Shock!

Az izraeli Orphaned Land gitárosaként és dalszerzőjeként megismert Yossi Sassi minden rajongó megrökönyödésére tavaly elhagyta a siker kapuján éppen beforduló anyabandát, hogy energiáit a szólókarrierjére összpontosítsa. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy szomorkodjak vagy inkább örüljek, hiszen a tavalyelőtti Orphaned Land-album csont nélkül volt nálam az Év Lemeze, ezért hirtelen nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel, de ennek ellenére is komoly érdeklődéssel vártam a gitáros legfrissebb szólómunkáját. Amúgy is nagy rajongója vagyok a keleti muzsikáknak, és ha adott esetben ez a roppant különleges érzésvilág még keveredik is a progresszív rock-, illetve metalzenével, azzal végképp kilóra megvesznek. Pláne, ha egy olyan tehetséges muzsikus az elkövető, mint Yossi Sassi.

A gitáros huszonhárom évig volt az említett zenekar tagja, és már 2011-ben, Melting Clocks címmel is kihozott egy szólólemezt. Emellett pedig még azt is érdemes tudni róla, hogy egy Benjamin Millar nevezetű hangszerkészítő segítségével kifejlesztett egy csak rá és az ő muzsikájára jellemző, különleges hangszert, amely a bouzoukitara névre hallgat. Ez történetesen egy elektromos gitár és egy ősi, görög kultúrából származó pengetős hangszer, a buzuki egyesítéséből jött létre, és természetesen megszólalása is ötvözi a nyugati világban használatos hangzásképeket, a keleti tradicionális instrumentumok világával.

Ha már a stílusok keveredésénél tartunk, a fent említett hangszer Yossi zenei utazásának és üzenetének lényegét is megtestesíti, és hogy ez mennyire így van, arra az albumon hallható sokszínű muzsika a legjobb példa. A tapasztalt producerként is dolgozó zenész nem húz határvonalakat a vallások között, és minden tekintetben a nyitott álláspontokat képviseli: gondolatiságában és dalaiban is egyetemes világnézettel rendelkezik. Ez egyértelműen példaértékű manapság, hiszen szinte minden tizedik zenész politizál vagy éppen vallásháborúzik... És talán Yossi is úgy gondolta, hogy legutóbbi albumával az Orphaned Land elért egy bizonyos szintet, ahová tovább már szinte lehetetlen fejlődni, akár a zenekar üzenetét, akár zeneiségét tekintjük. Akár még közre is játszhatott távozásában a sokszor igaznak bizonyult klasszikus idézet, miszerint a csúcson kell abbahagyni.

Ennek ellenére a már zseniális címével is sokat sejtető Desert Butterflies tele van a korábbi zenekar számára írt nótákkal. Ezt maga a gitáros is elárulta, de végül is nem meglepő a dolog, hiszen Yossi az Orphaned Landben is fő dalszerzőként ontotta magából a jobbnál jobb ötleteket. A hangulatos Orient Sun felvezető után – ahol egyébként Marty Friedman is vendégszerepel – hirtelen ott is találjuk magunkat a Közel-Keleten, és a Ron „Bumblefoot" Thal gitárost is felvonultató, Fata Morgana című tételben vendégzenészek tömege szólaltatja meg az autentikus, akusztikus, pengetős, vonós, ütős és fúvós hangszereket. Már ebben a dalban is keveredik a keleti a nyugatival, a world music a rockzenével és a tradicionális folk a modern riffekkel. Mindez olyan igényes színvonalon és természetes hangzással valósul meg, hogy az már szinte fáj. Egyes keleti hangszerek hangolása, illetve a vokalizálásban használatos negyedhangok, hajlítások és vibrátók alkalmazása olyan csatornákat képes megnyitni az ember lelkében, amelyek valódibb, tisztább, meditatívabb tudatállapotba juttatják a hallgatót.

A Neo Quest pofátlanul satrianisan indít, és tényleg elképesztő, mennyire levette a gitármágus stílusát Yossi, mert ez a dal akár szerepelhetne Satcho bármelyik lemezén is. Persze a hasonlóság csak a dal elején feltűnő, mert pár pillanat elteltével már meg is szólal az a bizonyos bouzoukitara, amitől teljesen egyedivé változik ez a muzsika. Az Azadi szintén bizsergető folkzenei alapokra épül, de a zongora is főszerepet kap a nótában. A két zenei világ egyesítésével a végeredmény persze ismét nagyon hatásosra sikerült. A Believe vendége pedig a norvég Tristania olasz származású énekesnője, Mariangela Demurtas, aki először anyanyelvén, majd angolra váltva folytatja a dalolást az elsőként felcsendülő, hagyományos értelemben vett vokális szerzeményben. Az ezután következő címadó egyenesen egy Tarantino-film kellős közepére csöppent minket a '30-as és '40-es éveket idéző, gengszteres hangulatával, amelyben a muszlim világ egyik legnépszerűbb hangszere, az arab lant, illetve a török baglama is megszólal. A szintén ötletes című, alapvetően akusztikusra hangszerelt Inner Oasisben jazzes felhangokat is hallhatunk, de a hagyományos rockgitározást sem hanyagolja a mester. A Shedding Soul és a Jason's Butterflies amolyan hangulatos átvezető és felvezető az Azul című nótához, ami a Fata Morgana mellett a másik személyes kedvencem a lemezről. Sassi itt is megidézi Satrianit, de az arab skálák és motívumok persze azért csak megjelennek, és ebben a dalban sikerült talán a legjobban összeolvasztani a keleti harmóniákat a nyugati stílusjegyekkel. A Cocoonban Yossi magára vállalta az énekes szerepét is, és semmivel sem mutat többet annál, mint amennyit maga a dal megkíván. Ugyanez vonatkozik az utolsó, csak akusztikus gitárt felvonultató Palm Tree Roadra is, amely hangulatosan zárja le ezt a színes, ezernyi stílust felvonultató lemezt.

Yossi Sassi új lemeze ékesen bizonyítja, hogy az Orphaned Land nélküle nem lenne annyira meghatározó csapat. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a következő lépésük a gitáros nélkül, de azt azért nem hiszem, hogy katasztrófára kellene számítanunk, hiszen a bandában is kiváló muzsikusok ténykednek. Yossi lemezét pedig minden nyitott és zeneszerető emberkének ajánlom a gitárfanatikusoktól kezdve a folkzenéket kedvelőkig: gazdagon hangszerelt, élettel teli és érzelmes anyag vár rájuk, amely azért annyira nem emelkedett és drámai, mint a főhős egykori zenekara, de mindenképpen ízléses és finom muzsikát rejt.