Leif Edling, a Candlemass alapító basszusgitárosa saját bevallása szerint kicsit érzi még a tegnap éjszakai mulatozás utóhatásait, de ennek ellenére is készséges, barátságos beszélgetőpartner, aki láthatóan egy pillanatra sem engedné el szívesen a kezében tartott borospoharat. Robert Lowe, a Solitude Aeternusból érkezett új énekes csendesebb típus, de azért neki sem kell a szomszédba mennie némi tréfálkozásért.
Robert, egyből elfogadtad Leifék ajánlatát, amikor megkerestek, hogy legyél te a Candlemass új énekese, vagy kicsit hezitáltál az igen előtt?
Robert: Egy keveset gondolkodnom kellett, hiszen egy ilyen poszt komoly kötöttségekkel jár, de azért rengeteget nyomott a latban, hogy az első lemez óta hallgatom ezeket a srácokat, nagy rajongójuk voltam mindig is. A környezetemben is mindenki azt mondta, hogy nincs mese, ezt egyszerűen el kell vállalnom. Sokat egyébként nem is hezitálhattam, hiszen kimondottan sokan szerették volna megszerezni ezt a posztot, úgyhogy azt mondtam, bassza meg, ha már ennyire kellek nekik, akkor megyek. (vigyorog)
Előtte találkoztatok valaha személyesen?
Leif: Igen, koncerteztek velünk Amerikában még valamikor régen. Úgy '91 körül lehetett, nem?
Robert: Igen, '91-ben volt, ha jól emlékszem, három texasi buli erejéig. Mi éppen az első lemezünkkel koncertezgettünk.
Leif: Nagyon mélyen nem ismertük egymást, de Robert nagy Candlemass rajongó volt, és én is figyelgettem a Solitude Aeternus tevékenységét, Jon Perezzel néha beszéltünk is telefonon vagy váltottunk egy-két üzenetet. Szóval kicsit olyan ez az egész, mintha 15 év után összeért volna a kör, és ez tök jó.
A Solitude Aeternus nem egy évről évre lemezekkel jelentkező, gyakran turnézó csapat, tavaly például 8 év szünet után adtatok ki albumot. Gondolom, az ottani tevékenységedet nem zavarja a Candlemass...
Robert: Egyáltalán nem, simán összeegyeztethető a két történet. A többiek részéről nem is volt semmi ellenvetés. Azt mondták, menjek csak és érezzem jól magam.
Mielőtt megtaláltátok Robertet, Mats Levén is felénekelt néhány demót.
Leif: Pontosítsunk: ezek nem demók voltak, hanem nyersben felénekelte az egész lemezt, hogy segítsen nekünk, amiért nagyon hálásak vagyunk neki.
És most éppen mi történt Messiah Marcolinnal, hogy megint nem bírt megmaradni a bandában?
Leif: Nem látom értelmét belemenni a részletekbe, akit tényleg érdekel a sztori, az olvashatott mindenfélét a neten, akár a mi fórumunkban is. A lényeg, hogy Messiah-nak túl nagy az egója. Pontosabban az egója is túl nagy (elvigyorodik)... Egyszerűen lehetetlen vele együtt dolgozni, totális képtelenség. Hagyjuk is inkább ezt a témát és örüljünk, hogy végre egy normális arc az énekes a bandában.
Robert: Normális? (nevet)
Nekem nagyon tetszik az új lemez, szerintem egyértelműen a legjobbjaitok között van. Milyen reakciókat kaptatok rá a fanatikusok részéről?
Leif: Örülök, hogy ezt mondod, mert ilyesmit ritkán hallunk. Tudod, a legtöbb rajongó eleve úgy tekint a '80-as években készült lemezeinkre, mint szent alapvetésekre, és ha kijövünk valami újjal, az „csak" az új album a szemükben. Tehát szeretik meg hallgatják, de azt mondják, hogy azért mégis az Epicus Doomicus Metallicus vagy a Tales Of Creation volt az igazi. A King Of The Grey Islands erejét bizonyítja, hogy a mostani turnén a rajongók új számokért kiabálnak, követelik az Emperor Of The Voidot vagy a Devil Seedet. Ez szerintem a legkomolyabb elismerés, amit csak kaphatunk.
