Shock!

1985-ben egy fiatal seattle-i pár gondolt egy nagyot, és összehozott egy válogatást hat olyan helyi bandával, amikről úgy gondolták, hogy még vinni fogják valamire, és kár lenne veszni hagyni őket. Igazuk volt. Ez volt a Deep Six, a Chris Hanzsek és Tina Casale által összegründolt kompiláció, amiben olyanok nyújtogatták a világ felé oroszlánkörmeiket, mint a Soundgarden (a valaha volt legelső felvételeikkel), az akkoriban már Seattle környékén egészen jól csengő nevű Melvins, továbbá az a Green River, amiben ott figyelt a jóval későbbi Pearl Jam-es Jeff Ament és Stone Gossard (meg persze a Mudhoney-főnök Mark Arm), valamint a Wood-fivérek által uralt Malfunkshun. Nem semmi névsor, és akkor azt még nem is említettem, hogy a szintén itt debütáló Skin Yardban nem csak a későbbi producerlegenda Jack Endino küzdött, hanem minden idők talán legjobb grunge-dobosa, Matt Cameron is.

Apropó, grunge! Akkoriban ezt a mókát még senki nem is hívta így, meg amúgy is, egészen másfajta szelek fújdogáltak, olyannyira, hogy a kezdeményezés egészen jó kritikákat kapott, ám kereskedelmileg egy méretes zakóvá vált. Ehhez hozzájárult az is, hogy Chris, pláne Tina (enyhén szólva) nem voltak teljesen meggyőződve arról, hogy ez a producerkedés lenne számukra a legvégső életcél, így aztán jól össze is kaptak egymással, meg nyilván a zenekarokkal is, és kábé hagyták is volna veszni az egészet, ha nem jön Daniel House, a Skin Yard basszere, aki rapid módon megmentette a kiadót. Aztán valamivel később megérkezett a holdudvarba a később ultra-legendássá váló Sub Pop, de ez már ebből a szempontból nem is fontos.

Aztán 2019-ben egy fiatal magyar srác gondolt egy nagyot, és összehozott egy válogatást hét olyan helyi bandával, amikről úgy gondolta, hogy még vinni fogják valamire, és kár lenne veszni hagyni őket. Remélem, igaza lesz. Ez lett a Deep Seven, és ő Pintér Miki, Magyarország legnagyobb grunge-rajongója, aki nem csak szavakban az, hanem tényleg nagy csomó mindent is tesz ezért a kitüntető címért. Először is ott van a Grungery oldal, aztán a kiadó (Grungery Media Records), a lemezek, és most még az a 36 oldalas, szép színes-szagos magazin is, ami a HammerWorld 2019. májusi számának lett a melléklete, ráadásként pedig ott integet mellé a hozzá passzintott CD is, az a bizonyos Deep Seven, az eredeti válogatáshoz szinte megszólalásig hű borítóval.

Rajta pedig tizennégy dallal hét előadótól, közte olyanokkal, mint az egykoron az Isten Háta Mögött megbújó Pálinkás Tomi a Tejjel, a stonert új elemekkel újra felfedező Slowmesh, a régi harcos Zselenszky, vagy épp a jövő nemzedékét jelentő Alone In The Moon. De itt van még a néhai (zseni) Bedlam háromnegyede is a Storm The Studióval, vagy az egykori Flop-dalnok itt debütáló Alvája, hogy legutoljára hagyjam legnagyobb kedvencemet, a Polly Is Dead-utód Pearls Of Long Loved Yearst. Egy-két kivételtől eltekintve (például Slowmesh – Liquid Love) korábbról már (sokszor éppen a Grungery Records jóvoltából) ismert számok, de ezúttal úgysem az exkluzivitás a lényeg, hanem az egységes hangulat.

Ráadásul oké, hogy grunge, de hát ebből a felhozatalból ez még úgy sem lenne teljesen egyértelmű, ha mindenki szépen sorban lejelentkezne, de mondjuk egy Tejet, vagy éppen egy Slowmesht igen nehéz is lenne a fenti stílus megrögzött művelőinek beállítani. És azt hiszem, éppen ez is itten a legnagyobb pozitívum, mert így legalább nem zárul rá erre az egészre az a fránya (poszt-)grunge skatulya. (Legalábbis remélem.) Mint ahogyan anno az eredetire sem, hiszen a Melvins már akkor is egészen mást játszott, mint mondjuk a Green River. Még ha a lényeg legbelül mindben ugyanaz is volt. Itt is az.

Igazából nincs is miért tovább elemezgetni a dolgokat, hiszen volt, akikről már korábban írtunk, ismeritek őket, van, akiről meg ezután fogunk, majd megismeritek, és ezúttal a legfontosabb talán nem is a kritika, hanem a puszta híradás. Hogy van ilyen is, tessék szépen utánajárni! És akkor még eszembe jut az is, amint a legutóbbi Chrysta Bell-koncert előtt megkérdeztem Mikit, hogy tényleg, mi a fenéért csinálja ezt az egész kiadósdit (akkor a magazinról még nem is volt szó), hiszen mind a ketten nagyon is jól tudjuk, hogy az ilyesmi csak zabálja a pénzt. Valami olyasmit válaszolt, hogy ő tényleg csak segíteni akar a bandáknak, mert ha ő nem csinálja meg, akkor nem lesz, aki helyette megtegye. És egy Zselenszkyt, egy Pálinkást, vagy egy Polonkait nem kéne hagyni elkallódni!

Szerintem sem.