Shock!

Előzmények és következmények nélkül, egyedül áll az extrém metal univerzumban a Covenant (későbbi nevén The Kovenant) második albuma. A Nexus Polaris egy teljes köpönyegfordítás köztes állapotában kapta el hőseinket, és látott napvilágot az első generációs norvég black metal kiútkeresési küzdelmének gyöngyszemeként. Egy erre az alkalomra összerántott szupergroup egyetlen terméke ez a lemez, bár ezt elkésztése pillanatában az érintettek is legfeljebb csak sejthették. Többek között a Dimmu Borgir és az Arcturus tagjai segítették ki itt az értelmi szerzőt, Amund „Blackheart" Svensson gitárost, a közös munka eredménye pedig egy, a szükséges mértékben rideg és sötét, de klasszikus értelemben vett dallamokkal is bőven ellátott munka, ami a lecsengőben lévő black metal hype felé korábban érdeklődést nem mutató arcok számára is tökéletes belépő lehetett az extrém dimenziók irányába. A húsz éve formába öntött Nexus Polarisban azonban sokkal több is rejlik ennél.

A korszellemnek megfelelően, kezdetben a Covenant sem volt egyéb, mint egy multiinstrumentalista hangszeresek által, minimál felállásban, puszta lelkesedésből zajongani kezdő csoportosulás, ahol Blackhearton kívül a zenekari mag másik felét Stian „Nagash" Arnesen képviselte. Utóbbi 1992-ben, a banda indulásakor alig múlt el 14 éves (!), de máris összekalapált egy saját projektet Troll néven (ez a formáció kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig aktív). Neve később, a Dimmu Borgir kapcsán került be a black metal köztudatba, akiket basszusgitáron segített ki az Enthrone Darkness Triumphant és a Spiritual Black Dimensions albumokon és turnékon, majd tért vissza eredeti zenekarához. Blackheart: „Az első próbák idején néhány éve ismertük már egymást Nagashsal, és természetesnek tűnt, hogy együtt zenéljünk. Mi ugyan nagyon is komolyan gondoltuk a zenélést, de az első időszak nem volt valami produktív. Az első értékelhető produkciónk 1994 végén született, ez volt az igazán kellemes fogadtatású From The Storm Of Shadows demó, amelyen Nagash dobolt, énekelt és billentyűzött, én pedig gitároztam. Az első lemezt 1995 júniusában rögzítettük, ám mindenféle jogi nehézségek miatt csak két évvel később tudtuk kiadni a Cacophonous egyik labeljénél, addigra viszont már nem igazán jellemzett minket az a zene."

A debütáló In Times Before The Light albumot tehát két, még nagykorúnak sem tekinthető suhanc készítette el, minden külső segítség nélkül, stílusgyakorlatukkal különösebb nyomot nem is hagyva maguk után. Utóbbi tény azonban még véletlenül sem anyag minőségének kritikája, Blackheartnak sajnos teljesen igaza volt abban, hogy ami 1995-ben izgalmasnak és újszerűnek hatott, az két évvel később már lerágott és eldobott csonttá lett: „Az In Times... mai füllel hallgatva, különösen a második album ismeretében, rendkívül konzervatívnak, nagyon hagyományosnak tűnik. Pontosan olyan, mint amilyennek az ember egy norvég black metal albumot elképzel. Ha idejében kijött volna, biztosan kedvező lett volna a fogadtatása. Ma már azonban az kevés, ami azon a lemezen szerepel, az a stílus halálra lett játszva. Tulajdonképpen az egész black metal elnevezés értelmét vesztette. Mostanában minden sötét hangulatú muzsikát azonnal betesznek ebbe a skatulyába, ugyanakkor csak nagyon kevés zenét lehetne igazán black metalnak nevezni." Sok hasonszőrű alakulathoz hasonlóan a Covenant ezen a ponton akár el is süllyedhetett volna a hype felhajtóerejének megszűntével, Nagash és Blackheart azonban ehelyett új megközelítéssel állt neki a banda újjászervezésének.

Azt azonban előzetesen semmi sem indokolta, hogy a kettes lemezre egy valódi black metal szupergroup gyűljön össze a falai között számos klasszikus album születését megélt Woodhouse Stúdióban, Siggi Bemm (Grip Inc.-, Moonspell-, The Gathering-producer/hangmérnök) irányítása alatt. Az első nagy fogást Jan Axel „Hellhammer" Blomberg dobos leigazolása jelentette, aki – talán számára is meglepő módon – az összes ezt követő Covenant-/The Kovenant-anyagon játszott, és akiről ekkortájt legfeljebb csak a bennfentesek (és persze az Arcturus-rajongók) tudhatták, hogy a Mayhem-stílusú cséphadaráson kívül többre is képes. Hellhammer játéka az első pillanattól kezdve meghatározza a Nexus Polaris karakterét, védjegyszerűen sűrű, intenzív, mégis páratlan húzású dobolása ebben a közegben is extra minőséget garantál. Bár pályafutása a true mivoltát nevében is viselő, korai éveiben mindennemű kompromisszumot elutasító Mayhemből indult, már ekkortájt is szívesen nyilatkozott olyasmiket, miszerint ő akár lényegesebben visszafogottabb zenékben is el tudná képzelni magát a dobok mögött. A Nexus Polaris volt az a lemez, amelynek köszönhetően végül ezek a kapuk is teljesen kinyíltak hősünk előtt, és élvezhette a későbbiekben olyan vendéglátók kegyeit, mint például Jørn Lande (a nagyszerű Worldchanger albumon).

