Az Unleashed nem alkot éppen a frontvonalban, lemezrecenzálásilag valamiért mi sem fordítunk rájuk kellő figyelmet, pedig Johnny Hedlund és zenekara immáron három évtizede a svéd death metal egyik megingathatatlan bástyájának számít. Sosem bizonytalankodtak, sosem álltak le, mindig egyenletes színvonalon alkottak, ráadásul 1995 óta még csak tagcseréjük sem volt – utóbbinál jobb bizonyíték nem kell arra, mennyire elkötelezett alakulatról beszélünk. A No Sign Of Life pedig újabb megbízható mű a csapattól.
Egy grandiózus, vikinges-fantasys tematikájú konceptalbum-széria ötödik (!) felvonásáról beszélünk, de az Unleashed esetében természetesen senkinek sem kell attól tartania, hogy önmagában nem tudja majd értelmezni a lemezt, netán a dalok nem működnek egymás nélkül. Az anyag hangulata egységes és sajátos, de szimpla metállemezként hallgatva is maximálisan kifejti hatását, nem kell hozzá mindenáron beleásni magunkat a Johnny által szőtt epikus történet minden egyes részletébe. Utóbbi persze bizonyára fokozza a hatást – bevallom, idáig még nem jutottam el, de nem tagadom, most kedvet kaptam hozzá. Csak hát időből ugye sosincs elég...
Az Unleashed azon bandák sorát gyarapítja, akik sosem igényelték a különösebb műmagyarázást. A klasszikus svéd death metal vonal már a klasszikus időkben sem kiműveltségéről, komplexitásáról volt híres, sokkal inkább arról, hogy művelői egy jófajta kocsmai parasztlengő egyszerűségével verték pofán a hallgatót. Mivel az Unleashed a vonal alapbandái közé tartozik az Entombed, a Dismember és még pár csapat mellett, aligha tudna nekik bárki is új trükköket tanítani. Mesterek ők, nem tanítványok, mindent tudnak, amit erről a műfajról tudni lehet és érdemes, és ugyan nincs ellenükre itt-ott néhány eltérő megoldás, színesítés, a recept azért mindig változatlan volt. Így is van ez rendjén, esetükben is a klasszikus Motörhead-effektusról beszélünk.
Elsőre tulajdonképpen az vágott mellbe a lemez hallatán a novemberi megjelenés környékén, mennyire magától értetődő, könnyen fogható az adás. Ez annak a sokszor szinte rockos dinamikának köszönhető, ami a svéd death metal vonal egészére jellemző, és az Unleashed is nagy mester benne: durva és súlyos a muzsika, de emellett is szellős és áttekinthető, szóval akár kevésbé tajtékos vizekről felevezett híveknek is simán bejöhet. A népszerűségét tekintve a death metal színteret mára jócskán kinőtt Amon Amarth szélesebb merítésű, fiatalabb átlagéletkorú táborában például bőven lenne értelme terjeszteni Johnnyék hírnevét, mert a többségnek garantáltan bejönne, amit hall. A nyitó The King Lost His Crown, a koponyazúzó riffelésű Where Can You Flee?, a végére teljesen felpörgő Midgard Warriors For Life, netán a tuka-tukás Tyr Wields The Sword szó szerint minden igényt kielégít, ha valaki vonzódik ehhez a jeges, agresszív death metalhoz. Amely ugyanakkor minden morózussága dacára mégis barátságosan, régi haverként lapogatja meg az embert, sőt, még egy hatalmas korsó sört is odatol elé. Marha jól is szól a lemez, és Fredrik Folkare gyilkos szólómunkája mellett Anders Schultz csodaszép, ízes cinezésekkel tarkított, a gépezetet egy ipari gőzhenger erejével hajtó dobolását is muszáj méltatnom.
Nyolc pontnál többet semmi sem indokol ennyi év után nagyjából azonos műsorra, instant klasszikusnak sem nevezném a No Sign Of Life-ot, mint ahogy újdonság, nagy vívmány sincs rajta. De mint írtam, nem is hiányzik: az Unleashed ma is baromi jó zenekar. Odin éltesse őket még legalább ugyanennyi ideig!
Hozzászólások