Shock!

Különösebben nem perzselte fel a világot, mi több, még a hard rock undergroundot sem, de azért a beavatott kevesek mind tudják, hogy a Vandenberg visszatérő lemeze, a 2020 kiemelkedő stílusgyakorlat volt a sokat látott stílusban. Persze mindent hallottunk már az utóbbi ötven évben, amit Adrian Vandenberg és társai elővezettek rajta, de bizonyos zenék hallatán az emberen azonnal erőt vesz egyfajta kellemes, otthonos érzés, ez pedig felülírja a hasonló tényezőket. A Sin ebből a szempontból nyílegyenesen viszi tovább az előzmények irányvonalát.

Bár a mikrofonnál a kiváló Ronnie Romerót a még kiválóbb Mats Levén váltotta, a ritmusszekcióban pedig végleg átvette Rudy Sarzo és Brian Tichy helyét két ismeretlen holland arc, maga a zene jottányit sem változott. Adrian ezúttal is azt játssza, amiben a legjobb, vagyis veretes, brit szabású hard rockot kisebb mértékben a '70-es évek végén, de elsősorban a '80-as években készült klasszikus mesterművek szellemében. Levén azért hozott némi változást, de a zene alapkarakterét természetesen ő sem szabta át: mindössze annyiról van szó, hogy míg Ronnie a maga legjobb pillanataiban inkább Dio és Mercury keverékét hozza, addig az amúgy ezerarcú Mats sokkal nyíltabban idézi David Coverdale-t ebben a közegben. Vagyis az összhatás ezúttal még egy fokkal jobban közelít a konkrét whitesnake-ességhez. De ha valamiben, hát abban garantáltan egyetérthetünk, hogy emiatt aztán tényleg aligha fogja bárki is tetemre hívni Vandenberget...

Ezen túlmenően tulajdonképpen nincs is sok extra elemeznivaló ezen az albumon. Az ismét a veterán Bob Marlette produceri felügyelete mellett rögzített Sin maximálisan megbízható minőséget hoz, és ha valaha is vonzódtál ehhez az iskolához a stílusban, gyakorlatilag kizárt, hogy csalódj benne. A nyitó, veretesen fajsúlyos riffeléssel operáló Thunder And Lightning bluesos húzása helyből megadja az alaphangulatot, a briliáns refrénnel és gitárhős szólóval megkoronázott House Of Fire bevezetőjében Mats úgy hozza Coverdale búgását, hogy lehidalsz, a Walking On Waterben pedig még erre is képes hajítani egy lapáttal. De ami jó, az akkor is jó, utóbbi refrént is cipelheted magaddal egész nap.

Ugyanígy önkéntelen mosolyt csalnak az arcra a játékos Light It Up vagy a monumentális Out Of The Shadows finálé ismerősen nagyszerű fogásai is, a Baby You've Changed megaballada pedig már egyértelműen a '80-as évek legvégének amerikanizált, AOR-osabb Whitesnake-je felé mutat. Irányultságát tekintve valami ilyesmit hozhatott volna a Slip Of The Tongue lemez, ha Adrian nem sérül le a stúdiózás előtt. Szerintem talán utóbbi az anyag legkiemelkedőbb darabja, az MTV-korszakban némi szerencsével egymagában lazán eladott volna minimum 7-800 ezer lemezt. De igazából még a hétperces, epikus címadóba sincs kedvem belekötni, pedig ennek napnál is világosabb Kashmir- és Last In Line-áthallásai azért tényleg minden épkézláb mérce szerint túlzóak. Talán csak a társainál jellegtelenebb Burning Skiest hagytam volna le innen, a többinél sosem érzek késztetést a léptetésre. A borító szín- és formavilága, illetve a 40 perces, kilencdalos lemezhossz is az old school időkbe mutat vissza, és szépen is szól az album.

Ha úgy tetszik, hívhatjuk nosztalgiázásnak is, amit a mai Vandenberg művel, de semmiképp sem az öncélú, lélektelen fajtából való. Kicsit inkább olyan hallgatni az efféle lemezeket, mint amikor összefutsz egy régi haverral, megisztok pár sört, és valahogy a helyükre kerülnek a dolgok. Lehet, hogy szó szerint minden megváltozott körülöttetek a közös évek óta, de akkor és ott, abban a pár órában mégis adott a biztos fogódzó meg az illúzió, hogy az idő voltaképpen nem is rohan annyira.