Akusztikusra hangszerelt dalokkal lép föl a budapesti Wave hanglemezboltban április 20-án, a Record Store Day – lemezboltok nemzetközi napja – keretében a nemrég új, második lemezét, a Lathe Of Heavent már egy északi miniturnén bemutató Corrodal zenekar. Az énekes nélkül muzsikáló szextett öthatodát – Kőnig Ferenc dobost, Márton Attila gitárost, Györe Mihály basszert, Soltész Gergely didgeridoo-s/ütőst és Kovács Viktor digeridoo-st – nemcsak a litván árvaházbeli koncertjükről, az Égi eszterga című Ursula K. Le Guin-regény inspirációjára készült konceptuális albumról, de a bakelitlemez iránti szenvedélyes vágyukról is kérdeztük. Ám válaszaikból jóval többet is megtudtunk róluk.
Február végén jelent meg a nagylemezetek, március idusán pedig már észak felé vettétek az irányt: szlovák, cseh, lengyel, litván és lett helyszíneken léptetek föl a nyolcnapos TORN FROM CORRODED VODKA TOUR 2013 elnevezésű turnén a budapesti Torn From Earth társaságában. Nálunk szokatlannak számít még ez az orientáció, miért az ottani közönségeknek kedveztetek?
Kőnig Ferenc: A különféle világhálós zenehallgatási lehetőségek statisztikái alapján úgy érzékeltük, hogy a zenénkre a kelet-európai régióban és a balti államokban kíváncsiak a leginkább. Mellesleg a nyugat-európai térség túlzsúfolt turnék tekintetében.
Márton Attila: Bár időben a turné követte a megjelenést, igazából fordított oksági kapcsolat van a kettő között: összesen három évet dolgoztunk a lemezen, s amikor nyáron lekötöttük ennek a koncertsorozatnak az állomásait, a startját szabtuk meg magunknak lemezmegjelentetési határidőnek – így vihettük magunkkal a hanghordozókat.
Györe Mihály: Ha saját stúdióban [a gitáros Angyal Zoltán vezetésével és keverésével készült a lemez – a szerk.] dolgozik saját magának az ember, megvan a veszélye, hogy elhúzódik a produkció, hiszen ráértünk, nem kellett óradíjat fizetni, kész csapda... Ezért ezzel a határidő-kijelöléssel megsürgettük önmagunkat.
Milyen meghatározó benyomások értek benneteket a turné zimankós napjain?
K. F.: Nekem mint a koncertút szervezőjének a kinti promoterek hozzáállása hatott feltétlenül másnak az itthon tapasztaltakhoz képest. Idehaza már fölléptünk úgy is, hogy még csak nem is találkoztunk a minket meghívó szervezővel... Kint egy külföldi vendég zenekart megillető módon bántak velünk mind a fellépti díj, mind ellátás terén, noha teljesen ismeretlen underground banda vagyunk.
És a közönség részéről milyen visszajelzéseket kaptatok?
K. F.: Annak ellenére, hogy az előzetes tervek és a megvalósulás között mekkora differencia állt fönn, a helyszínek jellege milyen volt, mindig akadt – nem is egy – fizetővendég a koncerteken, akik láthatóan élvezték az általunk keltett zajt. Sokkal több fellépést szerettünk volna, de a kinti szervezők hol visszamondták a bulit, hol a klub szűnt meg, hol mi nem találtunk alkalmas fellépő helyet az útvonalon. Észtországi városok ezért nem is szerepeltek végül a menetrendben, de számos lengyel állomás is törlődött – fájó is volt Wrocław és a litván Alytus közti mintegy 800 kilométert megtenni úgy, hogy gyakorlatilag átutazva Lengyelországot, nem tudtunk föllépni. Ugyanakkor nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk: a klubok visszavárnak minket, és újabb ajánlatokat is kaptunk a jövőre nézve.
GY. M.: Az úti élményekhez hozzátartozik még, hogy éppen aznap indultunk volna, amikor leszakadt az országra a hó és katasztrófaállapot uralkodott el az utakon – a buszunk egy egész napot késett, így az első, rozsnyói koncertet áttettük a turné záró napjára. A valóban első koncertet végül Prágában játszottuk, nem éppen a legjobb helyen, egy foglalt házban, aggregátorról jött az áram... Ehhez képest a wrocław-i klub nagyon király volt, csak éppen vasárnapra esett a fellépésünk, így sokan lemaradtak róla.
