Shock!

Csupán nagyon visszafogottan tudok lelkesedni Mark Tremonti szólócsapatának új lemeze hallatán. Pedig ez itt most az az eset, amikor objektíven nézve nem nagyon tudok belekötni a végeredménybe: Mark baromi jó dalszerző, baromi jó gitáros, nem mellesleg még baromi jó énekes is, de egyszerűen szétaprózza magát, és a kevesebb néha több lenne.

A Tremonti formációt annak idején az Alter Bridge-nél (no pláne a Creednél) súlyosabb, durvább, fémesebb-thrashesebb projektként vezette fel Mark, de már az All I Was idején is kiderült, hogy akkora észveszejtő differenciáról azért nem beszélhetünk. Kicsit valóban zúzósabb, morózusabb albumok készülnek ezen a néven, mint az anyabandában, de ha az itt elsütött nótákat is Myles Kennedy énekelné egy Alter Bridge-albumon, aligha követelnék Tremonti fejét a zenekar hívei. Hiszen gyakorlatilag még az énekdallamokban is végig csontra hallani, milyen lenne ugyanez Kennedyvel a fronton... Mark dalszerzői-hangszerelői stílusa, dallamvilága, gitársoundja és játéka tehát eleve annyira jellegzetes, hogy nem tud kibújni a bőréből, így aztán végső soron a végeredmény is mindig hasonló lesz. Amivel önmagában nincs baj, csak hát 2010 óta, tehát az elmúlt bő évtizedben ez itt már összesen a kilencedik (!) stúdióalbum, amit javarészt ő grundolt – és bizony ember nincs a világon a mai zenei színtéren, akinek tényleg ennyi érdemi mondanivalója lenne.

Ennek megfelelően a Marching In Time egy újabb jól hallgatható lemez azzal a bizonyos jellegzetes marktremonti-metállal, amiben éppúgy ott figyelnek a klasszikus hard rockos fogások, mint a poszt-grunge-os melankólia vagy a zorallabb thrashes, groove-os fémzenék. Korrekt, perfekt, vérprofi módon lekerekített muzsika ez a szokásos Elvis Baskette-féle atomhangzással, tényleg nem tudok rá rosszat mondani, még csak az sem lenne igaz, hogy nem tetszik – viszont nagyon sokszor hallottuk már ezt a főszereplőtől az Alter Bridge- és Tremonti-albumukon. Ráadásul jobb, erőteljesebb, karakteresebb dalok is készültek már mindkét márkanév alatt a Marching In Time-on hallhatóknál. Ha csak a Tremonti-albumokat veszem, az itteni csúcspont Cauterize szintjét például biztosan nem sikerült elérni, az Alter Bridge-repertoárból meg gyakorlatilag egyik lemezzel sincs egy ligában a Marching In Time. De hát ezen egyszerűen nincs mit csodálkozni, ha valaki ennyire széthajtja magát, és valósággal ontja az albumokat, emellett pedig még a játékidővel sem spórol. Itt ugyanis erről beszélünk: megint egy teljes órán át sorjáznak a friss szerzemények, a deluxe kiadás pedig egyenesen 68 perces. Ha ez nem aránytévesztés, akkor komolyan nem tudom, mi az. Mások egy teljes karrier alatt sem hoznak ki annyi zenét, mint Tremonti az utóbbi tizenegynéhány évben... Dalcímeket bizonyára sorolhatnék, csak éppen nem látom sok értelmét, úgysem fog rájuk emlékezni a kutya sem nemhogy egy év, de már pár hét múlva sem.

Érdekes kísérlet lenne olyasvalakinek lejátszani ezt az albumot, aki még életében nem hallott semmit Marktól, és megkérdezni, neki vajon hogy tetszik. Gyanítom, hogy megveszekedett hívővé kevesen válnának tőle, inkább csak elismerően bólogatnának rá, mondván, korrekt meg kellemes – de ennyi. Fontosnak, jelentőségteljesnek mindenesetre szerintem még Tremonti pályafutását tekintve sem lenne indokolt nevezni ezt az albumot. Hetesnél kevesebbet irreális lenne adni rá, mert a minőség tényleg adott, de garantáltan soha többé nem fogom elindítani, miután befejeztem ezt a recenziót.