Gyári cd, nyomdai borító - és mégis demó. Persze azért az számít a legtöbbet, amit hallunk, a körítés csak egy plusz - bár nem elhanyagolandó, sőt. A Nalvage egy olasz death/black, metal zenekar, akik picit megpróbálják a komplexitást oldaláról megközelíteni ezt a kismilliószor lerágott csontot.
Egyébként végighallgatva a black elég távol esik tőlük...
A csapat 2002-ben alakult, 2003-ban máris demóztak, de persze csak azért, hogy koncertezni tudjanak, amit meg is tettek szerte Olaszországban. Majd 2004 őszén vették fel ezt a négy számos demót.
A hangzás átlagos demós, kicsit aránytalan, a gitárok zsengék (olyan nyolcvanas évekbeli thrash-soundot kaptak), a dob túlságosan előtérbe tolódott (a mélyebb tamok konkrétan bödönként konganak), de a lényeg hallatszik.
Nem rossz az irány, kismillió váltást, témát, szólót, riffet raktak egy-egy dalba, talán kicsit túl sokat is akartak, elveszik a lényeg, de érdekes, amit csinálnak, noha ezzel sem fogják a világot megváltani egyelőre. Óriási hibája a demónak, hogy iszonyú pontatlanok a hangszeresek, főleg a dob, pedig azért ezekhez a émákhoz illene némileg pontosan játszani. Vagy legalább stúdióban pontosítani. Az első dalban már úgy elmásztak az erdőbe, hogy rossz volt hallgatni.
Pont ezért az az érzésem, hogy túl sokat akarnak, nem értek meg arra a szintre, hogy ilyen szintű komplexitást át tudjanak adni élvezhetően. Azt el sem merem képzelni, koncerten milyenek lehetnek...
A hörgés olyan, amilyen: a szokásos átlagos death metalos torokhörgést élvezhetjük.Egyébként nem vészes a zene, ígéretes, bár kicsit tömény ez a négy dal egyvégtében. Csakis komplexitás-mániákusoknak való, akik mondjuk a Death-t kedvelték.
A csapat meg, ha leveti a gyermekbetegségeit és kicsit tudatosabban áll neki a nótaírásnak, plusz a vokálban is próbál talán némi változatosságot felmutatni, és persze kötelezően megtanulnak pontosan játszani, nem indul el rossz ösvényen.