Ez azért annyira nem meglepő, hiszen a dalok jelentős része igazi doom sláger, már ha egyáltalán van értelme ennek a kifejezésnek...
Leif: Úgy gondolod? Szerintem pedig pont, hogy az előző lemez sokkal fogósabb és könnyebben emészthető volt, mint ez. Ha felteszem a King Of The Grey Islandset, én súlyosabb és komplexebb nótákat hallok, mint azon, bár azt természetesen értem, miért mondják az emberek, hogy az Emperor Of The Void vagy az Of Stars And Smoke igazi doom himnuszok. Ezekben nagyon gyorsan ragadós melódiák szerepelnek, nem csoda, hogy sokan rájuk kattannak. Ebben a tekintetben egyébként eléggé eltérőek a vélemények. Vannak, akik úgy gondolják, mint te, és szép számmal akadnak olyanok is, akiknek nem esett le olyan gyorsan, milyen is valójában ez az album, kellett nekik öt-hat meghallgatás, mire megszerették.
Az új dalok sikerén felül mik a tapasztalataitok egy ilyen igazi underground turnén?
Leif: Már milyen értelemben underground?
Az az egész stílus, aminek a Candlemass az egyik vezető bandája, totálisan underground. Még a metal színtéren sem volt soha felkapott, és nagy valószínűséggel nem is lesz az.
Leif: Nem értek egyet veled. Az az állítás, hogy a Candlemass totálisan underground banda, a '80-as években megállta a helyét, mióta azonban újjáalakultunk, rendeződtek a soraink és leszerződtünk a Nuclear Blasthez, érezhetően feljebb léptünk. Akárhol is koncertezünk Európában, legyen szó akár fesztiválokról, akár önálló bulikról, mindenütt óriásiak a reakciók. Görögországban például átlagosan kétezer ember jön el egy koncertünkre. Persze előfordul, hogy bizonyos területeken ez a szám csak kétszáz, mint mondjuk itt is, de simán benne van a pakliban, hogy másnap már egy fesztiválon játszunk, ahol viszont mi vagyunk a főzenekar, vagy történetesen mondjuk sorrendben a DIO előtt lépünk színpadra. Én ezt nem nevezném undergroundnak.
Tudod, hány lemezt adtok el manapság? Egyáltalán le lehet még ebből szűrni bármit is?
Leif: Manapság nem könnyű lemezeket eladni, minden kiadó és minden zenekar küszködik problémákkal ezen a téren, és általánosságban véve mindenki kevesebb albumot értékesít. Egy Candlemass lemez átlagosan 50-70 ezer példányban kel el világszerte, de egy kis szerencsével a King Of The Grey Islands elérheti a 100 ezret is. A letöltögetések miatt még keményebben kell dolgozni a promóción, még többet kell turnézni, élőben játszani. Magától ma már semmi sem kel el, így aztán adott esetben el kell jönni Budapestre és játszani annak a kétszáz embernek, akik jegyet váltanak a bulira. Ez például teljesen szűz terület számunkra, soha az életben nem jártunk még itt sem zenekarként, sem magánemberként, így nagyon kíváncsiak vagyunk, milyen lesz a közönség.
Azzal nem lesz gond, a magyar közönség nagyon jó. A Trouble is játszott itt júniusban, és óriási hangulat volt.
Leif: A Trouble? Na, ez nagyszerű, remélem, akkor ma is jól megy majd minden. A város mindenesetre gyönyörű, nagyon hangulatos a Várral meg a hegyekkel, és ez a hely is tetszik. Sosem játszottam még hajón, és a hangzás is jó. Mi pedig állatul játszunk. És Robert úgy énekel, mint egy isten. (a mondat vége röhögésbe fullad)
Ha már istenekről beszélünk, annak idején kik voltak a ti isteneitek, példaképeitek?
