Sok csapatra rásütik, hogy kultikus, a New Orleans-i Crowbar azonban tényleg az: mióta csak 1993-as második lemezükkel ismertté váltak az undergroundban, a világ minden pontján maroknyi, ám annál fanatikusabb rajongótábor lesi az egyszemélyes motor Kirk Windstein énekes/gitáros összes megmozdulását.
A Wigwamban sem dőltek nézőrekordok idén július 4-én, de a megjelentek száma és a hangulat megint azt példázta, hogy a sludge/doomcore csapat legendája Magyarországon is eleven. A buli előtt bő tíz percet kaptunk arra, hogy beszélgessünk egy kicsit a roppant barátságos és közvetlen Kirkkel.
Öt éve nem jelent meg Crowbar lemez, pedig nem lehet azt mondani, hogy tétlenkedsz: azóta csináltál egy albumot a Downnal és kettőt is a Kingdom Of Sorrow-val. Miért szorult háttérbe ezek mellett a Crowbar?
Mert valamiből a számlákat is be kell fizetnem! (nevet) Komolyra fordítva a szót: a fő prioritásom a Down, így egyéb elfoglaltságokról eleve csak akkor lehet szó, ha éppen szünetet tartunk, mint például most is. A Kingdom Of Sorrow szintén teljes embert kíván, hiszen Jamey igazi munkamániás, akivel minden nap új dalokon dolgoztunk, ha éppen itt volt az ideje. De tényleg minden egyes nap. Így aztán ha az utóbbi években éppen otthon voltam, eszembe sem jutott kézbe venni a gitárt, és további új zenéken gondolkodni. Néztem a tévét, lenyírtam a füvet, élveztem az együtt töltött időt a menyasszonyommal, meglátogattam a lányomat, elmászkáltam a haverokkal… Azt csináltam, amit bárki más is, és nem tűztem magam elé semmiféle ütemtervet.
Most azonban már dolgoztok az új Crowbar anyagon, igaz?
Igen, így van.
Mikorra várhatjuk?
(elgondolkodik) Azt hiszem, az a legjobb, ha azt mondom, hogy egy éven belül. Ennek a lemeznek ugyanis kiemelkedően jónak kell lennie ennyi idő után. Minden kibaszott dalból ki akarjuk hozni a legtöbbet, gyilkolniuk kell. Különös tekintettel az énekre…
Milyen típusú dalokat írtál eddig?
Ismered a Black Eyed Peast? (nevet) Súlyos, durva riffjeim vannak ismét. Igazi Crowbar album lesz, az előzőek vonalán. Az Odd Fellows Restet tartom a legjobb lemezünknek, szeretném, ha ez is legalább annyira erősre sikerülne.
A Crowbarnak az évek során sosem sikerült stabil felállást kialakítania, egy tagcsere tavaly is történt a bandában. Mi lehet ennek az oka?
Nem tudom. Én soha senkit nem rúgtam ki innen, mindig maguktól mentek el az emberek. Volt, aki kevesellte a pénzt, más azon panaszkodott, hogy nem szeret három hónapig egy mikrobuszban utazgatni, és így tovább. Én ilyenkor csak annyit szoktam mondani, hogy „Oké, haver, senki sem kötelez arra, hogy itt legyél, ha nem akarsz, majd még biztos találkozunk…”
Tartod a kapcsolatot a régi tagokkal, Matt Thomasszal, Sexy T-vel és a többiekkel?
Matt-tel például nem, Sexy T-vel viszont igen. Nagyszerű csávó, imádom. És még mindig nagyon szexi. (vigyorog)
Mit csinál manapság?
Különböző gépeket javít. Gyereke van, családja, normális melója, és boldog.
Volt olyan felállás a sok közül, ami esetleg különösen közel állt a szívedhez?
Például a mostani is ilyen. Tommy Buckleyt 26 éve ismerem, és nem is álmodhatnék nála jobb dobost a Crowbarba. De már a Soilent Greenben vagy egy rövidebb ideig az Exhorderben is bizonyított. Pat Bruders szintén régóta velünk van, óriási muzsikus ő is. A legújabb tag Matt Brunson, de vele sem mostani keletű az ismeretség, hiszen a Kingdom Of Sorrowban az elejétől fogva érdekelt. Gitártanár, tehát mindent tud a hangszerről, emellett pedig két danos feketeöves ju jitsuban meg ki tudja még, milyen harcművészetekben. Eljárunk együtt gyúrni, ilyenek… Megvan a közös nevező vele is.
Steve Gibb amúgy miért lépett le?
Családja van két kisgyerekkel, ráadásul azelőtt függő volt. Igaz, hogy most már öt éve tiszta, de ha valaki tartósan józan akar maradni, egy rockbanda turnéja még akkor sem a legmegfelelőbb hely számára, ha egyébként otthon rendszeresen jár személyi terápiára és hasonlókra. Így aztán úgy döntött, inkább otthon marad a családjával.
Emlékszel az első Crowbar koncertre?
Persze, nem volt ott senki! (nevet) A flyerre azt nyomtattuk, hogy „Crowbar – a világ legsúlyosabb bandája”, de egyébként az Exhordernek és a Wrathchild Americának nyitottunk egy nagy színházteremben, ami kongott az ürességtől. De azért jól éreztük magunkat…
Néhány hete megjelent a második Kingdom Of Sorrow album is. Az elsővel összehasonlítva mi a legfontosabb különbség?
