Shock!

A finn Von Hertzen tesókra nem igazán jellemző, hogy olyan zenét játszanának, amiről két-három hallgatás után véleményt lehetne alkotni, azonban engem alapjáraton úgy raktak össze, hogy sokszor már-már perverz módon hallgatok jóra zenéket és lemezeket. Ugyanakkor ez a jelenség csupán akkor jöhet össze, ha már az első alkalommal is megérint valamennyire – akár csak egy pillanatra is – egy formáció vagy előadó teljesítménye. A finnek bemutatkozó lemezéhez már volt szerencsém annak idején, de nem mondhatnám, hogy akkor túlságosan elkápráztatott volna a produkciójuk, így aztán a további történéseik is teljesen kiestek az életemből. A New Day Rising hallatán viszont minden bizonnyal „visszaásás és ismerkedés a régebbi anyagokkal" üzemmódba fogok kapcsolni.

A 2000-ben alakult csapat magját a kezdetektől fogva a három fivér: Kie, Mikko és Jonne alkotja, akiknek még az ősei is aktív zenészek voltak a '60-as években. A fiúk Finnországban egészen elképesztő eredményeket produkáltak az elmúlt évtized során, hiszen gyakorlatilag majdnem minden lemezük a hazai listák csúcsára kapaszkodott fel, és ez történt a legfrissebb kiadványukkal is. Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy Finnország nem is ezen a bolygón van...

A srácok egyszerű alapokra vett, technikai bravúroktól mentes progresszív rockban utaznak, és legfőbb erősségük talán a végtelenül profi módon kidolgozott, többszólamú vokálmunkában keresendő. További érdekesség, hogy a szüleiktől „örökölt", sokszor a '60-as éveket idéző pszichedelikus atmoszférát is vérprofi módon ültetik át modernebb, maibb megszólalású dalaikba, amitől egyfajta retro-jelleget kap a muzsika, de korántsem fordul át a dolog csöpögős, múltidézős nosztalgiába. Pedig a legtöbb esetben inkább amolyan lehiggadt, lightos hangszerelésű nóták hallhatóak itt, amihez én speciel még csak nem is érzem magam eléggé idősnek, de a kidolgozott vokálok és fülbemászó harmóniák még ezeket a szerzeményeket is vonzóvá tudják tenni a megfelelő hangulatban – hasonlóan, mint egykor például a King's X esetében. Ugyanakkor ott van a másik véglet is, amikor úgy igazán lelkesen, fiatalosan és élettel telve belecsapnak a lecsóba, és felpörgetik a műsort a megfelelően időzített gyorsabb és lendületesebb számokkal, hogy aztán utána ismét valami lebegtetős nótával folytassák.

A címadó első dal és az utána következő pörgős You Don't Know My Name is azonnal ható, együtténeklős és zabolátlan rocktéma, amely simán megállja a helyét akármelyik rádióműsorban, koncerten vagy akár autóvezetés közben – és természetesen már első alkalommal is feltűnnek azok a védjegyszerű és minőségi vokálok. Pedig Mikko Von Hertzent még csak nem is áldották meg különösebben kiemelkedő és karakteres énekhanggal az égiek, és mégis, mindezek ellenére tökéletesen működnek a témái, amelyeket persze a két fivér alázatosan és nagyszerűen támogat. A Trouble címének megfelelően valóban a chicagói doomstereket idézi komor és sabbathos riffelésével, de csak az indítás ilyen, a folytatásban hallható dallamok sokkal kifinomultabbak és kevésbé zsigeriek. A Black Rain merengése és az enyhén poposra vett, de mégis jól működő Hold Me Up után az ember azért elvárna már egy kis zúzdát, azonban az csak nem érkezik meg. Helyette inkább továbbra is „csak" lebegtetnek a Love Burnsszel, amelynek a végére azért mocskosul odarakták a vokálokat. A soron következő, könnyed és vidám hangvételű Dreamsszel pedig a hippikorszak beatzenéjét idézik fel, és a dal negyvenöt-ötven évvel ezelőtt minden bizonnyal atomsláger is lett volna. A Sunday Child teljes mértékben a virágkorát élő U2-ra emlékeztet: széttárt kezek, égre emelt tekintet, lehunyt szemek, pörgés és utaztatós melódiák... A lecsengő tételekben leginkább a Pink Floyd hatásai köszönnek vissza, és ezzel némileg le is ültetik a hangulatot, de azért annyira nem, hogy a hallgató mély depresszióba zuhanjon tőle. Inkább kedvet ad hozzá, hogy újra elindítsa a lemezt nyitó, élettel telibb címadót.

És hogy kinek is ajánlom ezt az albumot? A fenti tényezők és a felsorolt párhuzamok ellenére is például azoknak, akik rokonszenveznek mondjuk a Coheed And Cambria zsigeri, de mégis meglepően kifinomult és intelligens megnyilvánulásaival, vagy éppen a Live szintén zseniális, hallgatóbarát megközelítésű, de mélyen az érzelmekre ható, igényes rockzenéjével. De még a Queens Of The Stone Age vadabb pillanatai is sokszor felvillantak előttem a lendületesebb tételeik hallatán. Az meg szinte borítékolható, hogy nálunk nem sok vizet fognak zavarni a Von Hertzen fiúk, elég csak bekapcsolni pár percre valamelyik hazai rádióadót, hogy erről megbizonyosodjunk.