Leif: Geezer Butler és Geddy Lee hatottak rám leginkább. Voltak még egy páran, akiknek a játékát nagyon szerettem, de kettőjüket emelném ki. Robert pedig különféle country-énekeseken nőtt fel. (röhög)
Robert: Igen, Willie Nelsonon és társain. (vigyorog) Konkrét példaképem nem volt, azokat az énekeseket szerettem, akik kamaszkorom legnagyobb metalbandáiban énekeltek: Bruce Dickinsont, Klaus Meinét, Rob Halfordot, Ozzyt. Ezeket az énekeseket hallgattam akkoriban, így nyilvánvalóan ők hatottak a stílusomra, de igazából egyikükre sem mondanám, hogy a szó klasszikus értelmében véve a példaképem lett volna.
Leif: Ezzel én is így vagyok. A mai napig imádom Geezer és Geddy Lee játékát, de sosem akartam Geezer vagy Geddy Lee lenni, mindig is a saját stílus kialakítására törekedtem akár basszusgitárosként, akár a Candlemass fő dalszerzőjeként. Ha felteszel egy Candlemass lemezt, egyből tudni fogod, hogy mi szól, már akár az ének bejövetele előtt is. Ezt számos zenekarról nem lehet elmondani.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Leif: Állandóan megkérdezik tőlem ezt, Top 5- vagy Top 10-listákat kérnek, és mindig azt mondom, hogy hagyjuk ezt, mert nem lehetséges ennyit kiemelni. Rengeteg jó zene létezik, kurvára nem tudok közülük kiválasztani három kedvencet.
Robert: Én sem. Ráadásul lehet, hogy egy hónap múlva már másik hármat említenék.
Leif: A kedvenc bandám egyértelműen a Black Sabbath. Most akkor mit mondjak? Az első tíz Black Sabbath albumot? Az első négyet? Netán az első hatot? Nem lehet jól válaszolni erre...
Láttátok őket most Dióval?
Leif: Még nem. November 10-én megyek majd a Wembleybe megnézni őket.
Robert: Én sem, és sajnos nem is fogom, ha nem tesznek egy újabb kört Amerikában.
Rendben, akkor hagyjuk a Top 3-at, inkább azt kérdezem, hogy az utóbbi pár évben felbukkant bandák közül kik azok, akik tetszenek.
Robert: Nem igazán futok bele új bandákba. A turnébuszon szóló zenék nagy része is új számomra, noha van közöttük egy csomó olyan, ami igazából már rég nem az.
Leif: Nagyon régen nem hallottam olyan zenét fiatal csapattól, amire azt mondtam volna, hogy hú, bassza meg, ez aztán nem semmi. Rengetegen ajánlgatták nekem a Wolfmothert, hogy mennyire zseniálisak, meg is hallgattam őket, de nem nagyon értem, miért hugyozza tőlük össze magát annyi ember.
Jó csapat, de annyira azért nem, mint amennyire hype-olják őket...
Leif: Igen, szerintem is ez a helyzet. Teljesen rendben van, amit csinálnak, elég jók a dalaik is, de ezen túlmenően semmi különösen izgalmasat nem találtam bennük. Lássuk csak, mi van még... A Mastodont például szeretem, rengeteget hallgatom az utolsó lemezüket, de őket meg nem nagyon lehet már új bandának tekinteni, hiszen 5-6 éve ismerjük őket. Oké, Európában újak, mert előzőleg a kutya sem ismerte őket, de valójában nem azok.
Mik voltak életetek legjobb koncertjei rajongói minőségben?
Leif: Huh... Bassza meg, rengeteg volt...
Robert: Ami most egyből eszembe jutott, az egy olyan koncert, amire még kölyökként mentem el. Akkor jelent meg a Number Of The Beast és a Blackout, az Iron Maiden és a Scorpions pedig együtt turnéztak az Államokban. Az a buli abban az időszakban tényleg kibaszott hihetetlen volt, életre szóló élményt jelentett. Aztán ilyen volt még Ozzy Diary Of A Madman turnéja is Randy Rhoads-szal vagy a Sabbath a Mob Rules turnén. Kissrácként az ember csak állt ezeken a koncerteken és nem hitte el, hogy tényleg ott van. Az első élmények sajátossága miatt ilyen régi koncertek jutnak most leginkább eszembe.
