Shock!

Kicsit sem meglepő címet adtak ötödik lemezüknek a brutális death elkötelezett hívei. Ha valaki nem tudná, a Deicide üdvöskéje, Glen Benton itt is hörög mostanában, bár nem a kezdetek óta, hiszen a csapat 1989 óta létezik, ilyen-olyan felállásokban. Benton doki 2001 óta mondogatja itt, hogy hörr-hörr. Összetéveszthetetlenül. Utolsó lemezük '99-es, tehát Betondoki ezen a korongon debütál, mint Vital Remains tag.

Először is a hangzás. Morrisound. És már megint térdre borulok a pergők előtt, IMÁDOM, ahogy ebben a stúdióban ki tudják keverni őket ilyen jó kis kopogósra. A zene jófajta death, nem kicsit dallamos gitáros részekkel és nem kevés magával ragadó húzóssággal. Mesterien rakosgatták össze a dalokat, hol szokásos kalapálós, hol technikás, hol egyszerűen döngölős.

A lemez esőcseppekkel meg a Carmina Buranaval kezd, ami szép, de kissé már elcsépelt, mondjuk ettől függetlenül még szeretjük. Ahh, a dobos nem rossz, nem rossz - Dave Suzuki, aki a dobolás mellett basszusgitározik, és szólógitározik (de milyen jól!), koncerten minimum érdekes lehet mindezt megoldania, fene tudja mi lenne a legjobb, a dobolása és a gitározása is briliáns. Death metalhoz képest szokatlanul hosszúak a dalok, mindjárt a második majd kilenc perces, de átlag öt percesek amúgy, meg van két hét percen felüli, az utolsó meg több, mint tíz. Az igaz, hogy extrémebb az egész zene, mint egy átlag death metal lemez. Amelyik dal brutál death - blastbeates -, az sem unalmas, akkora intenzitással túrnak hárman, hogy öröm hallgatni. Na ez az, amit koncerten szívesen látna/hallana az ember! Szusszanásnyi időt nem hagynak, érdekes módon egyes gitártémákban a svéd dallamos zenekarok (Carcass, Arch Enemy, tehát főleg az Amott-tesók gitárstílusa érvényesül) hatásait vélem felfedezni, érdekesen keverték mindezt az amerikai death-el. Ha kicsit megkapirgálom még a témát, el lehetne gondolkodni azon, hogy Suzuki elég sok régebbi gitárhősön nevelkedett, mert.

Zseniális, ahogy egymásba csavarják a témákat, folyton azon kapom magam, hogy hevesen bólogatok, és formálom az ördögszarvakat az ujjaimmal. Szánom-bánom de elkerültek eddig a Vital Remains lemezek, ha ilyen a többi is, pótolnom kell. Hangyányit tartottam tőle, hogy a hosszú dalok megbosszulják magukat és sok lesz, túl tömény, ám hála a magasságosnak, illetve esetükben a mélységesnek, nem fullad unalomba a lemez, fenn bírják tartani a figyelmet, lankadatlan. Ahogy említettem rengeteg dallamos gitárszóló hallható a dalokban, mondhatni ha két vezérvonala lenne a nótáknak, az egyik mindenképpen ez. Élvezetes hallgatni Suzuki játékát, gördülékeny, simulékony, fülbemászó, tenyérbemászó, ja, az nem, viszont ha nagyon belefeledkezik magába, egyenesen szép témákat penget, és a klasszikusabb részeknél Malmsteen bátyó neve is felsejlett. Ugyeugye. És azt azért nem mondhatnám, hogy puhítana az összhatáson, mert nagyon nem. De izé. Felmerült bennem a gondolat, hogy milyen lenne ez a zene némileg dallamosabb énekhanggal olykor. Kiegészítésképpen a hörgés mellett. Szerintem padlót lehetne fogni vele. Meg állkapcsokat leejteni.

Érzésem szerint elő fogom még venni ezt a lemezt... Gyors, brutális, gyilkos, gyilkos!