Shock!

Kissé érthetetlen, hogy miközben az amerikai Alter Bridge csillaga Nyugat-Európában és hazájukban egyre csak magasabbra és magasabbra emelkedik, addig osztrák szomszédainktól keletre, azaz felénk mindmáig csak igen csekély rajongótáborral bírnak. A kontrasztot pedig csak tovább növeli a most megjelenő koncertlemezük, amely a híres Wembley Arenában került rögzítésre, méghozzá teltház előtt. Persze a rosszmájúságnak engedve azonnal rávághatnánk: a sikert egyrészt annak köszönhetik, hogy a zenekar háromnegyede korábban a Creed hangszeres szekciójaként híresült el, másrészt pedig Myles Kennedy énekes Slash-sel turnézik mostanság, ami újfent remek reklám lehet a banda számára. A valóság azonban nem mindig ennyire egyszerű. 2004-es első lemezüket egy független kiadónál jelentették meg, klubokban zenéltek, vagyis végigjárták (ismét) a szamárlétrát. A másik, még nyilvánvalóbb ok a népszerűségükre pedig szimplán az, hogy piszok jó dalokat írnak, és még annál is jobban adják elő őket.

A csapat korábban már kiadott egy koncertlemezt, amely a fapapucsok és coffee shopok hazájában került rögzítésre. Ott is egy lelkes és vérprofi zenekart sasolhattunk, a mostani anyag azonban egészen más kategória. Már maga a csomag megér egy misét. Az ízléses, középkori Európa-térképet ábrázoló kartontokban találjuk a jóllakott digipak tokot, amelynek gyomrában három lemez pihen. A szokatlan igényességgel kidolgozott koncepció, valamint a DVD stílusos menüje a csapat tavalyi Európa-turnéjára utal. Az állomásokról az egyórás dokumentumfilmben mesélnek is a tagok: országról-országra haladva elevenítik fel a vicces történeteket. A filmben emellett természetesen végigkövethetjük a Wembley koncert előtti készülődést, Daniel E. Catullo III rendező pedig még a kamionnyi 3D-s kamerákat is bemutatja, amiket szintén bevetettek a felvételeknél. Nyilván a végeredményt nem nálunk fogják majd bemutatni a mozikban...

És hát a koncert. Mint sokan közülünk, én is szeretem a koncertfelvételeket, de csak ritkán érzem úgy a képernyő elől felállva, hogy igazán részese lehettem valaminek, nem csupán egy mozit néztem. A Live At Wembley megtapasztalása után azonban órákig nem akart lelohadni a vigyor az arcomról, és ugyanazt éreztem, amikor egy zseniálisan sikerült buli után caplatok hazafelé. Ehhez egyrészt hozzájárult a kristálytiszta kép és a megfelelően élő hangzás, na meg persze a tízezres tömeg is, a hangulatfokozóként alkalmazott lángok és lézeres fényeffektek se mutatnak rosszul. Ám utóbbiakat olyannyira háttérbe szorítja a zene, hogy hamar megfeledkezünk a kiegészítő elemekről. Ami számít, az a muzsika, illetve az előadásmód, és ebben bizony az Alter Bridge a krémhez tartozik. Ennyire csak a zenére fókuszáló, népszerűség-hajhászástól mentes csapatot ritkán találni.

Már a dokumentumfilmben is látszik, mennyire idegenkednek a látványos megfogalmazásoktól, és bizony a Wembley hatalmas színpadán is mintha elveszettnek tűnnének. Nincs nagy mozgás, rohangálás vagy pózolás, Kennedy is csak a vége felé kezd el a háttérben nyargalászni  - á la Slash - egyébként mintha egy klubban játszanának. A gitáros Mark Tremonti, ha épp nem háttérvokálozik, hát vicsorogva riffel, mintha legalábbis a Slayerben pengetne. Igazi metal arc a fickó, nem is értem, miért nem alapított korábban thrash bandát. Épp itt az ideje már annak a szólóalbumnak! Creedes társai, Scott Phillips dobos és Brian Marshall basszusgitáros sem azok a glamster figurák, mindenféle hősi pózolás helyett inkább az alapozásra összpontosítanak: Marshall csak néha mozdul el helyéről, Phillips pedig a legvégén, az Isolationben állatkodik egy látványosat.

Az est hőse viszont kétségtelenül Myles Kennedy. Lehengerlő, amit ezen a kétórás koncerten nyújt, hangja végig tökéletes a huszonegyedik dal végére se fárad meg. Frontembernek is kiváló, dacára a már-már megmosolyogtató szerénységnek, rendkívül közvetlen, ugyanakkor profi módon kommunikál a közönséggel. Ám amit talán kevesebben tudnak róla, hogy gitárosnak sem utolsó. Olyannyira nem, hogy a dalok közé beékelve nemcsak spontán jammelésekbe fog társaival, de még egy gitárpárbajra is kihívja Tremontit... És hát a Wonderful Life – Watch Over You akusztikus, egyszemélyes Kennedy-előadása is olyan varázzsal bír, amihez hasonlót leginkább Led Zeppelin felvételeken tapasztalhatunk. De ehhez hasonló, libabőrt okozó élményt nyújt a Blackbird is.

Az a beleélés és őszinteség, ami Kennedyék játékát jellemzi, már a rockzenében is egyre ritkábbnak számít. A közönség is rendesen kitesz magáért (még egy pofás circle pit is kialakul az embertömeg közepében), s egyetlen széles mosollyá olvad egybe, amit aztán a zenekar tükörként vetít vissza, megteremtve ezzel azt a hangulatot, ami jóval túlmutat a szokványos koncertekre jellemző távolságtartáson. És ahogy sikerül kellőképp felengednie a csapatnak, úgy olyan rendkívüli hangversenynek lehetünk szem- és fültanúi, amit majd újra és újra át akarunk élni. Ha pedig mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy egyhamar aligha lesz hazánkban Alter Bridge koncert (ha lesz egyáltalán valaha is...), csak még értékesebbé válik ez a kiadvány.