A tavalyi év egyik meglepetése volt számomra a német Dew-Scented Inwards című albuma. Elsöprő lendületük egy perc alatt magával ragadott, tudjátok, az a típusú zene, ami kávé helyett is eredményesen használható, ha egy kicsit fel akarsz pörögni.
Mivel a csapatról eddig nem túl sokat hallottunk, a kezdetekről is volt alkalmam kifaggatni a barátságos vokalistát, Leif Jensent.
Sajnos nem igazán hallottam még rólatok, mesélnél néhány szót a kezdeti időkről?
Persze! Elég meglepő, hogy mennyien nem hallottak még rólunk, mert ez már a negyedik lemezünk. Másrészről meg mostanában egy rakás új ajtó nyílik meg előttünk. Akkor mesélnék egy keveset a zenekarról! 1992-93 körül indultunk, felvettünk egy demót, a maitól teljesen eltérő tagsággal, csak Patrick (Patrick Heims) a basszusgitáros és én maradtunk az eredeti felállásból. Szóval elkészült ez a demókazetta, utána elég gyorsan leszerződtünk az SPV-s Steamhammer kiadóhoz, ahol megjelentettük az első lemezünket, az Immortelle-t, 1996-ban. Utána a kiadótól elváltak útjaink, nem volt az igazi a társaság, majd végül egy kisebb kiadóhoz kerültünk a Grind Syndicate Mediához, ahol megjelent a '98-as Innocent és a '99-es Ill-Natured albumunk. Addig cirka százötven koncertet adtunk, vagy még többet, aztán a kétszázon is túljutottunk. Az Ill-Naturedet követő turné utáni időszakban olyan keményen dolgoztunk, ahogy csak bírtunk, melynek eredménye az Inwards című CD-nk. Két hétig voltunk a stúdióban Andy Classennel (Krisiun, Holy Moses, stb.) a nyáron, új kiadót találtunk, a Nuclear Blastot. Jelen pillanatban pedig készen állunk arra, hogy az új dalokat megdolgoztassuk, bízunk benne, hogy sokat fogunk majd koncertezni, és remélhetőleg néhány embernek tetszik majd az új lemezünk!
Van különbség a régebbi lemezek és az új között?
Stílusban nem igazán, inkább próbáltunk thrash és death elemeket beleszőni a zenénkbe, mivel mindannyian ugyanazokat a zenekarokat szeretjük. A hatásaink és a zenéhez való hozzáállásunk nem túlságosan változott, a legnagyobb különbség talán az lehet, hogy együtt nőttünk fel, mint dalszerzők, és ahogy ezeket az agresszív stílusú számokat összeraktuk. Az előző lemezünk inkább technikás és talán harmonikusabb volt, ezek az alapvető különbségek. Ha kronológiai sorrendben meghallgatod a lemezeinket, akkor egyfajta természetes fejlődést vehetsz észre. Akinek az új lemez tetszik, annak a korábbiak is bejöhetnek, de szerintem az új album minősége és valahogy összességében az egész sokkal hatásosabb. Például a hangzással rendkívül elégedettek vagyunk, gyilkos hangzást sikerült csinálni a stúdióban. Sokan kérdezték azt, hogy most megpróbáltunk ráugrani erre a visszatérő thrash metal hullámra, amit a sajtó mostanában eléggé nyomat, de nem így van. Ránk világéletünkben az Anthrax, a Slayer hatott és ez nem változott, és nem hiszem, hogy meg is változna.
Ahogy az infólapon olvastam egy rakás jó kis zenekarral turnéztatok már. Melyik turné volt a legérdekesebb számotokra?
A legérdekesebb... hmm... bárkivel szeretünk játszani, nem igazán érdekel, hogy milyen stílusú a zenekar ha jól érezzük magunkat, és legtöbbször jól érezzük magunkat, ha zenélhetünk! Elsősorban azért zenélünk, hogy turnézhassunk. Persze előfordult pár fontos turné az életünkben, pl. az első profi turné, ami 1996-ban volt az Edge of Sanity-vel, ami azért volt különleges, mert az egyik kedvenc csapatunk, és nem turnéznak túl sűrűn, nagyon jó volt, hogy lehetőségünk nyílt egy ilyen zenekarral utazgatni. Az a turnénk, ami 2000 elején zajlott az Annihilator és az Overkill társaságában szintén nagyon fontos, mert elég nagy számú volt rajta a közönség és teljesen más volt, egy átlag death metal hallgatótáborhoz képest. Ha egy extrém metal bandában játszol, akkor rendszerint az underground death vagy grindcore közönség előtt tudsz játszani, akiknek mi néha egy kicsit lightosak vagyunk, mert sokkal thrashesebbek vagyunk, mint pl. a Cannibal Corpse vagy a Dying Fetus, ők jóval brutálisabb death zenekarok mint mi. Pont ezért volt olyan jó játszani az Overkillel és az Annihilatorrel, mert mi súlyosabbak vagyunk náluk, de az a közönség még teljesen passzol hozzánk. Ez egy teljesen új ajtót nyitott meg előttünk. Aztán az utolsó Japán turné, ami áprilisban zajlott szintén óriási élményt jelentett, más kultúra, más közönség, más emberek, nagyon érdekes volt az út.
Ha választhatnátok, milyen zenekart választanátok a következő turnéra?
