Sokszor felvetődött már a kérdés – például aktuális Opeth-cikkek alatt –, hogy miért is olyan megismételhetetlenül jók a svédek korai lemezei, és miért nem érnek még a nyomukba sem a későbbi, letisztultabb anyagok. Nos, akik még mindig abban hisznek, hogy valahol a fenti mondatban rejlik az „igazság", avagy véráldozatok árán is megesküsznek arra, hogy igenis a My Arms, Your Hearse, a Still Life és a Blackwater Park voltak a tökéletes Opeth-művek, most örvendezhetnek egy kicsit. A White Stones ugyanis a csapat bőgőse, Martin Mendez frissen alakult szólócsapata, akik a kísértés hívó szavának engedelmeskedve újból beröffentették a death metal mocskos zsírszörnyetegét.
Bár az anyag már március környékén napvilágot látott, az aktuális dömpingben még az is csoda, hogy egyáltalán eljutott hozzám, és képes voltam úgy megérlelni, hogy végül lehozhassuk róla az ismertetőt. Mint ismeretes, Martin uruguayi származása lévén már korán kapcsolatba került Dél-Amerika halálhörgős kultúrájával, amit – Mikael Åkerfeldt legnagyobb bánatára – azóta is szíve csücskében dédelget. S ahogyan minden jó dolognak el szokott érkezni az ideje, úgy a White Stones keretein belül végre megoszthatta velünk ki tudja, mióta babusgatott gondolatait és zenei ötleteit a basszer. Már a Kuarahy lemezcím is Martin szülővárosára utal, így teljesen egyértelmű, hogy az albumon hallható muzsika is a lehető legmélyebb gyökerekig vezethető vissza.
Halálmetál- és ős-Opeth-hívők számára jó hír, hogy Eloi Boucherie személyében egy roppant kellemesen öblös, bugyborékoló énekes Mendez fő társa, akinek hangja engem valamiért mindig a drága jó megboldogult nagypapám boroshordójába szorult dugó kopogó zajára emlékeztet, amelyet aktuális időközönként tisztítottunk és lötyögtettünk „mintha muszáj vóna" hitvallással. Ezzel persze nem becsmérelni akarom a frontembert, csupán azt kívánom szemléltetni, hogy Mendez barátunk Eloijal karöltve legalább kísérletet tesz az ős-Opeth mély regisztereinek megidézésére, amelyeket Åkerfeldt úr olyan egyedien felhörgött azokra a klasszikus albumokra. A hangulat persze egészen más, hiszen maga a muzsika sem pontosan az a fajta, amit a svédek anno barázdákba préseltek, és modernebb, korszerűbb megszólalásban a '70-es évek progos muzsikát művelő alakulatait idézik. Hogy úgy mondjam: a zene inkább a mai Opethre hajaz, a vokál pedig egyértelműen az ősidőket varázsolja vissza. Már ebből a szempontból is érdekesek ezek a dalok, bár persze azért nem hiányzik a metálos, sabbathos, doomos atmoszféra sem – kellően kiemelt mélyekkel ugye –, ami nyilván rengeteget hozzátesz ehhez az alapvetően death metalban gyökerező, de mégis ízléses, intelligens muzsikához.
Néhány szerzeményben az anyabanda gitárosa, Fredrik Åkesson, valamint a Bloodbath és a Katatonia egykori húrnyűvője, Per Eriksson is szerepel, de utóbbiakat leszámítva a ritmusgitárokat is Mendez nyomta fel. A zene pedig sokkal inkább a sötét hangulat megteremtésére fókuszál, mint a maradandóságra, amelyet a zsíros, retrós, vintage hangzással topra is húztak, de magukban a nótákban is hallható néhány érdekes momentum. A sejtelmes bevezető utáni Rusty Shell feszültségtől szétrobbanó akkordjai például megtévesztően olyan hatást keltenek, mintha egy végletekig széttorzított Hammond orgonára tenyerelne valaki, holott billentyűs sehol a láthatáron. Vagy az Ashes masszírozó duplázója fölé odajátszogatott zsigeri doomriffek is old school módon, természetesen gyalulnak, ahogyan az olyan nyers, síron túli hörgéssel ékesített durvulatok is, mint a Worms, netán a disszonáns futamokkal és horrorhangulatokkal is ékesített Taste Of Blood.
Zeneileg persze az újkori Opeth sokkal jobb, azonban a White Stone sötétebb, mélyebb, ördögibb muzsikája lehetséges, hogy szimpatikusabb lesz azoknak, akik csak a régi Opethben látnak fantáziát. Emellett talán olyanoknak is bejöhet, akik már nagyon belefáradtak a túlvezérelt gitárokkal szétfosatott, metalcore-os, üvöltözős zenekarok lavinájába. Ez itt inkább egy brutáljól megszólaló, szerethetőbb analóg cucc.
Hozzászólások