Shock!

Valahol hihetetlen, de mégis igaz, hogy Varga Miklós első két szólóalbuma soha nem jelent meg CD-n, pedig az első, az 1985-ös Európa az évtized egyik legnagyobb magyar slágerével büszkélkedhetett címadó dala révén. Vagyis a most megjelent két V.M. Band album tényleg hiánypótló jellegű.

Igazi elfelejtett lemezek ezek, amik vélhetően több tízezer bakelites polcon, garázsban, papírdobozban pihennek ma Magyarországon, de valószínűleg már azok nagyrésze is csak nagyritkán kotorja elő őket, aki annak idején gyakran hallgatta a P. Box, majd az István, a király révén országos ismertségre szert tett énekes hangját. Ez a két, ma már szinte rejtélyesnek tűnő album annak idején egyébként illusztris szerzőgárdával készült, megírásukban a főszereplő mellett oroszlánrészt vállaltak olyan, már akkoriban is ismertnek és elismertnek számító zenészek, mint Papp Gyula (Mini, Skorpió, Dinamit), illetve a feltörekvő generáció tagjai, így Szekeres Tamás vagy Ács András.

Varga Miklós ugyan az itt hallhatónál fajsúlyosabb zenével vált ismertté, de sosem tagadta, hogy hozzá igazából a Journey és társaik fémjelezte úgynevezett AOR – vagy ahogy még akkoriban inkább nevezték, west coast – vonal áll igazán közel, így aztán nem csoda, hogy mind az Európa, mind az 1986-os Játék, szenvedély... lemezen ez a könnyedebb megközelítés dominál. Vagyis aki esetleg P. Box-féle klasszikus hammondos magyar hard rockra vágyik, óhatatlanul is meglepődhet, ezek ugyanis amolyan szintetizátorral alászőnyegezett, néhol a pop és soft rock határmezsgyéjén egyensúlyozó szerzemények, méghozzá mai füllel itt-ott kissé furcsa megoldásokkal, hangzásokkal. A középpontban persze mindvégig az elvitathatatlan hang áll, ami sokkal jobban érvényesül ebben a környezetben, mint mondjuk előtte a P. Boxban: Varga Miklós már a borítókon is minden szempontból kiköpött Steve Perry volt ekkoriban, torka, stílusa pedig szintén csak ezt a párhuzamot erősíti.

Maga az über-mega-giga-terrasláger Európa nyilván nem véletlenül lett akkora sikerdal a '80-as évek közepén, bár éppen emiatt elég nehéz feladat lenne viszonylag objektíven megítélni, milyen is valójában. Mint oly sok régi örökzöld, ez a szám is egyszerűen csak VAN, szimpla általános adottság gyakorlatilag mindenki számára: habár manapság már viszonylag ritkán játsszák, totálisan beleivódott a köztudatba, a szövege is a közhelyszerűségig ismert, így aztán borítékolható, hogy csak a cím és a borító láttán is igen sokan teszik majd azonnali lendülettel a bevásárlókosárba a CD-t, és ez így is van rendjén. Másik, ehhez hasonló nyilvánvaló sláger egyébként nem szerepel az albumokon, melyek közül teljesen egyértelműen a Játék, szenvedély... a kiérleltebb, egységesebb produkció, annak ellenére, hogy változatosabb és sokszínűbb, mint az Európa. Ha mindenáron párhuzamokkal kellene érzékeltetni, miről is van szó, a Journey mellett olyan nevek ugranak be a dalok hallatán, mint a Foreigner, a Toto vagy Bruce Springsteen, bár egy kis klasszikus magyar lakótelepi rock-buké is óhatatlanul befigyel itt-ott. Azt is hiba lenne nem megjegyezni, hogy a nagy amerikai példaképek ritkán eveztek annyira nyíltan popos vizekre, mint néha a Varga Miklós Band. Hogy egy konkrét példát is mondjak, a Tánc az utolsó mozielőadás után például még úgy is megdöbbentő hasonlóságot mutat Springsteen Dancing In The Darkjával és Lionel Richie Dancing On The Ceilingjével, hogy utóbbit illetően lopásról nyilvánvalóan szó sem lehet – nagyjából ugyanakkor jelentek meg –, és maguk a témák is mások.

A szövegekre szigorúan tilos odafigyelni, ezek ugyanis attól függetlenül is szinte kizárólag borzalmasak, hogy a '80-as években itthon és külföldön is számos furcsaság született ebből a szempontból. A kínrímek, prozódiai furcsaságok csak a dolog egyik felét jelentik, a sokszor egyenesen értelmezhetetlen, zavaros képek gyakran jóvalta zavaróbbak ezeknél, legyen szó akár a budai hegyekből aláereszkedő, nagy kutya őrizte kékvérű lányról, akár a rock and roll vonatról... Varga Miklós mondjuk mindig kikapta magának a furcsa szövegeket, a vele készült első P. Box lemez is különösen rettenetes ebből a szempontból. Az ugyanakkor még így a ma már kissé megmosolyogtató billentyűs hangszínek, pittyegő vezérmotívumok, szövegi csacskaságok mögül is előtűnik, hogy ízig-vérig profi zenészek profi munkájáról van szó, akár a hangszerelést, akár az egyéni megmozdulásokat tekintjük.

Abban mindenképp megegyezhetünk, hogy kordokumentumnak tökéletes ez a két CD: ilyen volt a boldog nyolcvanasok közepe a furcsa Kárpát-medencében, miközben már recsegtek a támasztékok. Amerikai rádiórock a lakótelepi panelek árnyékában.