Elég rendesen megszívta a legutóbbi lemezzel a Wolf. Niklas Stalvindék akkor hat év szünet után tértek vissza a színre a Feeding The Machine-nel, ami ehhez képest egy feneketlen kútba zuhant az ismert okokból, nem követte a megjelenést koncertezés. Ezek fényében nem csodálom, hogy a csapat ezúttal gyorsabban ráfordult a folytatásra, és mindössze harmadannyi idő alatt leszállította a Shadowlandet, mint elődjét.
Stalvind előzetes nyilatkozatai amolyan Wolf-kivonatot vetítettek előre, ahol a banda minden korszaka felvonul és képviselteti magát. Bár ezt kéretik idézőjelesen érteni, hiszen a svédek azért valahol mindig ugyanazt csinálták. Persze nem ugyanolyanok a lemezeik, de a dolog veleje sosem változott: patinás, gitárgazdag old school heavy metal ez olyan mesterek jó negyven évvel ezelőtti lemezei nyomán, mint a Mercyful Fate, az Iron Maiden vagy a Saxon, és kész. Amennyiben valaki kedveli az ilyesmit, nyert ügye van velük, ha meg nem, hát írhatok akár negyvenezer karaktert is arról, milyen jó csapat a Wolf, soha nem fogja megérteni, mi ebben az egészben a szép.
Persze ettől még nincs sok értelme bő lére ereszteni a dolgokat, hiszen a zene önmagáért beszél. A magam részéről sosem voltam a csapat fanatikusa, de mindig is kedveltem őket, mert érzéssel, szívből játsszák ezt a zenét, és megbízhatóan felismerhető a stílusuk, még azzal együtt is, hogy a hatásaik így, a kilencedik stúdióalbum idején is azonnal ordítóak. De nincs ezzel különösebb probléma, főleg, hogy az új lemez maximálisan hű marad a recepthez, és a dalok között is akadnak igazi csúcspontok. Ilyen például a harmadikként érkező The Time Machine, ahol nemcsak a kezdőriff hangulata és felépítése, de még Pontus Egberg alatta elővezetett basszusfutama is könnyfakasztó Mercyful Fate-emlékeket idéz. Vagy a csapat jellegzetes, kikacsintósan sötét-okkult hangulatait cseppet sem nyilvánvaló, szintén nem kicsit Fate-ízű riffzuhatagban prezentáló címadó. Netán a The Ill-fated Mr. Mordrake, ahol a végeredmény horrorszínházasdija – a változatosság kedvéért – King Diamond eredeti zenekara helyett inkább a szólóalbumaira hajaz. Esetleg a klasszikus Maiden és a klasszikus Saxon metszetét adó, megadallamosan zakatoló Into The Black Hole az album vége felé.
Nem állítom, hogy minden dal olyan izmos, mint az említettek, és a maga szűk 55 percével talán hosszabb is az album két-három számmal a kelleténél, de összességében kellemes, szórakoztató hallgatnivalót szállítottak le a svédek. Stalvind kissé nazális, azonnal felismerhető hangja ereje teljében ragyog, ráadásul minden túlzás nélkül gyönyörűen szól a cucc. Nekem a borító is bejön. Vagyis világmegváltásról nincs szó, de ha kedveled az ilyesmit, kikészítheted a felvarrós farmermellényt meg a töltényövet.
