Shock!

Azért is baromi szórakoztató a rockzene történéseit nyomon követni, mert itt aztán szappanoperába és bohózatokba illő képtelenségek egyaránt megtörténhetnek, és általában meg is történnek. A Vandenberg zenekar visszatérésének ugyanakkor nincs köze az említett két műfajhoz, inkább a tudományos fantasztikum kritériumait elégíti ki. Én magam ugyanis legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor David Coverdale egykori dédelgetett kedvence, Adrian Vandenberg újra csutkára tekeri majd a Marshall erősítőt.

Habár a Coverdale által Bolygó Hollandinak becézett gitárost mindig is a rockvilág legszimpatikusabb egyéniségei közé soroltam, nagyjából az 1994-ben kiadott, hendrixesen ősrockos Manic Eden-lemez, illetve a három évvel későbbi Whitesnake-korong, a bluesosabbnál is bluesosabb Restless Heart idején beletörődtem, hogy szikár hard rockot már soha nem fogok hallani tőle. Ezt az érzést erősítette, amikor másfél évtizednyi pauzát követően felbukkant a késő '60-as és kora '70-es évek blues alapú rockzenéjét űző Moonkings zenekar élén, amellyel utoljára 2018-ban adott ki egy folkos ízű, teljes egészében akusztikus albumot. Az égvilágon semmi előjele nem volt tehát annak, hogy Adrian élete hátralévő részében bármi mást is szeretne pengetni, mint amihez az elmúlt negyedszázadban konzekvensen ragaszkodott. Erre mi történik? 2020-ban úgy húzza elő az 1985 óta hibernált állapotban lévő Vandenberg nevet a tarsolyból, akár bűvész a nyuszit a cilinderből.

Azt a Vandenberg nevet, minek égisze alatt három lemezt adott ki annak idején: a markánsan európai, azaz Schenker/Blackmore-módra veretes riffekre épülő, '82-es névadó korongot, majd az egy évvel későbbi, a Burning Heart dal tengerentúli sikerei hatására erősen amerikanizált Heading For The Storm albumot, végül a '85-ös, még inkább kommercializált Alibit. Az persze már a sokatmondóan újrajátszott Burning Heart dal napvilágra kerülésekor világossá vált, hogy a gitáros leginkább a klasszikus debüt világát tekinti ma is kiindulópontnak, a teljes album hallatán azonban szerencsére ennél árnyaltabb a kép, nincs tehát elnéző mosolyok övezte kínos nosztalgiahangulat. Nem mintha tartottam volna ettől, lévén Vandenberg mindig kiemelkedő képességű dalszerző volt, összes eddigi munkájáról sütött az igényesség. Most sem hazudtolta meg önmagát, ez az új anyag ugyanis úgy tud tradicionális lenni, hogy közben több, mint az elődei, továbbá abszolút korszerű a hangzása, szóval nem lehet azt mondani rá, hogy öreges vagy avétos. Nyilván ebben nagy szerepet játszik, hogy Adrian magához édesgette a jelenkor egyik legkiválóbb torkával büszkélkedő Ronnie Romerót, aki leginkább arról híres, hogy Ritchie Blackmore vele élesztette újjá pár éve a Rainbowt, de Michael Schenkerrel éppúgy dolgozott, valamint számos Frontiers-projektben is részt vállalt. A chilei fiú elementáris torka és elsőrangú dallamérzéke kihozta a legjobbat a gitárosból, jelenléte mindenképpen a siker egyik záloga, bearanyozza Vandenberg alapból kiváló témáit.