Leif: Igen, nekem is. A Diary turnén én is láttam Ozzyt és Randyt, az tényleg óriási volt. Aztán láttam a Cheap Tricket is valamikor a '70-es évek végén, pontosan nem tudom már, mikor...
Robert: Én '79-ben néztem meg őket, miután kijött a Live At Budokan lemezük. Hihetetlen volt.
Leif: Szerintem ez ugyanaz a turné lehetett, és valami egészen fantasztikus koncertet nyomtak. Aztán az is meghatározó volt, amikor először szembesültem élőben a Motörheaddel. Ez is olyan '79 környékén történt, méghozzá a Bomber turnén. Leszaggatták a fejemet.
Mindketten régóta a szakmában vagytok már, így aztán bizonyára számos furcsa rajongóval találkoztatok az évek során. Mi maradt meg bennetek a legélénkebben?
Leif: Na, dilinyós az aztán tényleg rengeteg volt körülöttünk, nehéz csak egyet kiválasztani... Azt például sosem felejtem el, amikor Moszkvában a koncertünk után kocsikkal üldöztek minket a rajongók. 150-nel téptek mellettünk a holdfényben több kocsival, és nyújtogatták ki a lemezborítókat az ablakokon derékig kihajolva, hogy írjuk őket alá. Aztán megálltunk, és kiderült, hogy az egyik seggrészeg fickó az orosz légierő ezredese, aki vadászpilótaként egy MiG-29-est vezet. Meg sem tudott szólalni, úgy be volt nyomva, csak az igazolványait lobogtatta.
Robert: Én most, ezen a turnén futottam össze a legőrültebb rajongóval, méghozzá Würzburgban. Épp az öltözőben készülődtem a koncertre, és kint a folyosón rengeteg ember mászkált, a biztonságiak viszont senkit sem engedtek be. Egy csaj ennek ellenére valahogy mégis bejutott, de nem nagyon figyeltem rá. Tudod, annyi embert látsz egy turnén, hogy nem igazán foglalkozol azzal, ki mászkál körülötted... Miközben húztam fel a cipőmet, akkor tűnt fel, hogy valami nem stimmel a lánnyal. Megállt velem szemben, de olyan volt a mozgása, mint egy zombié, aztán letérdelt elém, és elkezdte nagyon lassan végigsimítani először a hajamat, majd a vállaimat, aztán a lábamat és a cipőimet. A végén előkapott egy dzsekit, és a térdemre fektette, hogy írjam alá. Elég kellemetlenül éreztem magamat, mert láttam, hogy kicsit bolond szegény, úgyhogy gyorsan aláírtam és megpróbáltam felegyenesedni. Ő is felállt, megint beletúrt a hajamba, aztán elsírta magát, és ott maradt zokogva, az egyik biztonsági embernek kellett kiterelgetnie az öltözőből.
Tényleg elkötelezett rajongó volt akkor...
Leif: Vagy csak egy fodrász. Erre utal az is, hogy elsírta magát, amikor beletúrt a hajába. (hangosan felröhögnek)
Mi az élet értelme?
Robert: Belebonyolódhatnék most nagy fejtegetésekbe, de fáradt vagyok és másnapos, úgyhogy inkább csak azt mondom, hogy igyál meg annyi sört, amennyit csak tudsz, mielőtt meghalsz.
Leif: Érezd magad olyan jól, amennyire csak tudod, ragadd meg a lehetőségeket. De holnap lehet, hogy már mást mondanék. Mondjuk azt, hogy mindenki kerüljön el olyan messzire, amennyire csak lehet. (nevetnek) Turnéztunk egyszer egy finn bandával, Deathshade volt a nevük, ők hajtogatták folyton azt, hogy „nem zavarunk másokat". Ez is jó mottó: ne zavarj másokat. Megpróbálok nem zavarni soha senkit, és így aztán engem sem zavar senki. Leave me the fuck alone. Lehet, hogy ezt fogom a sírkövemre vésetni. (felröhögnek) A Nyugodjon békében! úgyis olyan elcsépelt, ez sokkal jobban hangzik.
Robert: De az sem lenne rossz sírfelirat, hogy „Mit nézel?" (röhögnek)
