Shock!

„Utazást tettünk a jövőbe, és ott ezt hallottuk a rádióban" – mondta Tony Sylvester, barátainak csak The Duke Of Nothing, a Turbonegro énekese az új anyag kapcsán, én pedig a RockNRoll Machine ismeretében olyan szívesen megkocogtatnám a hátát, hogy már elnézést, Herceg Uram, de össze tetszett keverni a szezont a faszommal, mivel az nem a jövő volt ám, hanem a múlt! Konkrétan pedig a '80-as évek közepe, ahonnan le tetszettek nyúlni egy nagy csomó Van Halen- és Bon Jovi-ötletet, aztán utaztak még visszább egy évtizednyit, ahol meg a kezükben maradt néhány AC/DC- meg Ramones-riff, majd még tovább, egész a '60-asokba, hogy meglopják kicsit a The Who-t is. Cserébe pedig otthagyták a tökeiket. Ez jó mulatság, férfimunka volt, Herceg Uram, tényleg büszkék lehetnek magukra!

Na de vicc nélkül, a RockNRoll Machine egészen biztosan igazi vízválasztó lesz az oslói csapat életében. Már most látszik, hogy lesznek, akiknek a gyomra – az önmagát egykoron deathpunknak aposztrofáló banda előéletének ismeretében – képtelen lesz bevenni ezt a tizenegy tételes dalcsokrot, ők majd (hozzám hasonlóan) sugárban fognak hányni a negédes, pop-rockos megoldásoktól, a rengeteg szintitől és a bugyuta dallamoktól. Mások meg majd azt mondják, hogy Happy-Tomék soha nem írtak olyan kolosszális slágert, mint a John Carpenter Powder Ballad. És ebben is van valami, csak kár, hogy mondjuk a Bostonnak jobban állna, mint nekik. De nézzük végig szépen, mit is rejt a TRBNGR eddigi leghosszabb kihagyás után, hat év elteltével érkező, kilencedik nagylemeze!

Őszintén bevallom, sajnos már a rajtvonalnál elvesztettem a lelkesedésemet, az első szuttyogó szintihangok alapján ugyanis vagy háromszor le kellett ellenőriznem, hogy véletlenül nem egy Jean-Michel Jarre anyagot fülelek-e éppen. De nem, hiszen rögvest érkezik a narrátor, hogy helyére tegye a dolgokat és felkonferáljon egy félig ember-félig gép kreatúrát (Chrome Ozone Creation), amit a „szvit" második tétele, a magyar fülnek különösen rosszul hangzó elnevezésű Well Hello követ, egy laza, kétperces kis punk-eposz, amiben a hangszerek egymást követően úsznak be. Ez legalább tényleg tetszetős darab lett. A bevezető zenemű (The RockNRoll Machine Suite) harmadik, egyben befejező része a tényleges címadó, amit akotói valószínűleg egy mini rock-operának szánhattak, a boogie rockosan lüktető alapokkal nem is lenne gond egy szál se, ha a vocoderes ének a refrénben nem vágná gallyra az egészet. Na mindegy, lesznek ennél még cifrább dolgok is!

A Hurry Up & Die-t már ismerhettük korábbról, régivágású Turbo-tétel, a szövege pedig az extrém sportolókról szól, akiket sokszor saját szponzoraik kergetnek a halálba azzal, hogy újabb és egyre merészebb trükkökbe hajszolnak bele. A Fist City aztán egyértelmű AC/DC-nyúlás, ráadásul nem is a legerősebb fajtából, de hát még ezt is bőven visszasírom, amint meghallom a Skinhead Rock & Roll (!) '84-es Van Halent idéző bevezetőjét. Én nem tudom, hogy Euroboy meg a többiek honnan akasztották le a hangzatos nevű új szintist, Crown Prince Haakon-Marius-t, de az egyszer biztos, hogy a csávó olyan szemérmetlenül lop lényegében bárkitől, hogy az röhej! Az említett dal elején már tényleg azt vártam, hogy Dave Lee Roth elrikkantsa magát, hogy „I get up, and nothin' gets me down", a soron következő Hot For Nietzsche billentyűs témája totál egyértelműen a The Who Baba O'Riley-jából származik, a Let The Punishment Fit The Behind háttérszólama pedig már-már röhejesen tisztán a Gimme Some Lovin'-ból, ami kábé a legismertebb orgonatéma a rocktörténelemben. Az ilyesmiért pedig már színvonalasabb iskolai tehetségkutatókon is azt mondanák, hogy köszönjük, Haakon-Marius, tök jó, hogy itt voltál, de legközelebb inkább ne gyere! Pedig ezek nem is lennének ám rossz számok, az utóbbi konkrétan az egész lemez legfogósabb tétele a punkos fűhimnusz On the Rag és a zárásban felbukkanó, és végre igazán feszes rock and rollt jelentő Special Education mellett. És ezekben legalább a veszett norvégoktól megszokott, (síkosítótól) sikamlós humor is a régi szutykosságában csillog!

Csak hát kár, hogy ezzel már vége is a lemeznek, a tizenegy tétel szűk negyven perc alatt lefut, és mire már éppen elkezdene tetszeni valamennyire, lehet eltolni a bicajt hazafelé. Tudom, hogy ennél azért több pozitívumot illene írnom egy általam igencsak kedvelt banda új lemezéről, és lehet, hogy sokkal jobban tetszene is, ha az összes nyúlást inkább egyfajta tiszteletadásnak fognám fel, vagy ha jobban szeretném a '80-as évek pop metalját, esetleg a régi, punkos, Hank von Helvete-féle TRBNGR-t kevésbé. De nem megy, az istennek sem. És az is lehet, hogy a Turbonéger az új irányvonal által még sikeresebb lesz, mint valaha, százezrek üvöltik majd velük boldogan az új slágerek sorait, de én egészen biztosan nem leszek közöttük.