Shock!

Nem megyek bele, mennyire problémásnak tartom, hogy egy Vain-szintű zenekar nulla reklámmal, nulla körítéssel, teljesen magánban kénytelen megjelentetni a lemezét. Annyival mondjuk kétségtelenül jobb a helyzet, mint régebben, hogy ma már létezik közösségi finanszírozás, így a Rolling With The Punches albummal legalább a pénzénél van Davy Vain és csapata, másrészt a kiadói bénázások sem tudják megfektetni őket (ebben ugye elég alapos tapasztalatokat szereztek a '80-as évek végén). Ugyanakkor Davy barátunk akármekkora dalszerző, a körítés tekintetében nem tűnik vérprofinak. Szerintem egy ilyen crowdfunding-vállalkozás esetében például különösen ciki, ha a rajongóktól összekalapozott pénzből készülő lemez többször is csúszik, és végül csak az ígértnél egy évvel később kerül a boltokba... Viszont az album megint nagyon jól sikerült, és végső soron csak ez számít. Főleg egy ilyen bandánál, akiknél tulajdonképpen már az is bónusznak tekinthető, hogy egyáltalán léteznek.

A legutóbbi Vain-album, a hat évvel ezelőtti Enough Rope jelentős részben a hőskorszakban származó, de fel nem használt ötletekből, dalvázlatokból született, és állati erős volt. Amennyiben információim nem csalnak – bár ezekben sem dúskálunk éppen a lemez kapcsán, lásd a fentieket a körítésről... –, a Rolling With The Punches hasonló anyag, vagyis régi és új témák egyaránt helyet kaptak rajta. Ráadásul a banda ezúttal is javarészt a klasszikus felállásban alkot: Danny West gitáros ugyan most valamiért nem vett részt a munkálatokban, de Jamie Scott gitáros, Ashley Mitchell basszer és Tom Rickard dobos azért itt vannak. Na, most akkor ezek után meglepő, hogy hangulatát tekintve az album a Vain legjobb lemezeit, a No Respectet, illetve elsikkadt, csak több mint másfél évtizedes rátartással kiadott folytatását, az All Those Strangerst idézi?

Nettó múltidézésről ugyanakkor nem beszélnék, és összességében ennek a lemeznek is megvan a maga önálló arca. Példának okáért mindjárt lendületesebb és nyersebb is, mint mondjuk az Enough Rope volt, és ezt nem kizárólag az élő, természetes, arcbamászó hangzásra értem, hanem a lemez dinamikájára is. A zenekar három elementáris Vain-slágerrel indítja az anyagot, és kizártnak tartom, hogy ha valaha is szeretted őket, ne ülne ki széles vigyor az arcodra a címadó, a Deliver The Passion és a Long Gone hallatán. Pláne, hogy tényleg szinte sistereg az energiától a zene, Vain-mércével mérve kimondottan harapós, adrenalinban gazdag nótákról beszélünk. Utána kicsit visszafogják a lovakat a folytatásban, de a melankolikus Dark City, a füstös Bury Some Pain vagy a már szimpla, de tökéletes riffjeivel helyből „na igen, valami ilyesmi" érzést keltő It's A Long Goodbye is olyan témák, amelyeknél jobbat tényleg aligha lenne reális várni a nagy nőcsábásztól. Fullos ballada amúgy most nincs is, sőt, a lemez végére megint elég rendesen felpörög a motor a Without You nyomdokain járó, lírai intrója miatt megtévesztő Sacrifice-szal és az izgága gitáralapokkal, zseniális dallamokkal operáló Show Your Love-val. A záró Sip The Wine pedig igazi, ropogós rock'n'roll-himnusz, az a fajta, amelynek hatására azonnal indítod is újra az egész műsort.

Mint említettem, az élő hatású, erőteljes megszólalás szintén a lemez robbanékony, pörgős oldalát emeli ki. Ami Davyt illeti, nem tudom, hogy csinálja, de szakasztott úgy hozza magát, mintha csak 1989 lenne, összekeverhetetlen, hol nyávogósabbra vett, hol éteri, de mindig mágikus hangja valami egészen szenzációs formában van. Scott néhol hallhatóan elég spontán módon felkarcolt, a mixből is az arcodba ugró szólói szintén jól passzolnak ehhez a tüzesebb, dögösebb világhoz. A borító ugyan elég béna, és fentebb már kitértem arra, hogy profibb háttérmunkát érdemelt volna ez a lemez, de az biztos, hogy a zenébe ezúttal sem lehet belekötni, nálam borítékolhatóan a nyár egyik szarrá hallgatott anyaga lesz a Rolling With The Punches. Mindent elárul, ha azt mondom: szerintem senki sem sértődött volna meg a táborból, ha annak idején mondjuk ezek a nóták jönnek ki kettes albumként. Vagy hármasként.