Shock!

Fiúk, ez kurva sokáig tartott! Nagyjából ennyi jutott eszembe az első hallgatások alkalmával, az Ulver „popalbumaként" meghirdetett The Assassination Of Julius Caesar kézhezvételét követően. A főkolompos, Kristoffer Rygg, az elmaradhatatlan Tore Ylwizaker billentyűs, valamint a norvégok Andy Fletchere, Jørn H. Sværen nagyjából tíz éve nem csinált semmi olyasmit, ami felkészíthetett volna bennünket az itt megtapasztalható elefántpuszira. Nem azt mondom, hogy bármi különösebb gond lett volna a köztes korszak szülötteivel, amelyekről mi is rendre megemlékeztünk, de utóbb már nagyon úgy festett, hogy a művészemberekre jellemző lila köd annyira kitöltötte hőseink körül a levegőt, hogy efféle emberközeli, mondhatni profán produkciót irányukból többé reálisan nem várhatunk. Az Ulvert persze soha nem a kiszámíthatóságáért szerettük, és ha tavaly év végén a kottába fingás tipikus esetként értelmezhető Riverhead filmzenét is sikerült megemészteni (részemről nem), akkor tekintsük mindezt egy soron kívüli ajándéknak szenvedéseinkért.

Némi magyarázatként a fentiekhez: a 2011-es Wars Of The Roses inkább volt különálló dalok (amúgy briliáns) füzére, létrejöttének körülményeit pedig a tagságba ekkortájt belépő Daniel O'Sullivan (Æthenor, Mothlite stb.) jelenléte alapvetően határozta meg. Nevezett londoni multiinstrumentalista emberünk azóta is ki-be járkál az ajtón az egyes produkciók között, most éppen ismételten hűlt helyét találjuk a közreműködők listáján, ahogy ez a Messe I.X-VI.X album esetében is történt, miközben a legutóbbi sorlemez, a koncertekről kimentett improvizációkat újragyurmázó ATGCLVLSSCAP esetében kimondottan alapembernek tűnt. Tény mindenesetre, ahogy azt a farkasok az Assassination... felvezető promoszövegében is megjegyzik: tíz év múltán éppen ideje volt, hogy az Ulver magja egy újabb konceptlemezzel adózzon hajdani céljainak. Megkockáztatom, a friss anyagban szinte minden megtalálható, amit a William Blake-es lemeztől nagyjából az A Quick Fix Of Melancholy EP időszakáig tőlük megszoktunk és megszerettünk, de szinte semmi abból, amit az urak az utóbbi tíz évben műveltek.

Ryggéket persze bajosan lehet akár korábbi önmagukkal, még kevésbé másokkal összehasonlítani, így az a feltevésem is sántít kicsit, hogy az Assassination... a Perdition City lelki rokona volna, én mégis ezt tartom. Azon a lemezen voltak ehhez fogható, egymástól egyértelműen külön kezelhető, egymásból mégis meglepő egyértelműséggel következő tételek, ott volt a hatáskeltés ennyire „színpadias", és a hangulat hasonlóan könnyedségében letaglózó, szomorúan gyönyörűséges. Mondjuk ki végre: az új album egyértelműen az Ulver eddigi legfülbemászóbb alkotása, ahol a spoken word intróval felvezetett, rettentő súlyú témákat feszegető Coming Home kivételével tényleg csak született slágereket hallunk. Nonstop seggrázás, ahogy Anyánk mondaná, állandó szombat esti láz, amit tökéletesen jellemez, hogy a központi szerepet kapott Transverberation hallatán egyértelműen a Pet Shop Boys neve jutott először eszembe. Igazságtalanság lenne viszont bármit is kiemelni ebből a szép kerek egészből, hiszen az azonnal ható tételek mellett is még ezernyi minden lapul a Kalifornia utca 6114. szám alatt ház ablakai mögött.

Aki képben van, annak teljesen feleslegesen magyarázom, hogy a diszkókirálynő Garm/Rygg milyen rendkívüli színvonalon énekel (ismét), a valódi meglepetést inkább az okozza, hogy mennyit is! Elképesztő baritonját (a szükséges helyeken női vokállal kiegészülve) minden dalban bőséggel élvezhetjük, Ylwizaker és a Paperboys DJ-je, a lassacskán szintén alaptaggá avanzsáló Ole Aleksander Halstensgård pedig hasonlóan remek dolgokat pakoltak hősünk alá zenei vonalon. A produkciót ezúttal Martin „Youth" Glover (Killing Joke, The Fireman) neve fémjelzi, és nem lehet okunk panaszra e téren (sem). Beszélhetnék éppen magáról a koncepcióról is, de a kritika írásakor még nem értek el hozzám az írott dalszövegek, a többit pedig a zenekar már úgyis közzétette a megfelelő fórumokon. Tőlem legyen elég annyi, hogy Nero fáklyás ünnepétől egészen Diana haláláig terjed a kép, mindenféle furmányos logikai bakugrásokkal közben, ami valószínűleg fent nevezett Jørn H. Sværen agyszüleménye lehet, ezzel is csak emelve azt az ünnepélyes méltóságot, ahogy a tizenharmadik Ulver lemez a hallójáratainkba férkőzik.

Ha pedig már Nero szóba került, egy témába vágó Kosztolányi-idézettel próbálom lezárni mondandómat: „A kő nem lesz könnyebb, ha pehelynek nevezem és az ember sem jobb, ha istennek hívom." A The Assassination Of Julius Caesar sem lesz több attól, hogy már most az idei év albumaként emlegetem, de ettől még sorsa máris elrendeltetett.