A MIBMusic válogatás cd-jét van szerencsém hallgatni, amelyen 18 különböző csapatot hallhatunk.
A nyitó Jesters Moonról már sikerült régebben írni, nem is fűznék hozzá többet, olvassátok el a kritikát, abból mindent megtudtok róluk. A hangzásról csak annyit, hogy a többi dal is nagyjából hasonló minőségben szól (tisztelet a kivételnek), kb. mintha valami rossz minőségű mp3-at kódoltak volna vissza és azt égették volna cd-re. Botrányos, na. Csireg-csörög ajjááárom.
A Jesters Moon után egy svéd csapat, a Moonlight Agony jön, instrumentális zene, dús billentyűkkel, epikus, kicsit progoskodni akaró zenével, bár inkább hősies, mint, és összességében elég gyengécske még. Az olasz The Prowlers a harmadik támadó, akikről szintén ejtettünk már szót a kritikáknál. Olvassátok el jól. Utána az amcsi Element csörög, még f-sabb hangzással, mint az eddigiek. Egy énekelni nem tudó énekes próbál énekelni, a zene középszerű power.
Az osztrák Madog átlagos heavy metalt játszik, érzelemmentes énekessel, már a dal címe is árulkodó: Heart of Dragonsteel. Jaj. Blind Guardian híveknek lehet, hogy csöpögni fog a nyáluk tőle, ki tudja. A hatodik csapat megint amerikai, Hell Candidates a nevük, és itt nem hittem a fülemnek. Ugyanis az infóban, ami a kiadó honlapján olvasható és látható az áll, hogy női énekesük van, ennek ellenére azért ez egy karcos férfitoroknak tűnik inkább. Biztos transzvesztita vagy nemtom. Poweres, ökölrázós alapokon nyugvó zenéjük tíz éve még akár jó is lehetett volna. Az őket követő lengyel Antares hervasztó heavy metalja még a magyar true másodvonalnál is rosszabb, ráadásul öt percig húzzák.
És ha lehet fokozni még a fos hangzást, akkor ezt megteszik, a Dr. Mastermind (aka Matt McCourt), (muhaha, ez a név...) fedőnevű formáció még rátesz erre egy lapáttal. Motörheades a zene amúgy, de az eredeti azért mérföldekkel jobb. A Metharia Olaszországból származik - ezt már ravaszul abból is ki lehet találni, hogy olasz nyelven danolnak -, aki az epikus powert szereti, annak még talán tetszeni is fog. Itt legalább az énekes nem volt annyira rémes, vannak érzelmei. Eddig ez a legjobb dal a lemezen, a végére egész megtetszett.
A Victim ismét amerikai csapat, nem tudom mi a fenét csinálnak ott a hangmérnökök, de megint a fülükre ültek. Vagy nincs is fülük. A zene power/thrash, kár, hogy nincs benne dög és dinamika. Az osztrák Art Of Fear is powert játszik, legalábbis az indításból ez jött le, aztán átmentek tucat true metalba, az énekes hangjában kb. meg annyi erő van, mint egy fél hangyalábban. Vissza Amerikába, a Still Life lírával kápráztat el minket (közben rájöttem, hogy egy stúdióban készültek ezek az egységesen hallgathatatlan dalok), dallamos heavy metal, kidolgozottabb vokáltémákkal, mint az eddig hallottakon. Jobb hangzással nem lenne annyira vészes. A következő megint egy lengyel csapat, Rapid Fire a nevük, kissé pontatlan hangszeresekkel játszott Maiden/Metallica-metallal próbálkoznak, kamaszhangú énekessel. Nem mondom, hogy elkápráztattak. Jön egy brit csapat, a Stairway, kissé nehezen indul, de aztán trappolós heavy metal lesz belőle, jellegtelen énekessel. Mondjuk legalább nem hamis és előfordulnak vokálok a refrénben. A tizenötödik dal megint olasz, Rain a zenekar neve és már 24 éve nyomják az ipart - de minek?.. - buta riffek, erőlködő, hang nélküli énekes, jaj. Ez már tizenöt éve is ciki lett volna.
A Mercury Rain angol, kicsit ki is lógnak innen, nem csak azért, mert női énekesük van - neki tényleg normális női hangja is van - hanem a zene sem éppen az eddigi true, heavy, power, hanem van benne némi atmoszférikus hatás, mondjuk persze a billentyűk miatt. Fura azért ez a riffelős zene ezzel az elnyújtott, kicsit gyenge hanggal. Utánuk következik a spanyol Sabatan, sikolyos heavy metallal. Kár, hogy sikítozik, egész hallgatható lenne pedig. Persze csak azoknak, akik ezzel a műfajjal kelnek és fekszenek, mert nulla eredetiséggel, érdekességgel bír a nóta.
Az utolsó dal az amerikai Babyloné, és ahogy nézem, az itt szereplő amerikai csapatokban ugyanazok a nevek fordulna elő, szóval nem csoda, hogy a zenei "minőség" is ugyanolyan. Itt is a Jesters Moon mindenáron énekelni akaró vokalistája szerepel. Nem mondta még neki senki, hogy nem egy született torok?... Meg itt dobol is ráadásul. Most nézem, a Victimben is ő danolt. A Still Life-ban bőgőzött és dobolt. Egy multitalentum a srác... Valamivel ki kellett tölteni a lemezt... Félek lesz ebből a válogatásból Vol. 2. is...
Azért megnyugodhatunk, nem csak keleten vannak kutyaütő zenekarok és önkritikátlan zenészek dögivel, hanem a világon mindenhol, mondjuk Amerikában.