Soltész Gergely: Nagyon jólesett, amikor több koncert után is odajöttek hozzám, és tetszésüket fejezték ki a játékom iránt, az pedig különösen megtisztelő volt, amikor az egyik klub tulajdonosa tiszteletét nyilvánította, amiatt hogy a számára titokzatos didgeridoo-t végre hallhatta élőben, és ráadásul a saját klubjában.
Hogy kerültetek egy litván árvaházba?
K. F.: Ez amolyan day off-jellegű produkció volt. Hétfő este értünk Alytusba, a koncertünkre pedig másnap este került csak sor, ezért az ottani szervező srác, amolyan jótékonysági eseményként, aznap felléptetett minket a helyi árvaházban.
A Facebook oldalatokra feltett képeken láthatóan jól érzik magukat a gyerekek. Milyen műsorral szórakoztattátok őket?
M. A.: Először kipróbálhatták a hangszereinket – jócskán el is uralkodott a káosz! Elvesztettük a kontrollt, mikor az apróságok rászabadultak az instrumentumainkra. Bennünk, csakúgy a szervezőben is, megfogant a kétség: vajon marad-e belőlük annyi, hogy este játszani tudjunk rajtuk?
GY. M.: Szabályosan sorban álltak a hangszerekért, végül a nevelőknek kellett leválasztani, elterelni őket.
K. F.: Rage Against The Machine számokat játszottunk nekik amúgy, meg a Hey Joe hosszított változatát, mindezt akusztikusan. Torn From Earth-éknek persze nehezebb dolguk volt a súlyos dalaikkal, de nekünk van egy könnyedebb oldalunk is, amit ilyen alkalmakkor prezentálni tudunk.
Ám itt nem ért végett a különleges fellépések sora.
GY. M.: Másnap délelőtt a helyi gimnáziumban játszottunk a két nagyszünetben – itt már plug-in. A rendhagyó előadások után bementünk tanórákra is. Feri és én a földrajzórán meséltünk a turnézás szépségeiről, Attiláék pedig zeneórán mutatták be a hangszereiket.
Milyen jelzőkkel írjátok körül például egy koncertajánlatnál az általatok játszott zenét?
K. F.: Visszhangozzuk a velünk kapcsolatban általában leírtakat: experimentális, progresszív, atmoszférikus, posztmetál, posztrock. De inkább az első kettőt tartjuk irányadónak a magunk számára...
GY. M.: Nem igazán tudjuk, de valójában nem is akarjuk definiálni a magunk stílusát. Skatulyák nélkül muzsikálunk.
Viszonylag keveset érzékelhetett benneteket a közönség – amit mégis, azt is főleg diszkontinuitásként: a két lemez között egy nagy szünet. Ti miként mesélitek a saját történeteteket?
K. F.: Nincs kerek egész történetünk zenekarként, az egyéni életutak többnyire felülírják azt.
GY. M.: Fontos hangsúlyozni, a Corrodal esetében a baráti társaság az elsődleges, ez az, ami összetartja a zenekart is.
Tulajdonképpen hobbizenekar vagytok?
GY. M.: Egy nagyon komolyan vett hobbizenekar!
Mégis, milyen kitörési lehetőségeitek vannak rétegzenét játszó hobbizenekarként?
GY. M.: Nem sok. Hiába mellékeltem például szívhezszóló levélkéket nyugat-európai kiadóknak a küldött zenei anyag és az igazán jól sikerült promóciós videóhoz. Tizenháromból ketten válaszoltak, ha nemlegesen is – pedig ezeknek az underground kiadóknak a profiljába elvileg még bele is tartozhatnánk. Arra következtetek, a zenénk nehezen kategorizálhatósága a vesztünk. Egy vegytiszta posztrock banda, hiába a négyszázadik God Is An Astronaut, azonnal kiadót tud találni magának, ahogy egy súlyos hangzású, de még mindig az Enemy of the Sun-korszakos Neurosis riffjeivel operáló is.
