Shock!

Nagy lendülettel, szépen kivitelezett, ívelt pályán repült át a levegőben Zakk Wylde frissen kicsomagolt, játék freestyle motocross-versenyzője az egymásra halmozott Black Label Society CD-gyűjtemény felett. A műanyag bábu talajfogása persze már korántsem volt ennyire kifogástalan, azonban az attrakció alatt folyamatosan fejhangon vinnyogó hősünket mindez cseppet sem zökkentette ki óvódásokat is megszégyenítő játékszenvedélyéből, amit heves tapsikolással és Laár András Edebede bácsi karakterét idéző, extázis-közeli örömujjongással üdvözölt. Igen, Zakk barátunk mostanában az ilyen elmebeteg hobbiknak is hódol luxuskecójának terjedelmes konyhaasztalán. És persze emellett örök szerelmét, a Black Sabbathot sem rest mellőzni.

A fent említett, full kreténben nyomott házivideót bárki lecsekkolhatja a művészúr fészbukos videói között, de ha nem csupán röhögni akarsz Ozzy egykori szerzőtársán, akár még bele is fülelhetsz a Vertigón hallható muzsikába, ami történetesen a Black Sabbath kultikus első albuma a gitáros és csapatának tolmácsolásában. Az ötlet nyilván nem ragyog az eredetiségtől, de azért legyünk őszinték: ha létezik rockzenész, aki zsigerből képes ős-Sabbathot izzadságszag nélkül játszani, Zakk biztosan egy közülük. Persze az ő esetében is felbukkan ilyenkor az unalomig mantrázott „ennek már megint mi értelme van?" nyafogás, ami általában minden feldolgozáslemeznél jelentkezni szokott a nagyérdeműnél. A fel- és átdolgozások nagy rajongójaként általában én nem szoktam részt venni az efféle puffogásokban, helyette inkább jól szórakozom kedvenc dalaimon, amelyeket szintén kedvenc zenészeim próbálnak újragondolni. Ezeket a megmozdulásokat a legtöbb esetben amúgy is just-for-fun mentalitással készítik a muzsikusok, többnyire önmaguk szórakoztatására, amivel az égvilágon semmi baj nincs. Ha egy jó dal jó kezekbe kerül, bármilyen környezetbe ültetve jó dal marad, maradjunk ennyiben.

No de mi történik akkor, ha a jó szándékból elkövetett tiszteletadás mégis kudarcot vall? Már csak emiatt is szeretnek a zenészek kihívásokat állítani önmaguk elé: képesek-e valami pluszt, valami egyedit hozzátenni az agyakba égett klasszikusokhoz? Zakkék esetében nyilvánvaló volt, hogy nem szimfonikus átiratokat, netán dzsesszbe oltott Sabbath-átértelmezéseket fogunk hallani. Ők csak hozzák önmagukat: mocskosan, füstösen, nyersen és ösztönösen. Főszereplőnk szűkös keretek közé szorult énekadottságai ráadásul oly mértékben idézik meg a fiatal Ozzy nyegle hangsúlyozásait és tipikus, nyávogós hangszínét, hogy ezen a területen a hallgatónak szinte semmilyen hiányérzete nincs. Öblös, mélyebb regiszterekben zengő hangszálai sokszor olyan hatást keltenek, mintha Ozzy eredeti mesterszalagját egy fokozattal lassabb sebességre kapcsolták volna az orsós magnón.

A zene persze már más tészta. Tony Iommi autentikus gitársoundját nyilván nem volt cél teljes mértékben elővarázsolni, Zakk sokkal inkább a saját, egyszerre kontúros és élesen sivítós hangszíneit használja, ami alapból kicsit más dimenzióba helyezi a muzsikát. Többnyire utóbbi miatt például nem hittem volna, hogy ilyet mondok, de az eredeti változat még ötven év távlatából is természetesebben, organikusabban szól, ami nem csak a gitárokra, de a dobra is ugyanígy jellemző. Nem állítom, hogy a Danzig mellől és a Queens Of The Stone Age-ből ismerős Joey Castillo nem végezte el jól a feladatát, de Bill Ward egy nap alatt felrántott eredetije még mindig közvetlenül a szobámba teleportálódik a múltból, ha érted, mire is gondolok pontosan. Rob „Blasko" Nicholson mélyei viszont kimondottan jólesnek Zakk agresszív vibrátói és szorgos wahpedál-taposásai között, amelyekkel általában szeret túlzásokba is esni, de szerencsére itt sikerült legalább valamennyire visszafognia magát, és nem mondom rá két perc improvizáció után, hogy „jól van, elég lesz...". Bár Iommi eredeti szólóit persze jobb, ha mindenki elfelejti, miközben ezt a lemezt hallgatja. Sokan akár azt is gondolhatják, hogy akadnak csavarintások is a dalok sorrendjének felcserélésében, valamint az összefűzött tételekben, de ez talán csak azoknak lesz meglepő, akik nem birtokolják az itt is hallható amerikai verziót, ami ennyiben különbözött a klasszikus brit kiadástól egykor. Utóbbiról például hiányzott az Evil Woman című Crow-feldolgozás is, ami értelemszerűen ide sem került fel.

Összességében tehát csalódni nem igazán lehet itt: ha éppen nincs kéznél a metál alapköve, megteszi helyette Zakkant Vadék verziója is, bár tudjuk jól, hogy helyettesíteni és felülmúlni soha nem fogja az eredeti remekművet.