az első Tremonti-albumot, és azóta is rendszeresen hallgatom. Amiképp a második Cauterize-ot is, amelynek Dust címmel idén jelent meg a kvázi folytatása. A tavalyi albummal egy időben vette fel Mark a számokat, tehát döbbenetes különbséget ne várjon senki, de arra korábban ígéretet kaptunk, hogy nem B-oldalas töltelékek kerültek fel a Dustra. Nyilván anyagi okai voltak, hogy két éven belül jelenjen meg ez a szebb időkben dupla formátumot érdemlő dalcsokor, így jelentős minőségbeli különbséget nem hiszem, hogy bárki feltételezett volna, aki kedveli Tremonti zenei világát.

Nem szépítettek semmit az előzetes promódumákkal, a Dust elsőre tényleg olyan, mintha a Cauterize ikertestvére lenne, így ha hallottad bármelyik lemezt, pontosan tudod, mire számíthatsz: tökös riffek, fogós dallamok, zömmel keserédes hangulat, tehát igazi amerikai rádiórock. Engem kilóra meg lehet venni ezzel a zenével, noha tisztában vagyok a hosszú távú hiányosságaival: valóban érződik az énekdallamokon egy bizonyos keretrendszer, és igen, most már azért gyakran rátör a hallgatóra az „ezt már hallottam korábban"-érzés. Azt meg csak így szinte zárójelben teszem hozzá: régesrégen a harmadik lemezt tartották a vízválasztónak, ahol villantani kellett valami nagyot. Hozzáteszem gyorsan azt is, hogy Mark Tremonti esetében ez már annyira nem áll, hiszen a Creeddel és az Alter Bridge-dzsel bőven megrajzolta a saját ívét, tehát értékeljük ezt az egészet amolyan hobbi-elfoglaltságként.

A nyitó My Last Mistake / The Cage páros kimondottan a legerősebb dalok közé tartozik, a hármas Once Dead kicsit szürkébb, utána meg jön is a kötelező lírai: a címadó Dust. Még ez is baromi jó, de itt már előkúszott az a benyomás, hogy ezt már azért megírta néhányszor Mark, így nem is lett annyira szívbemarkoló. A jóval riffcentrikusabb Betray Me például sokkal több érzelmi töltetet kapott a refrénben, a Tore My Heart Out szintén. Hosszú távon igazából már kicsit sok is ez a negédes, ragadós vonal (értsd: hogy a fenébe tud valaki ennyi potenciális slágert írni, ami igazából baromira hasonlít egymásra?, bár a kérdés talán meg is válaszolja önmagát). A Catching Fire ismét a riffcentrikus, bár középszerű koncertszámok közé tartozik, a Never Go Wrong lassabb világa szintén nem kapott el, viszont a Rising Storm ismét a lendületesebb vonalat viszi, a záró Unable To See meg ismét a líraibb ízeket hozza elő, és itt érezni leginkább a grunge-hatásokat. Nagyjából ezzel mindent el is mondtam a dalokról, és ahogy korábban említettem, hogy elsőre a Cauterize ikertestvérének is gondolhatjuk, másodszor-harmadszor-sokadszor már nagyon nem.

Már egy ideje barátkozom a dalokkal, valamiért ez a lemez adja meg magát a legnehezebben, és ugyan elkötelezett Tremonti-fan vagyok, mégis nekem kell most azt mondanom: e számok nagy része korántsem csillogó gyémánt, hanem bizony tényleg B-oldalas, „futottak még" kategóriás szerzemények gyűjteménye. Ebből az anyagból egy ütős EP-t bőven elég lett volna összeválogatni, bár lehet, kiadó szempontjából az kevésbé érte volna meg. Annyit még hozzátennék, hogy a sound a szokásos módon erőteljes, bár engem idegesítenek a túlzottan előtérbe tolt műanyag dobok. Fene tudja, talán ideje lenne bevonni valaki mást is a munkafolyamatokba, mert ez így kezd karcsúvá válni minden szempontból.

De lesz még idén Alter Bridge, na majd az!