Ha már a hatások szóba kerültek... Ismeritek a lakatlan szigetes kérdést: melyik három lemezt vinnétek magatokkal?
M. A.: Nincs ilyen közös nevező, nem ez számunkra a meghatározó, félrevezető lenne megnevezni zenekarokat, lemezeket. Inkább egy emlékezetes eseményt elevenítenék föl. Annak idején elhatároztuk, hogy egy középiskolai fellépés alkalmával eljátsszuk az első Bathory albumot, egy hetünk volt betanulni az amúgy nem túl hosszú lemezt, de így is sikerült az énekesünknek már az első dalnál a lemez utolsó számának szövegét elővezetnie...
S. G.: Nekem azért lenne ötletem, bár a háromból kettő biztosan nem metalzenei lenne.
Egyébként miért van szükségetek egyáltalán kiadóra? A világháló, a közösségi portálok, megosztók korában a potenciális közönség kattintásnyi távolságba került.
GY. M.: Ki tudunk adni lemezt, ahogy az első kettő is szerzői megjelenésű, de ez nagyon sokba kerül. Szeretnénk például bakelit-megjelenést is, ami szintén nem két fillér. Ugyanakkor egy kiadónak feladata, érdeke (kellene, hogy legyen), hogy a megjelentetésen kívül megismertesse különféle nyelvterületeken az általa kiadott zenét. De az a tapasztalatunk, multikulti ide vagy oda, ebben a műfajban minden országban a saját nemzetbeli zenekarokat adják ki a kiadók. A mi zenénkre meg nincs kiadó.
Ebben a zenei körben nem szokványos hangszerek is megszólalnak nálatok. Hogy került a csapatba ráadásul két didgeridoo-s muzsikus?
Kovács Viktor: Feri hallotta, hogy didgeridoo-n játszom, és felkértek a Xei lemezen való közreműködésre, én pedig hoztam magammal az egyéb különleges hangszereken is otthonosan játszó Soltész Gergőt. Több koncerten szerepeltünk, aztán összerázódtunk...
K. F.: Szerencsés helyzet, hogy őket is bevonhatjuk már a komponálásba, a hangzás kialakításába.
GY. M.: A jövőben is próbálunk majd – a hangszerek terén is – keresni olyan új izgalmakat, ami hozzátesz a zenéhez. Én például az elektronikát szeretném dominánsabbá tenni a jelenlegihez képest...
Gondolom, mostanság a könyvtárakban hozzáférhetetlen Ursula K. Le Guin Égi eszterga című sci-fije... És ez a ti érdemetek.
K. F.: Mi is attól tartunk...
Küldtetek tiszteletpéldányt az írónőnek?
K. F.: Valószínűleg nem jutna el hozzá, egyébként is már 84 éves...
Miben inspirált benneteket, hogy konceptalbumot szenteljetek ennek az utópisztikus elbeszélésnek?
GY. M.: Vagy hat év is eltelt, mire a Viktor bátyjától kölcsönkapott regényt végre elolvastam, habár az írónő Szigetvilág-sorozata, főleg A Szigetvilág varázslója tényleg elbűvölt. Zseniálisnak tartom, ahogy a '70-es évek hippikorszakának jegyei (könyvalakban '72-ben jelent meg a regény, magyarul '92 óta olvasható Füssi-Nagy Géza fordításában – a szerk.) megmutatkoznak ebben az utópiában, a keleti világ beszüremkedése mellett. Tetszett a lineáris cselekményvezetése, ahogy eljut a katarzisszerű véghez... Már abban gondolkodtam olvasás közben is, miként lehetne megjeleníteni zenei eszközökkel a regénybeli dolgokat: zsúfolt nagyvárost, az idegen inváziót, a hipnózist... Aztán rávettem a többiek is az elolvasására, és a megzenésítésére is rábólintottak.
M. A.: A koncepció irányította a komponálást, de végül így is számos dolgot ki kellett hagyni, ami már túlnőtt ezen a (zenei) világon, vagy a befogadhatóságon.
K. F.: Az élvezhetőségi határokon belül finomra hangoltunk... bár a rádiókban így sem fogják leadni, garantálom.
A regény hangulatának egyfajta zenei megfogalmazására tett kísérlet tehát a lemez?
