Blackie Lawlesst sokan hajlamosak leírni egy legyintéssel, mondván, hogy már régóta nincs formában, de meggyőződésem, hogy aki ilyet mond, az soha nem hallgatta meg alaposan a '80-as évek nagy veteránjának egyik újkori lemezét sem.
Steven Edward Durennek – ez Blackie becsületes neve – persze akadtak mellényúlásai, de hát több mint negyedszázada zenél, szóval ezen nem kell csodálkozni, ráadásul a nosztalgiázók által visszasírt fénykorban sem vált minden arannyá, amihez nyúlt (Inside The Electric Circus, kell még egyebet mondanom?).
A W.A.S.P. a '90-es évek végén, Chris Holmes visszatérése után tett egy kísérletet a direktebb, arcbamászóbb vonal felmelegítésére, de sem az indusztriális hatásokkal flörtölő Kill Fuck Die, sem a retrós Helldorado nem sikerült igazán meggyőzőre. Blackie igazából akkor találta meg újra a jó formáját, amikor felhagyott azzal a görcsös próbálkozással, hogy ötven felé menetelve is testnedvekben úszó négynegyedes rock'n'rollokkal próbáljon meg érvényesülni. Ezt persze a jóval egyszerűbb agyú Holmes nem bírta túl sokáig, hamarosan le is lécelt megint, de a banda azóta is jól elvan nélküle, amiről tavaly személyesen is bárki meggyőződhetett a Wigwamban, és ha minden jól megy, december elején megint lesz olyan szerencsénk, hogy eljutnak hozzánk. Az aktuális turnén ugyan a klasszikus Crimson Idol konceptanyag lesz terítéken, de ennek ellenére hiba lenne csak úgy elmenni az aktuális lemez mellett, a Dominator ugyanis kifejezetten jól sikerült. Akárcsak bármelyik W.A.S.P. anyag az Unholy Terror óta.
Cseppet sem meglepő módon ez a friss album is abszolút passzol a 2001-ben megnyílt sorba, vagyis a Headless Children, Crimson Idol vonalú intellektuálisabb, agyasabb hagyományokat viszi tovább. Ma már nyilván nem kell arra számítani, hogy megújul a banda hangzása, úgyszólván mindent hallottunk már Blackie-től abból, amit itt felvonultat, de érezhetően ma is van mondanivalója, és ami még ennél is fontosabb, nem felejtett el jó dalokat írni. Mindjárt a nyitó Mercy ilyen: az a bizonyos jellegzetes hisztérikus, ám roppant érzelemgazdag hang olyan fülbemászóan hajlítja a dallamokat a zakatolós riffekre, hogy nem lehet neki ellenállni. A Long, Long Way To Go is kopirájtos Blackie szerzemény horzsoló gitárokkal, némileg gyorsabb tempóban, kétlábdobokkal, de Mike Dupke hálistennek nem érzi úgy szükségét a felesleges bemutatóknak, mint néhai elődje, a betegesen exhibicionista Stet Howland. A monumentális, epikus hatású Take Me Up egyértelmű Headless és Crimson hatásokat tükröz lírai bevezetőjével és ragadós harmóniagitárjaival, akárcsak a galoppozó The Burning Man, a mérgező kórusú Heaven's Blessed vagy a Teacher. A két részre bontott, egybevéve 10 perc feletti Heaven's Hung In Black ugyanez az érzésvilág a másik oldalról: tipikus kifejtős Lawless-féle power-líra, az ilyesmi mindig is nagyon ment neki, és Doug Blair is kimondottan jókat szólózik (egyébként nemcsak itt).
A lemezen az eredeti tervek szerint szerepelt volna két feldolgozás is, a Deep Purple Burnje és a Creedence Clearwater Revival Fortunate Sonja, de ezek végül lemaradtak a végső verzióról, ami így mindösszesen 43 perces, és egy Deal With The Devil című abszolút kaptafa W.A.S.P. rock'n'rollal zárul. Talán ez az egyetlen dal, amit nem érzek annyira ütősnek: baromi sok ilyet hallottunk már Blackie-től, és nem egyszer sikerült neki lényegesen jobbakat is összetákolni ezekből a klisékből.
A Dominator nyilvánvalóan nem lesz olyan klasszikus, mint a Headless Children vagy a Crimson Idol, de igazából az a jó benne, hogy még ezek mellé odatéve sem érzi az ember cikinek, izzadságszagúnak vagy erőltetettnek. Újszerűnek valóban nem újszerű, de fáradt nosztalgiának sincs nyoma rajta, és ez bizony a W.A.S.P. kevés kortársáról mondható el manapság. Mindenképpen érdemes meghallgatni!
Hozzászólások