Shock!

Már az első Turbo lemez kapcsán is leírtam, hogy amit ez a budapesti csapat művel, az valami egészen félelmetesen messze áll a magyar színtéren történő dolgoktól, a Lost Measure-rel pedig csak még tovább nyílt ez a bizonyos olló. Ha soha nem hallottad őket, nehéz pontosan érzékeltetni, miben is tér el a banda a hazai rockzenei közgondolkodástól, de ha valaki ismeretlenül beteszi ezt az új anyagot, valószínűleg ugyanolyan nehezen hiszi majd el, hogy magyar lemezről van szó, mint legutóbb mondjuk én is. Egyszerűen más az egész csapat kisugárzása, összhatása, mint amit itthon megszoktunk, „nem szól magyarul" a zene.

Vígh Dávidékat már a debütnél sem lehetett beskatulyázni, a Lost Measure pedig ha lehet, még több irányból merít, mint az első album. A számtalan különféle hatást egybeolvasztó dalok lüktetése, hangulata azonban így is egységesebb lett: ahogy ők maguk is mondják, valóban utaztat az album. Ennek szellemében a számok külön-külön is hallgattatják magukat, ám mégis egyvégtében hallgatva üt igazán nagyot az anyag. Utálom azt mondani egy lemezre, hogy így érettebb meg úgy érettebb, mint a korábbiak, ez ugyanis többnyire semmit sem jelent, esetünkben azonban tökéletesen érzékelteti a lényeget. A Turbo legénysége hallhatóan még jobban összecsiszolódott a rengeteg koncertnek köszönhetően, ez azonban nem a hidegfejű profizmus felé történő elmozdulást váltotta ki belőlük: magabiztosabban, céltudatosabban szól a zenekar, mint a két évvel ezelőtti dalokban, viszont az a bizonyos éhség, a zenét minden pillanatban szétfeszítő közlésvágy és lendület még nyilvánvalóbb, mint akkor.

Amennyiben nem ismernéd a Turbót, egy erősen a '70-es évek klasszikus rockzenéire építő bandát képzelj el, ám mindezt amolyan 21. századi csavarral vezetik elő. Ők maguk progresszív rocknak nevezik a sajátos hangulatú elegyet, és nem is feltétlenül tudok ezzel vitatkozni, de a progresszív itt természetesen távolról sem a Dream Theater farvizén felúszott témahalmozós, virgázós vonalat jelenti. Sokkal inkább azt a fajta modern, egyszerre agyas, pszichedelikus és zsigerien ösztönös hangot képviselik, amitől mondjuk a Coheed And Cambria vagy a The Mars Volta is olyannyira frissen tud hatni. És mivel ezek egymástól nagyban különböző csapatok, már nyilván kitaláltad, hogy összességében a Turbót sem tudom mihez hasonlítani... Van benne Led Zeppelin (halld például Crystal Valley, és nemcsak Tanka Balázs magas éneke miatt), de mégsem zeppelines. Számos olyan téma is akad, amelyek hallatán az ember egyből a Rush nevével kezdene dobálózni (Liquid Silver, Liberator, City Of Satellites vagy főleg a Gate Of Saturn), még a kiművelt basszusfutamok is ebbe az irányba hatnak, de mégsem rushos. Sőt, korántsem vagyok benne biztos, hogy a kanadai trió egyáltalán tényleges hatás lenne a Turbónál... Aztán akad Tool meg The Mars Volta is, sőt, a nyitó Neon Spines kezdőriffjébe még a thrasht is hajlamos vagyok belehallani valahol nagyon mélyen, bár a ritmus egyből kizárja az ilyen irányú komoly párhuzamokat (de hát Dávid azért mégis a Barbed Wire-ben kezdte...). Ám a fentiek ellenére sem tudom azt mondani, hogy a Turbo ilyen vagy olyan. Leginkább csak a saját fejük után mennek, és sajnos ez is fehér holló-ritkaságú dolog Magyarországon...

A zenekar nem fogalmaz könnyed módon, a hangszerelés összetett és aprólékos, a dalok között igen hosszúak is akadnak, sok az elszállós, lírai betét, és talán a direkt, azonnal fogható tempó is kevesebb, mint legutóbb. A rengeteg ragadós, fogós dallam, refrén (!) miatt azonban már második-harmadik hallgatásra is bele lehet kapaszkodni a zenébe. Ha pedig egyszer ráakadtál a hullámhosszukra, nincs menekvés, menthetetlenül beszippant majd a hangulat. A hangzás nyilván lehetne jobb ennél, de ez már csak kötözködés – semmi gond nincs a megszólalással, csak ha lenne igazság a földön, a minden ízében nyugati színvonalú zenéhez valami nemzetközi szintű gigaprodukció soundja is járna. Inkább bele sem gondolok, hogy dörrenne meg a Turbo, ha például Terry Date vagy Nick Raskulinecz ült volna a produceri székben...

Számomra egyértelműen az év magyar lemezét tisztelhetjük eddig a Lost Measure-ben, de ez itt bizony az a ritka eset, amikor egy hazai produktum kinti összehasonlításban is simán megállja a helyét. A Turbo abszolút működőképes lehetne tőlünk nyugatra is, innentől kezdve elhivatottság és főleg szerencse kérdése a dolog. Az albumon biztosan nem múlik semmi...