Shock!

Nem állítom, hogy az előzmények ismeretében elsőre nem lepődtem meg a floridai Trivium harmadik lemezén, de csak egy kis idő kellett hozzá, hogy rájöjjek: a pofátlanul fiatal, 20-22 éves tagokból álló csapat zeneileg igazából nem változott olyan sokat, mint azt az ember gondolná.

Konkrétan az egyetlen ténylegesen komoly és alapvető karakterisztikai jegy, ami más, mint legutóbb és azelőtt, az az, hogy Matt Heafy véglegesen szakított a hörgő-bömbölő énekstílussal. Ezt leszámítva a Trivium maradt, ami volt: egy modern hangzású, de mélyen a '80-as évek metaljában gyökerező csapat, akik tejfelesszájú voltuk dacára átkozottul tudnak nótákat írni. Elfogadom, ha valakinek szúrja a szemét Heafy egynémely becsvágyó nyilatkozata, tisztában vagyok a metalcore hullámot övező előítéletekkel is, de a The Crusade ettől még 2006 egyik legkiugróbb, a szó tiszta értelmében vett metal albuma, és itt bizony nincs helye mellébeszélésnek. Matt és társai elég egyértelmű célokkal állhattak neki ennek a lemeznek: egy száz százalékos, sallangmentes anyagot akartak legyártani, és ez sikerült is nekik. Fiatal amerikai banda ilyen jellegű zenével hosszú évek óta nem indulhatott neki olyan kedvező körülmények között a világ leigázásának, mint most a Trivium.

A The Crusade azért tud olyan magával ragadó lenni, amennyire az, mert még amellett is kimondottan változatos, hogy az irányvonal igen határozott és egyértelmű. Heafyék nyilvánvalóan a metal fénykorának power/thrash hőseit tekintik példaképüknek, közülük is elsősorban a Metallica hatása köszön vissza feltűnően gyakran. Matt hangja, új énekstílusa is csak ezt a párhuzamot erősíti, ez ugyanis itt-ott már-már annyira Hetfield, amennyire maga James sem az uszkve másfél évtizede. Természetesen nem valami kópiára kell gondolni, de a befolyás egyértelmű: az Ignition című nyitódal hallatán például valószínűleg csak az nem asszociál majd egyből a klasszikus 'tallica lemezekre, aki életében nem találkozott ezekkel. Majdnem ugyanilyen gyakran lehet felemlegetni a Testamentet is, az Unrepentant vagy a Becoming The Dragon hallatán például elég egyértelmű, hogy annak idején a The Legacy vagy a Souls Of Black is kiemelt helyet foglalhattak el a fiatalok lemezgyűjteményében. Ugyanígy európai, Maiden- vagy néhol Accept-jellegű ízek is visszaköszönnek itt-ott. Rengeteg a gitárszóló, ami szintén az old school jelleget erősíti, ráadásul Matt és Corey Beaulieu alaposan meg is tanulták a leckét a Friedman-, Skolnick-, Hammett-féle iskolában: élvezet hallgatni ezeket az aprólékosan kidolgozott, dallamos, többkörös virgákat.

Az Ignition és a Testament / Exodus-ízű riffeléssel kábító, nagyon fogós kórusú Detonation mellett mindenképpen a legjobb dalok közé tartozik a súlyosan málházós And Sadness Will Sear, a határozottan In Flames-szerű riffre épülő, de Mattnek köszönhetően ének szempontjából sokkal erősebb This World Can't Tear Us Apart vagy a 8 perc feletti záró címadó instru tétel, amiben felvonultatják, amit csak tudnak: vérengző thrash/speed riffek, old school ikertémák, hatalmas szólók, minden itt van, amitől csak jó ez a banda. A szimplább Trivium dalok közül hatalmasat üt még az óriási tempókra épülő Contempt Breeds Contamination vagy a Tread The Floods, ami nemcsak a legszebb Testament-hagyományokon nyugvó gitártémákkal kábít, de egy hatalmas klasszikus metal-refrént is csatasorba állít.

A legtradicionálisabb heavy metal téma ugyanakkor az első rádiós szám, az Anthem (We Are The Fire), ami zeneileg és szövegileg is visszarepít a '80-as évek közepére a maga kvázi-Accept riffelésével és himnikus refrénjével. Szerintem még akár 2-3 éve is elképzelhetetlen lett volna, hogy a Roadrunner egy ilyen típusú dallal vezesse fel egy kiemelt előadójának új albumát... Akárhogyan is, a szám jó. Szintén igazi különlegesség a The Rising, ami egészen olyan, mintha a klasszikus Queensryche jammelne benne a fekete albumos Metallicával. Egyértelmű csúcspont ez is.

Régóta túlléptem már azon a koron, amikor az ember felemelt zászlóval, „Halál a hamis fémre!" felkiáltással hág a barikádokra, de nem tagadom, hogy baromi jó érzés 2006-ban ennyire leplezetlen metalt hallani ilyen fiatal bandától, főleg úgy, hogy semmi olyan külsőség vagy ideológia nem kapcsolódik hozzá, ami miatt esetleg kínosan feszengeni kezdenék. Mivel én magam is a klasszikus Metallica, Megadeth, Testament satöbbi lemezeken nőttem fel, számomra teljesen magától értetődő, görcs- és erőlködésmentes ez a zene, és csakis támogatni tudom, hogy nagy nyilvánosságot kapjon egy olyan csapat, amelyik ezekből a gyökerekből táplálkozik, és ráadásul ennyire erős nótákkal tud megtölteni egy teljes albumot. Pláne, hogy maga a Metallica például legalább 10 éve azt sem tudja, mit csinál...

Eddig is szerettem a Triviumot, de kétségtelen, hogy a The Crusade az eddigi legjobb teljesítményük, még ha kicsit más is, mint az előzőek. A fiatalabb generációknak mindig szükségük van új kedvencekre, bennük pedig minden megvan ahhoz, hogy ilyenné váljanak, ráadásul a szerencse sem kerülte el őket. Elég egyértelmű, hogy a csapatra még nagyon komoly dolgok várnak, úgyhogy mindenki jól jegyezze meg a nevet, mert sűrűn fog vele találkozni az elkövetkezendő években.