Biztos vagyok benne, hogy az effajta muzsikát favorizálókat már a nyitó Shadows Of The Night percei alatt megveszi kilóra az énekes, ahogy a fiatal Ronnie Dióhoz méltó módon süvölti ezt az erősen Rainbow-gyökerű, feszes nótát. Nincs ez másképp a korai Vandenberg-időkre és Adrian Whitesnake-beli munkásságára egyaránt reflektáló Freight Train esetében sem, aminek szintén a refrénje üt igazán nagyot. Az ezt követő Hell And High Water amolyan esszenciája mindannak, ami jó az epikus megközelítésű rockzenében: a gitáros zseniálisan gazdag hangszereléssel látta el ezt a lassan hömpölygő zenei monstrumot, Romero pedig úgy énekel itt, mintha Coverdale-t és Diót is lenyelte volna keresztben. Kicsivel modernebb hangvételű, AOR-osan slágeres a Let It Rain, amiben némileg Mark Free hangját eleveníti fel a dél-amerikai srác, majd jön a keleties verzékkel ellátott Ride Like The Wind, ami zeneileg újra egy roppant izgalmas tétel a rengeteg modális hangnemváltással: egyfelől ott van benne egy nagyon európai gondolkodásmódot láttató alap a keleties és neoklasszikus motívumokkal (amibe Blackmore mellett még Uli Roth agyafúrt megoldásainak hatását is belehallom), másrészt mindezzel egy olyan heroikus refrént állítanak szembe, ami totál ellenállhatatlanná teszi a dalt. A következő két téma – Shout, Shitstorm – egyaránt jó érzékkel nyúl a Vandenberg-hagyatékhoz, előbbi egy kimértebb, bluesos darab, utóbbi pedig egy ízes riffekre épülő veretes hardrocker, ahol az énektémák ismét erősen a tökéletesség felé konvergálnak.

A lemez csúcsa azonban akkor is a Light Up The Sky, ami nettó stadionrock egy olyan irgalmatlan nagyot szóló riffel, hogy azonnal letérdelsz, illetve egy olyan méretű refrénnel, amivel harminc évvel ezelőtt bárki megváltotta volna a jegyét az arénák deszkáira. Adrian utoljára '89 körül írt ilyen dalokat, és bizony minőségét tekintve a Light Up The Sky simán befért volna abba a repertoárba. A már említett Burning Heart újraértelmezését viszont nem tartom annyira szerencsésnek, enélkül is megáll a lemez a saját lábán, a kiváló friss szerzeményeknek hála. Jól megcsinálták meg minden, de akkor is felesleges. Ha ezzel zárulna a lemez, biztos maradna némi rossz szájíz az emberben, de hátravan még az epikus Skyfall, amelynek nagyszabású megközelítése kiköszörüli ezt az apró csorbát. Ebben a dalban is jó érzékkel fuzionálnak az Adrian által egykoron megteremtettek Ronnie Romero diós hatásaival, tehát visszatérünk oda, ahonnan a Shadows Of The Nighttal elindultunk. Ha teljes egészében nézem az albumot, akkor amúgy ez a kettejük összjátékát láttató motívum az, ami leginkább keretbe foglalja és meghatározza a koncepciót. Nem véletlen írtam fentebb, hogy több ez a korong a régi Vandenberg-munkáknál: míg azokról ordított, hogy egy ember viszi a hátán az egész produkciót, itt nem is lehet kérdés, hogy Adrian méltó játszótársra lelt Romero személyében, aki teljesen más kaliber, mint anno a régi énekes, Bert Heerink volt.

A kiváló zeneanyaghoz szerencsére nagyformátumú produkciós munka társul, hallani, hogy nem sajnálták a pénzt a megfelelő eredmény elérése érdekében. A Bob Marlette (Black Sabbath, Alice Cooper, Lynyrd Skynyrd, Rob Zombie satöbbi) producer irányítása alatt, Los Angelesben felvett album kirobbanóan erőteljes és organikus hangzása teljesen más dimenzióban játszik, mint a legtöbb mai, hálószobában készülő melodikus rockalbum uniformizált, digitális megszólalása.

Ha ez lenne Adrian Vandenberg utolsó lemeze, bizony hiányérzet nélkül venném tudomásul, erről azonban szó nincs, legnagyobb örömömre már alakul a folytatás. A 2020 nekem az év egyik legkellemesebb meglepetése, egészen biztosan előkelő helyen fog szerepelni az év végi listámon.