Bárkit szívesen kisegítő társához képest az Arcturus zenei agya és billentyűse, Steinar Sverd Johnsen viszont jellemzően sosem vállalt efféle kitérőket (az egészen korai Satyricont és Ulvert leszámítva), pláne olyan „hátratolt" szerepben, mint amit itt szántak neki. Mindennek ellenére – ha jól odafigyelünk – játéka éppúgy tündököl, mint Arcturus-beli társáé, csupán nem kap annyi reflektorfényt. A mágikus szoprán szólamokért felelős énekesnő, Sarah „Jezebel Deva" Ferridge a Cradle Of Filth, majd később a Therion révén már ismert névnek számított, vele lett teljes ez az egészen különleges felállás. Blackheart: „Mivel csak ketten voltunk Nagashsal, mindenképp társakra volt szükségünk. A lemezfelvétel előtt úgy fél évvel kérdeztem meg Hellhammert, hogy nincs-e kedve csatlakozni hozzánk, ő pedig igent mondott. Sverd csak valamivel később került képbe, azt hiszem, épp Hellhammer révén. Ami Sarah-t illeti, eredetileg úgy volt, hogy a kettes album is a Cacophonousnál jön majd ki, és amikor elkezdtünk dolgozni az anyagon, megkérdeztük tőlük, hogy nem tudnának-e ajánlani egy énekesnőt. Mi sem hittük volna, hogy ez épp Sarah lesz, és azt sem, hogy elvállalja a dolgot, mégis így esett." Akár tényleg így történt, akár ennél tudatosabb ügyeskedés révén, a névsor a Nuclear Blast figyelmét is felkeltette, és a kiadó egy visszautasíthatatlan, négy lemezre szóló szerződéssel kínálta meg a társulatot.

Ehhez képest viszont hatalmas pofára esést könyvelhettek el azok, akik a borítón elhelyezett, ízléses piros matrica, és a rajta szereplő Dimmu Borgir, Cradle Of Filth, Mayhem névsor hatására ruháztak be a Nexus Polarisra. A vaskalapos (értsd a szofisztikáltabb hangzást és az olvasható lógójú bandákat elvből elfogadni képtelen) tábor kivételével ebből az alapállásból is sokakat meggyőzhetett azonban az itt hallható zene, aminek úgy általában semmi köze nem volt immár a black metalhoz. Blackheart: „Nem hiszek abban, hogy egy zenésznek le kell ragadnia egy bizonyos stílusnál. Profibb muzsikus vagyok, mint az első lemezünk idején voltam, sokkal tisztábban látom a céljaimat. Nem utolsósorban valami olyan muzsikát akartam készíteni, ami csak a Covenantra jellemző, amit nem lehet azonnal betenni valamilyen skatulyába. Meglepő lehet, de szerintem a kettes lemezen hallható Covenant olyan, mintha a Morbid Angel és az Iron Maiden keveréke lenne. Egyik bandára sem hasonlít közvetlenül, de mindkettőnek érzem a hatását. Mivel a zene zömmel tőlem származik, a többi része Nagashtól, a többiektől pedig egyáltalán nem, így senki másra nem hasonlítunk. Természetesen Sverd jellegzetes stílusa tisztán hallatszik, és néhány dallam kibontását ő javasolta, de ettől még nem lett belőlünk Arcturus-kópia. Egyébként a köztünk lévő hasonlóságot az is erősítheti, hogy az Arcturusra és rám is nagy hatással volt az A Nightmare Before Christmas című filmzenealbum, abból mindannyian sokat tanultunk. Hasonló közös hatás a svéd progresszív rock imádata."

