Összhatásában inkább lehangoló, mintsem örömöt szerző DVD került a polcokra a közelmúltban – de rögtön az elején szögezzük le, a hatás kiváltó oka nem az anyag minősége. Nem kedvelem a „hiánypótló" kifejezést, ám a Bencsik Samut középpontba állító korong valóban annak mondható, tekintve az áldozatos munkát, amellyel az ismert vagy ismeretlen koncert- és egyéb zenei részleteket összegyűjtögették és időrendi sorrendbe pakolták, megfejelve (szintén nem friss, nem mai) visszaemlékezésekkel kollégáktól, barátoktól, családtagoktól. (Közülük már többen nincsenek közöttünk, így különösen fájó például Cserháti Pityi szavait hallgatni barátja elvesztéséről.)
Zenei vonatkozásában valóban átfogó képet kaphatunk Bencsik munkásságáról, a Mobiltól a P. Boxon át egészen a Deák „Bill" fémjelezte rövid időszakig. Rengeteg koncertből kivágott szóló, néhány szám egész terjedelmében, a Diósgyőri Fesztivál hihetetlen részlete, valamikor időszámításunk előtt, a boldog békeidőkben, pár nóta az emlékkoncertről, s néhány – mára megmosolyogtatóvá vált – eredeti Magyar Televízió felvétel, ahol háttérként még a jól bevált, fekete nájlonok lógtak a stúdióban. Végignézve a bő 90 percnyi anyagot, sok kérdés nem maradhat senkiben, hogy Radics után/mellett miért Bencsiket tekintették, tekintik a mai napig a hazai gitártörténelem kitörölhetetlen nyomot hagyó főszereplőjének, műfaj-honosító zsenijének. Ugyanaz a hanyagnak tűnő, ám száz százalékig átgondolt és kidolgozott elegancia jellemezte játékát, mint a külföldi legnagyobbakénak, akiknek kezében inkább játékszernek tűnik a gitár - minden görcs és izommunka nélkül. Bencsik igazi tragédiája valóban a „rossz időben rossz helyen" volt, s bár sokszor nem tudtam egyetérteni disszidálásának és halálának a film néhány emlékezője által felvetett indoklásával („a rendszer áldozata volt stb.), bizonyára ez is közrejátszott a végső elhatározásban.
Itthon zenészként a maximumot érte el – kivéve azt, amit az Aczél-éra által kijelölt irány megtagadott tőle, értsd: belebetegedett az egy helyben járásba. A Mobillal is ezért szakadt meg a szerelem: hiába írta meg a mai napig legnagyobb nótákat (Kétforintos, Menj tovább, Utolsó cigaretta és a többi), hiába koncerteztek a hét minden napján, hiába lett a zenekar neve a hetvenes években a lázadás és a nyugati szabadság iránti vágy szinonimája, hiába özönlöttek ezrek és ezrek, hogy láthassák a rock itthoni legpimaszabb bandáját, Bencsik feljebb akart lépni. Tudása, tehetsége és hírneve adott volt. Más nem. A honi zeneipar nem akart tudomást venni róla (bár az aczéli három T-ből a Mobil nem a Tiltott, inkább a Tűrt kategóriába tartozott), csak három kislemezt „engedélyezett". A kultstátuszt ez csak erősítette, Bencsik kedvét és elszántságát azonban nem, legalábbis a Mobil kapcsán már nem. Az elválás csúnya volt, az utána következő adok-kapok még csúnyább.
És a zenei csemegék mellé itt lép be az a szál, amely miatt lehangolónak tituláltam az anyagot. A barátok, kollégák visszaemlékezései, a néhány mondatos bevágások túl rövidek ahhoz, hogy a hallottak alapján átfogó képet kaphassunk a gitárzseniről, mint emberről. Azt, hogy zseni volt, tudjuk, látjuk, halljuk. Az viszont, hogy hogyan élte meg az elátkozott, vasfüggöny mögötti zenészi-emberi sorsot, nem igazán derült ki a rövid szöveges összekötőkből. Inkább egy szomorú, tipikusan magyar gyorsnézetet kapunk fanatizmusról, csalódásokról, szakításokról, összeveszésekről és sértődöttségről, még akkor is, ha minden megszólaló kínosan ügyel szavainak megválogatására. Rövid, de velős keresztmetszet áll össze egy hazai rockzenész magányosságáról, a korszakba, az örök nulláról kezdésbe, a helykeresésbe belefáradt ember pályaképén keresztül. És eljön a pont az emlékek nézése közben, amikor már nem okoz örömöt Bencsik játékát hallgatni, mert közvetlenül előtte és utána mindig megszólal valaki, aki a végtelenül szomorú háttértörténet valamelyik részletére utal, s a következő húrszaggatást már ennek tükrében nézzük, sejtve a fájdalmat, amely a legtökösebb rockdalok mögött megbújt. Szerencsére a szerkesztés az utolsó pillanatokban is hű maradt a rövid összekötő szövegekhez. Nem lett volna ízléses, ha Bencsik halálával kezdenek bővebben foglalkozni, összeesküvés-elméleteket és párás szemű zenészeket mutatva hosszan, kiaknázva a téma kínálta bulvárlehetőséget. Schusternek hála a vég története (ezúttal jó érzékkel) ugyanúgy néhány mondattal lett kommentálva, mint az addig bemutatott események, megelőzve ezzel a néző homlokráncolását.
A szándék nemessége megkérdőjelezhetetlen, le a kalappal Schuster Lóri előtt, amiért ennyire szorgalmasan ápolja a legendát. A Nagy P. sorozat újabb darabja mégsem a mosolygós nosztalgiáé. Bár kihagyhatatlan a gyűjteményből, s a zenei összeállítást illetően valóban hiánypótló, az új generációk rocktörténelem iránt érdeklődő rétegén túl elsősorban azoknak ajánlott, akik a hetvenesek végén, a nyolcvanasok első felében bakeliten csiszolták a magyar rock mesterei iránti alázatukat. Ők talán még mai napig át- és megélik azt a keserédes szomorúságot, amely a legendás húrhangok mögötti történetből szövődött.
Hozzászólások