Azt hiszem, a Kingdom Of Sorrow-val végre megtaláltuk az igazi hangzásunkat ezzel a lemezzel. Most már nemcsak arról van szó, hogy összekeveredett a Hatebreed és a Crowbar stílusa Hatebarrá vagy Crowbreeddé… (vigyorog) Vagyis nem az volt, hogy Jamey hozta a hardcore témáit, én meg a saját doomos, sötét riffjeimet, hanem megtanultunk ténylegesen együtt dolgozni.
Egyetértesz, ha azt mondom, hogy a Behind The Blackest Tears dallamosabb, mint az első album? A God’s Law In A Devil’s Land például igazi sláger…
Valóban dallamosabb, méghozzá nem is kicsivel, és szándékosan lett ilyen. A God’s Law In A Devil’s Land tényleg jó példa, bár azt azért tudnod kell, hogy én először túlságosan is downosnak találtam. Úgy mutattam meg az alapjait Jameynek, hogy „itt van, de ez inkább Down”, ő azonban egyből azt mondta, hogy tökéletes.
Ha születik a kezeid alatt egy riff vagy egy nótavázlat, honnan tudod, hogy a három csapat közül melyikhez illik a legjobban?
Nálam ez nem így működik. Létezik három különálló világ, a Downé, a Kingdomé és a Crowbaré, és ezek között ingázom. Most éppen a Crowbar világában vagyok, de ha hazautazunk erről a turnéról, megint át kell majd állítanom magamat a Downra. Ilyenkor általában néhány napig pihenek, kitisztítom a fejemet, aztán minden jön magától.
Hogy áll a négyes Down lemez?
Nem egészen egy hét, és otthon leszek, Rex pedig már át is ugrik majd a hétvégén, hogy átnézzünk pár ötletet… Tudod, igazából megígértem a többieknek, hogy befogom a pofámat, mert néha hajlamos vagyok túl sokat fecsegni! (nevet) Maradjunk annyiban, hogy alakul a dolog, és lesz rajta jónéhány meglepetés.
Annyit azért hadd kérdezzek meg, hogy riffelős, súlyosabb anyagra készültök a NOLA nyomán, vagy inkább valami jammelősebbre számíthatunk, mint amilyen a kettes is volt?
Az eddig elkészült dalok inkább az első albumra hasonlítanak.
A legjobb riff, amit valaha írtál?
A Planets Collide. Bevallom, nagy U2 rajongó vagyok, és ha nem is feltétlenül az volt a célom, hogy egy U2 dalt írjak a Crowbar stílusában, de annyi bizonyos, hogy a dal elején hallható „tááám-tááádááám-dádámm-dádá-dádáámmm” Edge stílusából eredt, hiszen korábban még csak hasonlót sem játszottam sehol. A mai napig úgy gondolom, hogy a Planets Collide a legjobb dal, amit csak valaha is írtam.
És mi a kedvenc riffed azok közül, amiket más írt?
Huhh… (elgondolkodik) Ez azon is múlik, mit értesz riff alatt… Ha a ’70-es években gondolkodunk, teljesen oda vagyok a Jethro Tull Teacheréért. (léggitározik) Ááá-áááá-áááúúú… Na, az ott tényleg egy kibaszott riff!
Életed legjobb koncertje rajongóként?
Hú, ez nehéz… Talán a W.A.S.P., akik életük első amerikai turnéján játszottak az Iron Maiden előtt a Powerslave turnén. Olyan 15-18 ezer ember lehetett ott, én pedig végig legelöl, a kordonnál álltam. Imádom a W.A.S.P.-ot, imádom az Iron Maident, úgy álltam a dologhoz, hogy „Uramisten!” (mosolyog) Szintén nagyon emlékezetes volt, amikor először láttam Michael Schenkert, aki éppen Ted Nugentnek nyitott azon a turnén. Ülőjegyem volt, de felálltam, és centinként oldalogtam oda a kordonhoz… (feláll, és centinként araszol előre) Soha életemben nem láttam még Schenkerhez fogható gitárost előtte, csak lestem a kezét, és nem hittem el, mit csinál. Utána hazamentem, aztán napokig csak gyakoroltam és gyakoroltam…
Gondolom, máig a kedvenc gitárosaid között van.
Egyértelműen. Szeretem még Robin Trowert, Gary Moore-t, meg mindenkit, akinek valaha is köze volt a Thin Lizzyhez… Lássuk csak, ki van még… Ó, igen, Frank Marino! Hatalmas gitáros, és kurvára alulértékelt!
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Az első KISS Alive!, a Bridge Of Sighs Robin Trowertől, és az egyes Van Halen. Imádom a Van Halent.
Csak a David Lee Roth-félét, vagy a Van Hagart is?
Mindkettőt, bár nyilván a Dave-féle Van Halen volt az igazi Van Halen. Dave hatalmas karakter, eszméletlen karizmatikus frontember. De Sammyt is szeretem, óriási énekes, ráadásul nagyon pozitív kisugárzású, rokonszenves ember. Kölyökként azonban a Roth-féle lemezeken nevelkedtem.
És mit gondolsz arról, hogy most éppen Wolfgang Van Halen a basszusgitárosuk?
Azt, hogy jó nagy hülyeség. Semmi bajom Wolfie-val, Michael Anthony azonban nem kizárólag basszusgitáros volt a Van Halenben, hanem énekes is, hiszen mindig ő felelt a magas szólamokért… Ezek most felvételről mennnek a koncerteken, és ez gáz. Nem hiszem, hogy Eddie kizárólag így tudná előrébb lendíteni a fia karrierjét, bár biztos tudja, mit csinál. A Van Halen azonban nem Van Halen a kibaszott Michael Anthony nélkül, ez az én véleményem.
Mi az élet értelme?
Ha tudnám a választ, milliomos lennék! (nevet)
