Shock!

A svéd death metal kitartó hódolóit valószínűleg nem fogja meglepetésként érni a hír, hogy három év elteltével itt az új Unleashed mű. A Dawn Of The Nine már a tizenkettedik lemez a sorban, vagyis a csapat alapítójának, az Entombed-előd Nihilistből is ismert Johnny Hedlundnak aligha a plafonnézegetés a kedvenc elfoglaltsága.

Az Unleashed a kezdetektől fogva old school skandináv death-alakulat volt, ahol az északi mitológiák is szerves részét képezték a zenének, voltaképp kijelenthető, hogy ők honosították meg a viking death metalt az 1991-es, izmos Where No Life Dwells lemezükkel. Az évek során a csapat mindig, megbízhatóan hozott egy bizonyos szintet, de véleményem szerint a korai, első két albumuk színvonalát csak olykor-olykor sikerült elérniük. Talán az egyik legszembetűnőbb változás Hedlundék zenéjében a dallamosodás. Persze azért senki se gondoljon itt metalcore-osodásra, de a zenekar az évek során érezhetően egyre nagyobb hangsúlyt helyezett a dallamosabb, mondhatni fogósabb témákra, s emellett még némi black metalos fűszer is tetten érhető náluk, amely főleg a harmóniákban és a lassabb tempók használatában szúrható ki.

Ugyan már jó ideje nem követem igazi rendszerességgel a csapat munkásságát, de arra még én is emlékszem, hogy a három évvel ezelőtti Odalheim egy gyors, marcona anyag volt, lehengerlő dinamizmussal. Az új mű esetében Hedlund és társai visszavettek az irtamból, a hangzást is szellősebbé tették, ami eddigi egyik legorganikusabban megszólaló lemezüket eredményezte. Hogy ez most jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga. Én jobban kedvelem, ha egy death metal anyag nyersebb, karcosabb ennél.

A banda felállása ezúttal is változatlan, és ez hallatszik is a háromnegyed órás albumon. Mindenki tudja, hol a helye, Hedlund pedig biztos kézzel és torokkal vezeti előre három bajtársát az extrém zene 2015-ös csatamezején. Heroikus témával indít az A New Day Will Rise, és a lemezre jellemző felemelő, némileg pozitív kicsengésű hangulat már itt, az első dalnál is nyakon csíphető. Középtempós zakatolás adja az alapot, Hedlundék ezúttal sehova se sietnek. A They Came To Die-ban az örvénylő riffek nem kevés black metalos ízt csapnak hozzá a darabhoz, habár a muzsikusok itt is úgy dobálják egymásra a betonozásokat és váltásokat, ahogy azt egy death metal-csapattól megszokhatta az ember.

Az Unleasheddel egy idő után az lett a bajom, hogy a zene homogenitása folytán a lemezeik nálam úgy a harmadik-negyedik dal után unalomba fulladtak. Jönnek a korrekt riffek, de azok csak korrektek, a ritmusszekció is inkább csak a kötelezőt hozza, semmi többet, s így az egész lemez végül túlságosan kiszámíthatóvá válik. Most is valami hasonló a helyzet. A Defenders Of Midgard egy érdekes death/black-szerzemény, és még a Where Is Your God Now? is kapott egy fogós riffet, de az azt követő The Bolt Thrower már unalmasan folydogál, hol sebesebben, hol visszafogottabban, de mintha sehová se tartana. A Let The Hammer Fly is inkább aranyos, mintsem gyilkos, a Where Churches Once Burned meg gyakorlatilag olyan, mintha valami death/black-generáló programmal rakták volna össze. Profi munka, csak épp sablonos.

Az album vége felé helyet kapott címadót rúgták még pofán Hedlundék egy kellemes szólóval, egyébként sajnos ez az autopsysan lopakodó tétel sem nyújt még két darab libabőrt sem. A lemezt záró Welcome The Son Of Thor!-ban ejtették el a zenészek a lemez talán legjobb dallamát, és itt érezni igazán, hogy mennyit segíthetett volna ezen az albumon egy vaskosabb, erőteljesebb hangzáskép. Így valahogy erőtlen a végeredmény, mintha szándékosan húzták volna ki a szerzemények méregfogát, ami nagy hiba.

A sokadik olyan Unleashed-lemez ez számomra, ahol azt látom, hogy az album fele szórakoztató, a többi része pedig ugyan nem bántó, csupán felesleges. Na nem baj, talán majd két év múlva!