Shock!

Eléggé elhanyagoltuk shockilag a black metal görög vonulatát, amire nincs is különösebb mentségünk. A norvég szál annak idején nem csupán Görögországig, de még Japánig is elkúszott a kazettacserebere és a postai levelezőlapok szárnyán, hogy aztán – a lehető legszerencsésebb módon – szintén helyi jellegzetességgé, egyedi főzetté forrja ki magát. Kevesen maradtak a mai napig aktívak a hőskorból, de ez tulajdonképpen a skandinávoknál sincs másként, még ha a szélesebb merítés miatt ott számosságban több zenekarról is beszélünk. A görögöknél a Rotting Christ a megszólalása áramvonalasításában látta a túlélésének zálogát, és a trónkövetelők gyűrűjében ők azóta is zászlóvivői a hajdani szellemiségnek (a Necromantia tragédiával terhes földbeállása óta pláne). Na, ez az, amit a szintén legendás névnek számító Varathron soha nem vállalt be, ők ma is Euronymous ugarját vetik be újabb és újabb magokkal.

Döbbenetes belegondolni, hogy immár harmincöt éves múlt áll a Varathron mögött, ami valójában egyetlen ember töretlen kitartását dicséri: a frontember, Stefanos „Necroabyssious" Karasavvas ugyanúgy a régi iskola tántoríthatatlan híve, mint a Marduk vezére, Morgan Håkansson. Stefan konkrétan 22 éves kora óta tolja a banda szekerét, ez volt az első profi zenekara, és mivel jelenleg már az 57-et is betöltötte, jó eséllyel innen is fog nyugdíjba menni. Mellette zömmel a 21. század első felében csatlakozott arcok alkotják a Varathron jelenlegi tagságát, vagyis két évtizede nagyjából állandónak tekinthető a felállás, a sok más helyről ismerős átjáróház effektusról itt szó sincs. Megbízhatóság, ezt a szót keressük, a csirkelábas album óta ez a kizárólagos jelszó itt, amikor a legutolsó nagyobb földcsuszamlás lezajlott ezen a terepen. Bár a jubileum kapcsán Szilvi jövőre (egy jó kis házias húslevessel tálalva) újragondolhatja akkori véleményét, lássuk be, nem akkor élte legszebb napjait a brigád, de mára szépen kisimultak a ráncok.

Necroabyssious talán kikérné magának, de a magam részéről úgy gondolom, az évek során le is vetkőzte a Varathron a maga obskúrus feketefém-hatásait, és egy ideje valójában egyfajta felgyorsított, acsargással/károgással elcsúfított, ám jól hallhatóan klasszikus jegyeket hordozó heavy metalt játszanak az arcok. Valahogy úgy, ahogy a Covenant is csinálta a Nexus Polaris idejében, néhány apró (ámde lényeges) eltéréssel. A Varathronnál sajnos sosem fordultak meg olyan kaliberű zenészek, mint a norvég „rokonok" soraiban, és persze a dalérzékenységük sem olyan szintű, mint amazoké. Mondhatni, középszerűek – és ezzel vissza is kerültünk a megbízhatóság vágányára. Kényelmes hallgatnivaló a The Crimson Temple, ahogy az volt már elődje, a Patriarchs Of Evil is, és hiába telik el rendszeresen négy-öt év a sorlemezeik kiadása között, a Varathron birodalmában az állandóság az úr. A friss album pontosan olyan simulékony háttérmuzsika, mint amilyen a Where Shadows Forever Reign volt egy másik legendától.

A pozitív oldalra tudom helyezni (a puszta kitartáson túl) a jellegzetes görög zenei megoldások időnkénti felbukkanását, ami megint csak azt igazolja, hogy Görögországban nem a „nagy nevek" szolgai másolásával telik az idő. Tulajdonképpen valamennyi zenekari tag teszi a dolgát szépen, talán csak Haris Kokkinos dobos üt az átlagnál is fantáziátlanabbul, így ha nem keresem kifejezetten az okát annak, hogy éppen a The Crimson Temple-t hallgassam (fun fact: a cím a hunyorogva, ellenfényben akár még kifejezőnek is nevezhető borítón The Crimsön Temple-nek olvasható), akkor nincs is vele különösebb gondom. A Varathron ma is megtalálja majd a maga hallgatóságát, konok elszántságuk jutalmaként ennyi minimum kijár nekik, távol a késhegyre menő vitáktól, és sajnos ugyanilyen távol az első vonaltól is. És bár a fentiekben én sem csináltam túl nagy kedvet a Varathronhoz, azt kell mondjam, ha úgy alakul, akár még az életművet is büszkén zárhatják le ezzel az egységes, robusztus, a maga módján változatosnak is okkal titulálható anyaggal.