GY. M.: Szándéka szerint több annál: teljes zenei feldolgozása a regénynek.
M. A.: Ugyanakkor természetesen a regény ismerete nélkül, önmagában is megállja a helyét.
A pretextusra való utalások és a zenei megnyilvánulás mellett a vizualitásra is komoly szerepet bíztatok.
K. F.: Görgey Gabriella – aki nem mellesleg rokonom – alkotásaiból válogattuk össze a booklethez a képeket, a borító megalkotására pedig felkértük – itt tulajdonképpen a regényből készült film egy jelenete volt a kiindulási pont. Ez, konkrétságán túl, hideg színeiben is elüt a benső meleg színvilágú absztrakt alkotásoktól.
GY. M.: Semmiképp sem szerettünk volna a ma oly divatos komputergrafikát alkalmazni, inkább a '70-es, '80-as évek Kozmosz- és Galaktika-könyvsorozatainak borítói szolgáltak példaként – ha már sci-firől beszélünk...
Szoktatok töprengeni rajta: mi az élet értelme?
GY. M.: Három zacskó tökmag elfogyasztás közben...
K. F.: Túlnőni ezen a kérdésen!... Talán éppen itt, a Shock!-on válaszolta ezt valaki erre a kérdésre... Ha komolyan és szűkebb, emberi értelemben vesszük, akkor azt mondanám: mindennap úgy keljünk föl, hogy tükörbe tudjunk nézni; egyenesen viszonyuljunk embertársainkhoz; legyünk figyelemmel közvetlen emberi környezetünkre!
GY. M.: A zenélésünk jól illusztrálja ezt: a mi gondolat- és zenei világunk tükröződik benne, de szeretnénk, hogy mások is megismerjék, hatása legyen. Ha főleg magunknak is csináljuk, másoknak is öröme teljen benne.
K. F.: Az biztos: a közöny távol áll ettől a társaságtól.
És hogyan válaszoltok, ha megkérdik: mi az az esszencia, amit zenekarként közvetítetek?
M. A.: Ez a hangzóanyag, ez a CD erre a válasz: több éves közös gondolkodás eredménye, lenyomata – ez az, ami húsz év múlva (is) megmarad.
K. F.: Ha már csinálunk valamit, szeretjük igényesen csinálni, hogy maradandó nyomot hagyjunk vele. Ezért is örülünk nagyon a pozitív visszajelzéseknek, ha értékelik a munkánkat, hogy észreveszik ezt a törekvést.
Milyen műsorra számíthatnak tőletek április 20-án, a Record Store Dayen a budapesti Wave hanglemezboltba látogatók?
M. A.: Húsz-huszonöt percbe a két lemezünk öt-hat száma fér bele. Persze a didgeridoo-k is ott lesznek, valamint dobok.
Mi a véleményetek a bakelit reneszánszáról?
K. F.: Örülünk neki! Szeretnénk, ha nekünk is lenne ilyen kiadványunk. Realitása egy splitnek van.
GY. M.: A hanghordozók közül bizonyítottan a bakelit a legéletképesebb, legidőtállóbb – egy évszázada velünk van már.
M. A.: Na és a borítófestmények is ennél a formátumnál érvényesülnek...
K. F.: A technológia, a hangzás mellett szemléletben is szimbóluma egy zenélési, de akár egy életformának is – nem véletlen ez a nagy retro-trend, a '60-as, '70-es évek hangzásvilágának felívelése.
GY. M.: A digitális világ a még teljesebb elmagányosodást is elhozta – elsüllyedtünk az 1-esek és 0-k között.
M. A.: Például a zenében az effektezés először a profizmussal kábít el, de később rájössz, mennyi minden veszik el általa, szerintem ez az irány nem életképes.
K. F.: Az emberi rész lesz oda...
GY. M.: A Lathe of Heavenen minden élő, még az effektek is. Vagy direkt kísérletként ott a záró tétel, a Volcanoes Emit Fire második része, ami a koncepciót követve a katartikus káosz megjelenítése, ehhez idomulva élőben, a próbateremben vettük föl egyszerre, s hagytuk is minden utóigazítás nélkül: mert itt éppen ez a tudatos „rontás" volt szükséges. Ez így emberi.
