Shock!

A svéd Vampire egyelőre csak amolyan underground liebling, de látok rá esélyt, hogy a következő években kialakuljon körülöttük egy ha nem is százezrekből álló, ám a mostaninál mindenképpen szélesebb, igen lojális rajongói mag. A Rex a göteborgi banda harmadik nagylemeze, és bevallom, az első kettőt nem hallottam a maga idejében a dömpingben, most azonban megtetszettek az előzetes dalok, így utólag pótoltam a mulasztást. Ennek alapján azt mondhatom: azok is pofásak voltak, de mindenképpn az új anyag a legérettebb, legkerekebb eddigi munkájuk.

Logikus, ha Göteborg neve alapján műfajilag arra a bizonyos jellegzetes svéd melo-deathre tippelsz, amelyet a '90-es évek derekán az At The Gates, az In Flames és a Dark Tranquillity jóvoltából ismert meg a világ, itt azonban kicsit másról van szó. A promószövegek a Mercyful Fate, az Iron Maiden, a Slayer és a Possessed nevével dobálóznak a csapat kapcsán, nekem azonban akkor már sokkal inkább beugrik az összhatásról egy másik svéd pionír a fentebb említett korszakból, név szerint a Dissection. Ezzel most nem azt mondom, hogy a mulatsáhangzatos művészneveken – Hand Of Doom, Black String, Sepulchral Condor, Command és Abysmal Condor – nyomuló Vampire-tagok a néhai Jon Nödtveidt örökségét viszik tovább, ez ugyanis túlzás lenne, de konkrét zenei megoldások és hangulat tekintetében egyaránt akadnak komoly hasonlóságok. De egyébként az említett '80-as évekbeli nagyságok emlegetése sem alap nélküli, komolyabb hangsúllyal a Mercyful Fate-en, mint a Maidenen.

A zene tehát sötét, de dallamos, heavy metalos elemekkel dúsan megszórt black/death metal. Olyan nagyon sokat ebben az alstílusban sem lehet már mutatni így, 2020 környékén, viszont a Vampire ezzel együtt is remek lemezt tett le az asztalra. Lehet, hogy nem újítják meg a műfajt, de hallhatóan természetesen jön belőlük ez a muzsika, és tudnak dalokat írni, egy banda potenciálja, hosszabb távú fennmaradása pedig alapvetően ma is ezeken a tényezőkön múlik. Az album erőssége a fogós, szépen megformált dalok mellett az atmoszférájában rejlik: a Vampire ügyesen egyensúlyozik a penge élén, egyszerre rejlik bennük ünnepélyes, fekete fennköltség és valami megfoghatatlan, ősi, barbár szilajság. Ez a kettősség egyébként szintén a Dissection irányába mutat.

A 39 perces, tízdalos album nem nagyon rejt üresjáratot, és az irányzat keretei között aránylag változatos is. Vagyis jól megfér egymás mellett a fékevesztetten száguldó, fortyogó black/thrash/death riffeléssel operáló címadó, a hol a Judas Priestet, hol a korai Maident idéző gitártémákat alkalmazó Inspiritus, a lidérces szintetizátoros futamokkal alászőnyegezett, fagyos Pandemoni, a már-már nonszensz módon ragadós gitárdallamokat csatasorba állító Serafim vagy a méregerős refrénű, fináléjára fennkölt magasságokba emelkedő Melek-Taus. De igazi csúcspont a két epikusabb, hosszabb dal, a Moloch és az Animus is, különösen az utóbbi hat és fél perce hagy mély nyomokat a hallgatóban már elsőre is. A hangulatot csak tovább erősíti a mai összekompresszált, tömény megszólalású lemezekkel szemben kimondottan szellős, érthető, old school hangzás is, és minduntalan felkapja a fejét a hallgató egy-egy különösen ízesen megformált riffre, dallamos gitárszólóra. Hand Of Doom persze jobbára megmarad a torokmetszett, nekikeseredett bömbölésnél, viszont a maga módján még ez a durva vokalizálás is fogós.

Nincsenek igazán nagy vívmányok a Vampire új albumán, ez pusztán „csak″ egy jó lemez (ezért nem is adok magasabb pontszámot), ha azonban kedveled az ilyesmit, kizárólag ajánlani tudom őket. Kiváló hallgatnivaló.