Shock!

Kedves Közönség! Tatazenék rovatunk következik, melynek főszereplője a több mint fél évszázados életművel rendelkező, még mindig aktív életet élő Uriah Heep. Hallgatom az új lemezüket, s közben folyamatosan keresem benne a papa-tényezőt, mert állítólag az ő muzsikájuk a mai viszonyokhoz képest már túlságosan öreges, megkopott és nincs sok helye a modernebb zenék világában. S különben is, mi a francot keresnek még 65-75 évesen a színpadon? Még mindig lázadó rákenrollt akarnak nyomni megritkult hajjal, kövéren és kopaszon? Mert az ugye mindenkinek világos, hogy ez az „egysíkú", semmi újat felmutatni nem tudó rákenroll CSAKIS a lázadásról szólhat, ugye?

Nézegetem közben a zenekari fotókat is, és hát mit látok? Vénembereket. Sokat tapasztalt, megöregedett nagypapákat, akiknek már tíz esztendővel ezelőtt is az unokájuk elgurult cumiját kellett volna keresgélni négykézláb, nem pedig a világot jelentő deszkákon egyensúlyozni és bohóckodni. S aztán ránézek a mindig vigyorgó Mick Boxra és minden kételyem eltűnik azzal kapcsolatban, hogy színpadra valók-e vagy sem. Pedig több mint valószínű, hogy a veterán gitáros és egyetlen alapító tag is nyugodtan elpanaszkodhatná, hogy itt is fáj, ott is fáj... Tudjátok kedves fiatalok, hogy mit jelent félszáz éven át „hordani" a folyamatosan divatban lévő Gibson és Carparelli márkanévvel ellátott, súlyos ruhadarabokat? Les Paul apánk nem spórolt a fával, mikor megalkotta ezt a fejedelmi bárdot, csak éppen azt felejtette odaírni zárójelben: viselőinél hosszútávon egyértelműen garantált a gerincsérv. Sőt, rosszabb esetben pár év leforgása alatt is bekövetkezhet ez a nem várt következmény azoknál, akik színpadra lépnek vele. A mi generációnk meg tök jól elvan a szupersztratókkal meg a pille könnyű Music Man gitárokkal – tisztelet a kivételeknek –, mert azért akadnak még olyanok manapság is, akik feláldozzák az egészségüket a vastag Les Paul soundért, illetve az esztétikus rocksztármegjelenésért.

S persze ahogy hallgatom a Chaos And Colourt, közben mindig emlékeztetnem kell magamat arra, hogy amire figyelek az már jócskán idejét múlt, ezért néha elindítom egy friss, fiatal csapat lemezét is, nehogy véletlenül hozzájuk öregedjek én is. Erre mi történik? Az itt meg nem nevezett, feltörekvő banda énekese folyamatosan csak nyafog meg nyöszörög állítólagos férfi létére. Inkább visszateszem a Heepet. Aztán három nóta után ismét bepróbálkozom valami „új" zenével: az ott hallható csóka meg végig egysíkúan hörög és acsarkodva üvölti bele az arcomba, hogy fiatal kora ellenére őt mennyire kikészíti és nyomasztja valami. Elég is volt belőle, inkább megint visszatérek Mick Boxékhoz. Kis idő elteltével teszek még egy próbát egy húszas éveikben járó tagokból álló zenekarral, de náluk meg olyan egyformák és ötlettelenek a nóták, hogy dalszerzésből kapnak is tőlem egy szépen megformázott karót. És akkor ennyi elég is volt a sok hisztiből meg a picsogásból, visszatérek ismét a vén trottyok élettel teli, a mai muzsikák nagy részénél nagyságrendekkel pozitívabb töltetű dalaihoz...

...amelyek nyilvánvaló fogósságuk ellenére sem tudtak ezúttal felülkerekedni az öt esztendővel ezelőtti Living The Dream, illetve a személyes újkori kedvenc Outsider tételein. Ezzel ellentétben viszont az is tök egyértelmű, hogy az 1986 óta változatlanul jelen lévő vokalista Bernie Shaw és a billentyűket kezelő Phil Lanzon az évek során, Mick Boxszal egyetemben legalább olyan markáns dalszerzői védjegyekkel alakította át a zenekar stílusát, mint a három éve eltávozott Ken Hensley és az első énekes, David Byron egykor. Hosszú távon most mégsem ülnek bele olyan mértékben a fülbe a dallamok, mint az előző két albumon, ahol csak úgy hemzsegtek a levakarhatatlan melódiák és az orbitális slágerek. A pörgős Save Me Tonight indítása persze azért nagyon is rendben van: Lanzon rögtön ránk is borítja benne teljes Hammond-arzenálját, Shaw torkában az energiafaktor pedig egészen fantörpikus módon bizsereg, pláne az ő korában, pedig a soron következő Silver Sunlightnál egyértelműen érezhető, hogy nála is rásegített egy kissé a szoftver a háttérvokáloknál. A higgadtabb Hail The Sunrise-ban még érzek egy pindurka állóvizet, a tempóváltásos Age Of Changes viszont újra felpezsdít, mellyel visszaterelnek minket az erősebb pillanatok felé. Jó kis autóvezetős nóta ez, amire kiegyensúlyozottan lehet nyomkodni a gázpedált, és még a hangszeres betétje is felettébb ízléses.

Lanzonról szól leginkább a Hurricane is, illetve a zongorás balladaként induló One Nation, One Sun, ami még lassan csordogáló mivolta ellenére sem olyan, hogy szomorkodjunk rajta. A Golden Lightban valamint az utolsóként érkező, Russell Gilbrook-féle Easy Livin'-alapokra felhúzott Closer To Your Dreamsben sem érzek túl sok potenciált, azonban a fincsi basszus-morgásoktól kellemes You'll Never Be Alone és a Dave Rimmer basszusjátékát szintén kiemelő Freedom To Be Free megint a jó irányba tereli a dolgokat. De megemlíteném még a rommá koptatott címmel és tartalommal rendelkező Fly Like An Eagle-t is, amelyben a repülő sas helyett ismét Shaw viszi el a hátán a show-t.

A Chaos And Colour a zenekar patinás életművének ismeretében nálam most úgy nagyjából nyolcas pontszámon mozog, de lélekben azért bevarrom nekik a maximális pontszámot is, hiszen az ő korukban ennyire fiatalos zenében utazni szinte példa nélküli, de mindenekelőtt tiszteletre méltó teljesítmény.