Shock!

Közhelyszámba megy, hogy az utóbbi években újjáéledt a thrash metal: Kaliforniában egymás hegyén-hátán nyüzsögnek a szemtelenül fiatal, alig huszonéves tagokból álló új zenekarok, de ha hihetünk a Bonded By Blood gitáros Alex „Boogie" Lee-nek, Európa is jó ütemben zárkózik felfelé. Az egyik legjobb fiatal amerikai thrash zenekar zenei agyával budapesti koncertjük előtt találkoztunk.

A turné elejétől kezdve rengeteg nehézséggel kellett szembenéznünk, és menet közben a dolgok egyre csak rosszabbá és rosszabbá váltak. Elromlott a buszunk, nem szervezték le megfelelően a bulijainkat, a szállásokat és így tovább, a végére pedig elfogyott a pénzünk is. Az a szomorú igazság, hogy rohadtul szervezetlen volt ez az egész turné, már ami a mi részünket illeti belőle. Még szomorúbb, hogy volt már részünk hasonlóan balszerencsés körben, az első amerikai turnénk szintén pocsékra sikeredett szervezési szempontból.

Akkor most úgy mentek haza, hogy rossz emlékeitek lesznek Európáról?

Nem, egyáltalán nem, a koncertekre szerencsére nem lehet semmi panaszunk, és természetesen a Fueled By Fire-re sem, akik nagyon jó haverjaink. Egyébként tavaly jártunk már Európában, és akkor minden a legnagyobb rendben ment. Olyannyira, hogy életem eddig legjobb koncertjére is itt került sor, méghozzá Barcelonában, ahol teltházat csináltunk egy körülbelül ezer fős teremben, és mindenki kívülről tudta az összes szöveget. Nem hittünk a fülünknek! Nyáron jövünk is vissza a fesztiválokra, mert azt tapasztaltuk, hogy egyre többen ismernek minket a kontinensen, aminek nagyon örülünk.

Eszerint Kalifornia után Európában is beindult a nagy thrash újjáéledés?

Igen, egyértelműen! És nemcsak abból szűröm le ezt, hogy átlagosan többen jöttek el a mostani koncertekre, mint tavaly, hanem például a helyi előzenekarokból is. Európában is van ma már egy rakás thrash banda, akik egészen fiatalok, gyakran még hozzánk képest is kölykök! A közönségről már nem is beszélve... Egészen fiatal srácokat is láttunk minden bulin.

Te hogy ismerted meg ezt a műfajt? Nyilván nem a fénykorában, hiszen nagyon fiatal vagy...

Egészen kissrác koromtól fogva gitároztam, így nagyon könnyen adta magát a dolog. Egyre jobb és jobb akartam lenni, kutattam a virtuóz, technikás és egyéni gitárosok után, így aztán elég gyorsan eljutottam Gary Holthoz, Marty Friedmanhez, Alex Skolnickhoz. Játszani egyértelműen ilyen zenét szeretek a legjobban, de nem kizárólag thrasht hallgatok. Az említettek mellett óriási példaképem például Paul Gilbert és Steve Vai is. A zenekarok közül pedig a Testament mellett az Iron Maiden az örök favorit, meg persze az Exodus.
Érdekes, hogy az Exodus nem tartozott annak idején a legfelkapottabb csapatok közé, mostanában mégis rengetegen emlegetik őket... Nektek még a nevetek is tőlük ered.
Igen... Elég régóta kerestünk valami beszédes nevet, ami megkülönböztet minket a környékünkön mozgó többi csapattól. Amikor alakultunk, az ismerős bandák eléggé különböztek tőlünk, ők inkább hardcore-os vonalon mozogtak... Ha jól emlékszem, a név eredetileg Aladdintól (Jose Barrales énekes – D.Á.) érkezett, és adta is magát, mert rendszeresen játszottuk a Bonded By Blood nótát az Exodustól. Mentségünkre szolgáljon, hogy amikor megalakultunk és koncertezgettünk itt-ott, meg sem fordult a fejünkben, hogy valaha is komoly zenekar lehet belőlünk... Úgy voltunk vele, hogy ilyen ideiglenes névnek megfelel ez is, de aztán rajtunk ragadt. Összességében egyébként elég jó ez a név, hiszen ha meghallod, rögtön tudni fogod, mire számíts. Ilyen névvel csakis olyan zenét lehet játszani, mint amilyet mi csinálunk.

Személyesen ismered az Exodus tagjait?

Igen, találkoztunk már velük. Gary Holt le is jött az egyik kaliforniai bulinkra, óriási megtiszteltetés volt! A Testamenttel pedig már többször is koncerteztünk együtt, velük is jó a kapcsolat. Tetszett nekik a zenénk.

Mi várható a második Bonded By Blood albumtól?

Megpróbálunk még felpörgetettebb tempókkal, még izgalmasabb riffekkel, még kerekebb nótákkal előrukkolni. Szóval annyit biztosan mondhatok, hogy az új albumunk keményebb, gyorsabb és sűrűbb lesz a Feed The Beastnél, és persze technikásabb is, hiszen a sok turnézás közepette rengeteget fejlődtünk, feszesebben, energikusabban játszunk, mint valaha. Biztos, hogy jobb lesz a debütáló albumnál.

És ezúttal melyik rajzfilm zenéjét ültetitek át thrashbe?

Tudod, mi a vicces? Hogy akár még ebből is lehet valami! (nevet) A Tini Nindzsa Teknőcöket ugyan egyszeri poénnak szántuk, de azóta annyian kérdezgetik, mi lesz a következő, hogy komolyan elkezdtünk rajta gondolkodni... Viszont nem biztos, hogy rajzfilmzene lesz, lehet akár valami híres amerikai televíziós show szignálja is, amit rendszeresen néztünk gyerekként.

Miért pont a Tini Nindzsa Teknőcöket érte a megtiszteltetés legutóbb?

Ez egy ilyen szentimentális, személyes dolog... Kissrác korunkban mindannyian képesek voltunk felkelni hajnalban csak és kizárólag azért, hogy megnézzük a Teknőcöket a tévében. Zabáltuk a képregényeket, a mozifilmeket, gyűjtöttük az akciófigurákat... Maga a feldolgozás egyébként tipikus utolsó pillanatos poén volt, csak baromkodtunk, aztán valaki benyögte, hogy ezt akár fel is vehetnénk... Egymásra néztünk: miért is ne? Ennyivel tartoztunk a Teknőcöknek... (vigyorog) A koncerteken tapasztaltak alapján egyébként nemcsak a mi mániánk volt ez annak idején, mert mindenkinek felcsillan a szeme a dologtól, és mindenhol óriási beindulás kerekedik rá.

Mi az ultimatív thrash dal?

Egyértelműen a Piranha az Exodustól!

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Megadeth-től a Killing Is My Business, az Exodustól a Bonded By Blood és a Testamenttől a Practice What You Preach.

Mi az élet értelme?

Hogy éld meg teljes erőbedobással minden pillanatát, mert sosem tudhatod, mikor ér véget.