Shock!

Chrysta Bell harmadszor járt Budapesten. Másodszor láttam, a 2012-es A38-as fellépését megbocsáthatatlan okokból kihagytam, a 2017-eset meg már akkor sem mulasztottam volna el, ha lázasan fetrengek otthon, hiszen csúcsra járt ismét a Twin Peaks-mánia, és muszáj volt megnézni élőben, centikről (!!!) egy igazi TP-szereplőt. Meg énekesnőt, mert azért már előtte tisztában voltam a munkásságával, és rokonszenvesnek is találtam ezt a jobbhíján dreampopnak elnevezett zenei világot, amiben Chrysta Bell mozog. De tény: ahhoz, hogy végképp a rajongója legyek, arra is szükség volt, hogy élőben lássam-halljam a művésznőt. Így a mostani koncertre már Chrysta Bell, és nem Tammy Preston miatt mentem.

Már az előző koncert is meglehetősen szürreális volt sok szempontból, de a mostani erre rátett még sok lapáttal, de ne szaladjunk előre, illetve a szokásos TP- és CB-fanatikus triumvirátusunk (Nagy Andor, a grungerys Pintér Miki meg én) az első sorokban bambult a színpadra a szokásos mámorosan üdvözült, kedvesen elmebeteg hülyegyerek-vigyorral.

A zenekar most az eredeti gitárossal, Jon Sanchezzel lépett színpadra, aki pónemre kiköpött Vörös István, de lendüljünk ezen túl, mert hát ahogy gitározik, az nagyon más kategória (és azt ma már senki sem sejti róla, hogy a '80-as években két turné erejéig az Agnostic Front tagja is volt), és nem csak a lába előtt heverő két sor pedál miatt. Léteznek előadók, akik eggyé válnak a hangszerükkel, na, Jon pont ilyen.

Nemrég jelent meg Chrysta Bell új lemeze, a Feels Like Love, erre a lemezre csavarodott rá az európai körútjuk is, értelemszerűen a program jelentős részét az új dalok tették ki, de nem is baj ez. Az előző koncert sokkal jobban támaszkodott a TP-világra, és ugyan most is intróként jó pár percig véletlenszerű ritmusú villanásokkal és valami fura zúgással kezdődött, de ezen kívül sokkal kevesebb alkalommal ringattuk bele magunkat abba az északi amerikai kisvárosi hangulatba, mint múltkor. Chrysta Bell zavarbaejtően testhezálló dresszben érkezett a színpadra, és ugyan most frufrut vágatott magának, de bizony női szemmel nézve is roppant dögös, főleg, ahogy minket bűvölő kígyóként tekereg, táncol, tökéletesen meg is értettem a srácokat, hogy nem tudták levenni a szemüket róla.

Chrysta Bell nem zökken ki a színpadi előadó szerepéből, pedig marha meleg van a teremben, és róla is folyik a víz, néha le is guggol és megtörli az arcát egy fekete kendővel, látszik is rajta ilyenkor, hogy kimerült, ám tényleg csak másodpercekre lesz látható a színpadi énje mögötti „civil" CB. Illetve amikor véletlenül Bukarestet mond Budapest helyett, de rögtön korrigál is, és reméli, hogy a baki ellenére szeretni fogjuk, és ez így is lesz. A dobok mögött Jayson Altman, illetve jobboldalt, a basszusgitárt pengető, vokálban segítő, faarcú Christopher Smart alázatosan, odafigyelve kísérik. Smartot elnézve a koncert vége felé egyre jobban leesik, hogy a zenéjüknek határozottan van egyfajta gótikus, new wave-es hangulata is, ami mellett persze megmaradt ez dreamy popzenének. Mindemellett az új lemez diszkószáma, a címadó Feels Like Love vagy a Do You Think You Could Love Me ezzel az élő hangzással szó szerint gyomronvágja az embert. Chrysta Bell mindehhez lemezminőségben énekel.

A Twin Peaks-hangulat a vörös lángnyelves háttérvetítéssel megbolondított Real Love alatt burkolt be minket, ami közben a Pink Roomban érezhettük magunkat, a Sycamore Trees bekiabálást már csak egy mosollyal nyugtázza. A csúcspontok egyike számomra a Planet Wide, amiben Sanchez minket is magával ránt egy másik dimenzióba a gitárszólójával, a záró Blue Rose és a Beautiful után meg már mindenki úgy érzi, hogy túl gyorsan röppent el ez a bő egy óra, igazából senki sem számolta, mennyi idő telt el az első villanások óta.

Koncert után nem sokkal a zenészek szerelték szét a felszerelésüket, Chrysta Bell pedig a már tőle megszokott angyali türelemmel dedikált és fotózkodott mindenkivel. A legszürreálisabb pillanat azért számomra mégiscsak az volt, amikor a backstage-ben Chrysta Bell mezítláb, a padlón kuporogva dedikálta egy fotómat, betűnként visszakérdezve a nevemet, hogy biztos jól írja. (Köszi, Miki!) Tökéletes este, tökéletes zárással.