A Nexus Polaris a fentieknek megfelelően egy hagyományos felfogásban gyökerező, struktúrájába extrém szálakat is belecsempésző album, ahol tradicionális metal riffek és dallamos szólók mellett komplex szimfonikus témák is szép számmal felsorakoznak, összességében egy kozmikus power metal opera illúzióját keltve. A brutálisabb oldalt leginkább csak Nagash metszett torkú károgása/szövegmondása erősíti, Sarah ellenpontozó szopránja, Sverd csilingelő billentyűi, és legfőképpen a mindent felülíró dallamközpontúság a hallgató részéről is egészen másfajta megközelítést igényelt, mint a koraibeli black metal spin-off anyagoknál. Sverd és Hellhammer a minden létező stílushatárt nagy kedvvel áthágó La Masquerade Infernale stúdiómunkái után estek be erre a sessionre, nekik a zenészi szabadság fontosságát különösebben aligha kellett bizonygatni. Az előzmények okán a társulat, ha nem is elvárások nélkül, de saját történetében tökéletesen új lapot nyitva dolgozhatott, és alkothatott meg olyan művet, amire előzetesen semmi sem predesztinálta. Egy kényszerű névváltás után a banda a Nexus Polarist követően az elektronikus/cyberpunk muzsikák irányába haladt tovább az Animatronic és a S.E.T.I. lemezeken, majd merevedett bele a létezés határán egyensúlyozó állapotba, egy, a mai napig kiadatlan komplett anyaggal a fiókban. Az itt tárgyalt album tehát teljes nyugalommal helyezhető az egyszeri kísérlet kategóriájába, amely ehhez képest viszont meglepően kiérlelt, kiművelt zenét tartalmazott.

Hogy milyen is tehát ez a muzsika? Először is baromi jól megszólaló, ami ebben a stílusban sosem volt magától értetődő, így viszont a benne rejlő teljes potenciált felfedi. Efféle képességek birtokában lévő zenészek esetében érdemes is mindent jól hallani, ritka eset például, hogy Hellhammer dobjai ennyire megdörrenjenek egy felvételen, és rendkívüli ízléssel a zene szövetébe ágyazott díszítéseiben így gyönyörködhessünk. A gitártémák hallatán nem is lehet kérdéses, hogy Blackheart a klasszikus iskola növendéke, és az ott oktatott riffek és szólók ebben a környezetben is pofásan megtalálják a helyüket. Társa, Jamie „Astennu" Stinson szerepe ebben a tekintetben nálam sosem volt egyértelmű. Az ausztrál srác ebben az időszakban éppen Norvégiában élt (később pár évre a Dimmu Borgirba is beszállt), és köztudottan imád szólózni, tehát itt is bizonyára e téren segítette ki Blackheartot. Ha mindehhez hozzácsapjuk Sverd billentyűjátékát, aki egy, a black metalban korántsem bevett megoldásairól ismert, klasszikus képzettségű játékos, akkor bártan kijelenthetjük, hogy a Covenant erre az albumra egy gyorsítón élő, black metalos közegben szocializálódott, de lényegét tekintve hagyományos metal alakulattá vált. Ha a kétségtelenül meglévő vadhajtásokat leszámítjuk, a Nexus Polaris egy dallamokra építkező, kimondottan hallgatóbarát anyag lett, tökéletes belépő szintű kompozíció a durvább zenék felé, ugyanakkor önállóan is (minimum) megállja a helyét.

Bár a szűk háromnegyed órányi versenytáv eleve sallangok, töltelékek nélkül pörög le, az egységesen magas színvonalú lemezről mégis mindenképpen kiemelésre érdemes a záró tétel, a Chariots Of Thunder, már csak azért is, mert mindazt magába sűríti, ami ebben a lemezben igazán nagyszerű. Egy sci-fi hangulatú gitártéma hozza az indítást, amire Hellhammer húz rá egy meglehetősen szimpla, a többi dalban megszokott életveszélyes tördelésektől mentes alapot. Visszafogott narrációval érkezik meg mindebbe Nagash, az egyre vészjóslóbb károgás élét aztán Sarah tompítja, sőt, felküldi a dalt az égbe. Innentől Nagash egyre dallamosabb gitártémákra szórja mogorván igazságait, hogy aztán a gitárosok még egyet tekerjenek az egymásba font dallamokon, minderre a koronát pedig az album legkolosszálisabb szólója teszi fel. A fekete űrbe belesuttogott „Behold the faithless and his angel...." sor már tényleg a végszót hozza, és ezen a ponton válik ámulatunk is teljessé, és magától értetődő módon indítjuk újra a lemezt. A hard rock műfajban (metal kategória ekkor még nem létezett) az azévi norvég Grammy-vel (Spellemannprisen) is elismert Nexus Polaris később a kiadó egyik aduászává lett, éppen ezért is annyira meglepő, hogy folytatása semmilyen formában nem érkezett. A rákövetkező évben Blackheart és Nagash villámgyorsan nevet és stílust váltott, és belekezdett egy teljesen más sztoriba, amikor már sokkal inkább a tábor megosztásában, semmint az igazán maradandó dalok összebarkácsolásában jeleskedtek.

Ahogy mondani szokás, mindez persze semmit nem csorbít a Nexus Polaris mai napig fényesen ragyogó értékein, amely lemez olyannyira a párját ritkítja a mai napig, hogy húsz év elteltével sem igen veszek elő más albumot, ha efféle, kellemesen zord, epikus muzsikára vágyom. A 2010-es oslói Inferno fesztiválon egy nyúlfarknyi majdnem-újjáalakulással még tett a banda egy szép gesztust magnum opusuk irányába, a többi aztán néma csend...