Shock!

Fáradhatatlanul dolgozik a brazil gépsor. Épphogy csak megszáradt a tinta a Shaaman lemezismertetőmön, már javában dübörög az új hallgatnivaló, amely, hasonlóan Matos mesterék legfrissebb anyagához, tökéletes aláfestő zene a Copacabanán történő napozáshoz.

A cseppet viccesen hangzó Tribuzy név megtévesztő lehet: tréfának itt helye nincs, a zenét jellemző általános szigor ezt nem teszi lehetővé. Megint csak power metal és rendkívül magas színvonalon - úgy látszik, a brazil ültetvényesek késői leszármazottjai, az amúgy szegény országként ismert Brazília úri rétegébe tartozó suhancok nagyon komolyan belemerültek a metalba és úgy kiképezték magukat, hogy a német és a skandináv kollégák alaposan felköthetik töltényöveiket!

Renato Tribuzy énekes, bár elvileg a kutya sem hallott róla még Európában, nem feltétlenül kell, hogy ismeretlen legyen az öreg kontinens (hadd használjam én is végre ezt a kifejezést) iszapszemű metalosai számára. Hogy ne kelljen túl messze mennem, jómagam is ismerem a srác nevét és esküszöm, semmi tudatosság nincs ebben: bár valóban szeretek ismeretlen előadókat agyonsztárolni (a messziről jött ember azt mond ugye, amit akar), Renato korábbi bandájának, a Thotennek egy 2003-as cd-je tényleg véletlenül jutott el hozzám, nem én kerestem. A misztikus, kicsit fantasys, de a Helloween-Gamma Ray klónok stílusánál jóval keményebb muzsika azonnal megtetszett és egy darabig igen sokat forgott a lemez mifelénk (tutira fog is még, mert nagyon jó).

Ezúttal is hasonló elgondolás vezette Renato-t, bár az Executionre még egy fokkal karcosabb témák kerültek fel. Amúgy ami a stílust illeti, az általam akkor még nem ismert, de azóta behatóan tanulmányozott, legnépszerűbb brazil metal "act"-hez, az Angrához amúgy nincs sok köze sem a Thotennek, sem a szóban forgó lemeznek. Ugyanakkor könnyen párhuzamot vonhatunk más téren: Tribuzy nyilván ugyanazokból a körökből érkezett, mint az egykori és mai angrások, valószínűleg kortársuk is; hangadottságai pedig hajszálnyival sem maradnak el sem André Matos, sem Edu Falaschi mögött. Mi több, erőteljesebb azoknál, hiszen bár ugyanannak a Dickinson-Kiske iskolának a képviselője, mint az előbb említettek, többet mozog mélyebb tartományokban. Nem spórol persze a sikolyokkal sem, de nem is repked folyton a denevérek sávjában, mint a fiatal Matos vagy a korai Kiske. Mindennek betetőzéseként (ha már úgyis szó esett róluk) a mostanában megélhetési metal énekessé átnyergelt Misi és maga Dickinson is szerepelnek a lemezen, hehe. De hallatja jellegzetes, kicsit egydimenziós hangját Mat Sinner is, és Grapowski mester is pöngöt néhányat.

Jó lenne tehát, ha minden egyes eladott Angra vagy Shaaman hanghordozóra jutna legalább egy fél Tribuzy. Ennek például - a fenti sztárvendégeken kívül - Kiko Loureiro közreműködése biztosít esélyt, hiszen az ebben a cikkben már unásig emlegetett Angra gitárosa volt Renato legfőbb partnere dalírásilag (hoppá!). Olybá tűnik, hogy Kiko főleg az anyabandában fel nem használható, túl súlyosnak bizonyult témáit vitte el a Tribuzy próbákra és ebből születtek a dalok. Tehát semmi Angra feeling, ellenben rengeteg Priest, kései Dickinson, Primal Fear hangulat köszön vissza; de tetten érhető az Edguy keményebb dalainak, valamint a Time Of The Oath/Better Than Raw/Dark Ride korszakos Helloween modernebb témáinak hatásai is. Szóval semmi forradalmian újat nem hallunk, viszont az europowertől kissé megfásult, riffesebb megközelítésre vágyó fémbarátoknak tökéletes alternatívát nyújthat.

A dalok pedig stílusukban tényleg kiválóak: a legjobb természetesen (?) a Bruce barátunkat felvonultató Beast In Line a végefelé, amely akár a vívómester legutolsó lemezére is felférhetett volna, de az albumot nyitó címadó tétel is igen gyilkos hét perccel taglóz le. Bár igaz, elsőre nem tűnt jó ötletnek egy ilyen komplex, középen leállós részeket is tartalmazó dallal indítani, de olyan riffel és tempóval kezdődik, hogy beszarás. Nemkülönben a záró Aggressive, amelyet csakis az "újjászületett" Halford energiabombáihoz tudok hasonítani (Saviour, Sad Wings, Screams In The Dark, Betrayal...). Michael Kiske az Absolutionben énekel duettet Renato-val - ez a 9 perc feletti, monumentális dalnak felvezető része (amely kicsit jazzesebben a végefelé is visszatér) egyetlen kivételként icipicit talán idézi Dél-Amerika hangulatát - a kettő között pedig van minden, mint a búcsúban, még egy kis painkilleres zúzda is belefért: annak ellenére, hogy nem annyira tetszik benne Kiske, ez a tétel a lemez egyik csúcspontja. Mat Sinner a Nature Of Evilben énekel és mivel az ő munkásságába még nem ástam kellően bele magam, nem tudom megmondani, hogy ennek a számnak van-e köze a hasoncímű Sinner lemezhez - az biztos, hogy van annyira sinneres, mint amit eddig hallottam tőlük. Ikerharmóniás, pörgős szám is akad, nem kevés Edguy-ízzel (Web Of Life), hogy tényleg senki meg ne orrolhasson.

De amúgy mindegyik nóta kellően ütős - akiknek bejön bármelyik a fentebb citált nevek munkáiból, kivétel nélkül potenciális Tribuzy-rajongók. Nekem speciel sokkal jobban is tetszik az Execution, mint az ugyanebben a frissítésben górcső alá helyezett új Shaaman; illetve legalább annyira bejön, mint a szintén itt megkritizált Machine Men (pedig egyik sem gyenge!), úgyhogy én már biztosan Tri-buzinak számítok. Egyre valószínűbb, hogy év végi toplistámon külön kategória kell majd a teljesen ismeretlen előadók anyagainak - ha így lesz, nem férhet hozzá kétség, hogy az Execution dobogóra kerül a Mirador és az Audiovision mellett!