Shock!

Hihetetlen, hogy szalad az idő! Világosan emlékszem rá, amikor 2002-ben először hallottam az örebroi Wolf második lemezét, a Black Wingset. Akkoriban még nem volt tele minden retro metal csapatokkal – a svéd srácok az elsők között kezdték el a '80-as évek heavy metaljának felpumpált változatát nyomatni –, muzsikájuk így hihetetlenül frissnek, de mégis kellemesen ismerősnek tűnt. Zenéjükben természetesen messziről kiszagolható az Iron Maiden és társai hatása, de egy rakat kisebb korabeli csapat munkásságából is merítettek, mindez pedig érdekes módon egy sajátos Wolf-hangzásban öltött testet. Ami pedig végképp kiemelte őket a tömegből – persze a jó dalokon kívül –, az Niklas Stalvind totál egyéni, ezer közül is megismerhető hangja. Mindezek szerencsére ma is adottak, épp csak közben eltelt több mint egy évtized, illetve megjelent egy rakás lemezük: az aktuális anyag már hetedik a sorban, így végképp itt az ideje, hogy revideáljam azon álláspontomat, miszerint még mindig a fiatal bandák közé tartoznak.

A Wolf is egyike azon csapatoknak, akik sosem fognak kibújni a bőrükből, azaz egy-egy új lemez előtt nagyjából azért tudható, mi is lesz hallható azon: vérbeli heavy metal pofás nótákká gyúrva, Niklas magas, de egyáltalán nem szélsőséges orgánumával, némi speedeléssel meg jófajta dallamokkal. Az új album azonban nem teljesen ilyen, a sebességből ugyanis egyértelműen visszavettek, és akad ezen túl is egy igen komoly változás: jelen esetben nem mondható el a Wolf szerzeményeiről, hogy azok már egy hallgatás után is régi kedves ismerősökként kacsintanak vissza a zenehallgatóra. Elsőre épp ezért csalódtam is a Devil Seedben, de aztán ahogy egyre többet hallgattam, mégis sikerült összemelegednünk. Nem elsőre ható anyag ez, és bevallom, hiányolom is az olyan slágeres témákat, mint mondjuk a második lemez, az Evil Star címadója, a Steelwinged Savage Reaper vagy épp az előző cucc Skull Crusherje.

Az indítás ettől függetlenül ismét csak méregerős: az Overture In C Shark (szeretjük a szóvicceket) intrója után berobbanó Shark Attack a legszebb Wolf hagyományoknak megfelelő húzós remekmű. A kettes Skeleton Womant viszont annak ellenére túlhúzzák, hogy a refrénje egyszerűségében is állat, és a flamenco gitártémát is sikerült jól beleilleszteni, öt perc viszont egyértelműen sok belőle. Innentől kezdve pedig leszállnak a gázpedálról, hiszen mind a súlyos Surgeons Of Lobotomy, mind pedig a soron következő darabok is meglehetősen visszafogott tempójúak. Nincs is semmi baj a lassabb témákkal, de egyértelműen sok belőlük egymás után négy, és óhatatlanul le is ültetik a lemez. A Back From The Grave aztán megint felpörgeti a tempót, végeztével azonban sajnos újra visszalassulunk.

Nem vagyok speedfetisiszta, de egyértelmű, hogy a pörgősebb témák háttérbe szorulása miatt nem húz úgy a Devil Seed, mint elődei. Jó dolgok, ötletes gitártémák, hatalmas refrének természetesen most is akadnak, és ha egyenként hallgatjuk a dalokat, egyikbe sem lehet belekötni, az arányok azonban kicsit felborultak, aminek következtében, a középtempók túlsúlyának hatására kicsit egybe is folynak a dalok. Legközelebb tessék gyakrabban adagolni a nitrót!