Shock!

A Hawaii Five-O főgonoszának nevét viselő texasi stoner/pszichedelikus/bluesrock-trió 2011-ben, a Noche Del Chupacabra lemezzel – két stúdióalbum után - lelt rá végképp arra a hangra, amit igazán sajátjának tekint. Olyannyira, hogy azóta – kis túlzással – nem is művelt mást, mint hogy még kétszer kiadta azt, csak épp The Black Code és The Conjuring néven, most pedig a Midnight Cometh-tel negyedszerre is megteszi. És a poén az, hogy negyedszerre is ugyanolyan könnyedén és jólesően zabálom be tőlük! És hiába mondom most azt, hogy na nem, ez már ugyanígy legközelebb tutira nem lesz elég, nem vagyok róla száz százalékosan meggyőződve, hogy valóban így lenne. Esendő az ember.

Wo Fat egy gonosz kínai gengszter/kém neve - ez a Wo Fat viszont texasi, névadójánál kevésbé gonosz, és zenéjét legkönnyebben a szokásos bandanevekkel lehetne körülírni: Kyuss, Black Sabbath Ozzyval, C.O.C., ám azzal a fontos pluszinformációval, hogy Wo Faték világában nagyon-nagyon erősen fúj az amerikai dél szele, olyannyira, hogy még a ZZ Top nevét sem lenne hülyeség idecitálni. Pszichedelikus, bluesos, doomos, stoneres, a gitárhangzás pedig az igazi, hamisítatlan fuzz mennyország maga! És olyan szépen hallgattatja magát, hogy az valami álomszerű. Akarom mondani rémálomszerű.

A Midnight Cometh szűk ötven perce alatt lefutó hat szám ugyanis egy kissé nyomasztó utazás a rémálmok, lidércek, ártó szellemek, démonok és titkos rúnák, baljós előjelek világába. Néhol felgyorsul a tempó (There's Something Sinister In The Wind, Three Minutes To Midnight), máskor jobban előbukik a doom jelleg (Of Smoke And Fog, Nightcomer), míg találunk igazán slágeres témát is (Riffborn, Le Dilemme De Détenu), de bármit is művelnek, kerek, kompakt marad az egész. Delejes, pszichedelikus anyag ez, közvetlenül az idei stoner termés legjavából. Ha kedveled őket, csalódás kizárva, ha nem, ismerkedésnek ez is éppen megteszi!

Eddig a kritika. És igen, jól látod, ha azt látod, hogy nem csináltam mást, mint hogy összeollóztam a Wo Fat utolsó két lemezéről írt mondataimat (némileg aktualizálva azokat). Mint ahogy igazából ők sem csináltak mást, mint hogy összeollózták az utolsó két-három lemezük ötleteit. De mondhatnék négyet is, hiszen a Midnight Cometh leginkább talán pont a 2009-es Psychedelonautra hajaz, azaz jammelősebb, szellősebb és elszálltabb elődeinél. De a legnagyobb váltás talán tényleg az, hogy az alakulása óta változatlan felállásban játszó bandából továbbált Tim Wilson basszer, a helyére pedig Zack Busby érkezett (aki a lemezen még nem játszott, így azt voltaképp duóban készítették el Kent Stumpék).

A Wo Fatet abból a fából faragták, mint a Motörheadet és az AC/DC-t. Komoly váltásokra képtelen zenekar, de ezt nem is várja el tőlük senki, sőt. És aki ismer, az tudja, hogy nálam a két említett csapat a legrosszabb napján is ott van a tíz legnagyobb kedvenc között. Ennél nagyobb dícséretet pedig nem is tudnék ide írni.