Hú... akkor most álmodozom egy kicsit... (nevet) Aki érdekes és kihívás lenne számunkra - és akikkel egyébként régi barátok is vagyunk - az például az Arch Enemy. Velük játszottuk már együtt párszor az első lemezük idején. Egy ilyesfajta csapattal jó lenne játszani, mint ők, pláne ennyi év után, mert máig jó kapcsolat maradt meg közöttünk. Nyilván olyan zenekarokkal, mint a Meshuggah, a Haunted, ahol kiváló zenészek vannak, szintén remek lenne együtt játszani. Aztán az olyan legendás német thrash metal bandákkal, mint a Kreator, a Destruction se lenne rossz. Meg azokkal a zenekarokkal, akiket tisztelünk, mint mondjuk a Napalm Death, Morbid Angel, velük is szívesen mennénk, de jelen pillanatban igazából még semmi biztos nincs. Keressük a turnélehetőségeket.
No igen, van egy rakás jó zenekar...
Persze, és sosem lehet tudni mi lesz, például tavaly a vártnál több dolog valósult meg, mert rengeteg helyen játszottunk, a legkisebb wc nagyságú helytől kezdve, ahol 5 ember volt csak, a nagy termekig, kétezres közönség előtt. Nálunk nincsenek ilyen szabvány dolgok. Túl nagy elvárásaink sincsenek. Szeretnénk persze turnézni, mert olyankor jól érezzük magunkat, de nem a pénzért csináljuk, hanem mert ezt imádjuk. A szabadidőnkben zenélünk, ha turnézunk, akkor szabadságot kell kivennünk. És persze ha az ember szabadságon van, akkor nem szeretne küzdeni, nem szeretne gondokat, és nem szeretne olyan emberekkel lenni, akik nem szimpatikusak. Ez az egész zenélés-dolog családias hangulatú nálunk. Bizonyos fokig szeretnénk profi zenekar lenni, akiknek nagy a közönségük, viszont másrészt ez elég kényelmetlen is lenne.
Mit dolgoztok?
Különféle dolgokat, valahogy úgy alakult, hogy néhányunknak az elmúlt évek alatt egyáltalán nem is volt munkája. Aztán volt, aki gyárban dolgozott, ketten tanulnak, nekem meg egy teljesen hétköznapi irodai melóhelyem van. Próbálunk a lehető legtöbbet úgy dolgozni, hogy mellette mindig legyen elég időnk a zenekarra.
Említetted az Arch Enemyt. Hallottad esetleg az új lemezüket?
Igen, hallottam, nagyon tetszik! Mindig is tetszettek. A kedvencem tőlük egyébként az első albumuk, a Black Earth. A semmiből jöttek és hihetetlenül intenzívek voltak. Kb. tíz közös koncertünk volt, az egyik Svédországban, aztán áthívtuk őket Németországba, mert nagyon jó barátaink, mikor kijött az első lemezünk és csaptunk egy bulit ennek örömére. Aztán volt négy koncert Hollandiában és néhány Németországban, nagyon underground kis hétvégi koncertek, amikor még senki nem ismerte az Arch Enemy-t. Szóval elég jó kis emlékeink vannak a közös turnékról, reméljük hamarosan találunk még alkalmat a közös koncertekre.
Igaz az, hogy a mostani felállás megszilárdult? Úgy olvastam akadt némi gondotok az előző tagokkal.
Nem mondhatom, hogy problémáink lettek volna velük, mert az ex-tagok nagyon jó barátaink, pl. az ex-gitáros foglalkozik a honlapunkkal, szóval kapcsolatban maradtunk egymással. Azért hagyták abba a zenélést, mert nem volt elég idejük és energiájuk, hogy olyan szinten folytassák, amin szerettük volna. Már jó régóta működik a zenekar, számos koncertet adtunk, csakhogy nem mindenki tudott annyi időt szakítani erre, hogy 100%-osan működjön az egész. Az évek folyamán elég sűrűn váltogatták egymást nálunk a gitárosok, de mindig jól sült el a dolog, természetesen alakult minden, bármiféle bonyodalom nélkül. Cirka '97-98 óta megvan a mostani felállásunk, csak a másodgitáros pozíciója változik. Négyen alkotjuk a magot. Elég szoros a kapcsolatunk, mert rengeteg közös turnén, próbán és persze a lemezfelvételeken estünk át együtt. Ez most a harmadik album, amit így együtt rögzítettünk. Sokkal egységesebben dolgoztunk, mint korábban. A második gitárosunk egy új srác, aki a koncertekre csatlakozik csak hozzánk, hogy teljes erejében meg tudjuk szólaltatni a súlyos gitártémákat. Amíg 100%-ig nem tudjuk, hogy ő a megfelelő arc számunkra, addig így fog működni a dolog. Elég nehéz olyan valakit találni, aki jól játssza azokat a témákat, amit mi szeretünk játszani, mert a gyökereink a thrash metal zenekaroktól erednek, manapság meg a legtöbben nem igazán ismerik ezeket a zenekarokat, a Bay Area időkből. Mittudomén a Cannibal Corpse dalokat tökéletesen eljátsszák, de olyan harapós váltásokat már nem tudnak játszani, mint amit az Exodus csinált.
Megkérdezhetem hány éves vagy?
Hány éves vagyok?! Milyen személyes kérdés... (nevetgél)
Csak azért kérdezem, mert a Bay Area-féle thrash zenekarokat emlegetted...
Mind nagyon fiatalok vagyunk, a húszas éveink közepén járunk. Én pl. 25 éves vagyok, a basszusgitárosunk a legidősebb, ő 27 vagy 28 éves. Elég korán kezdtük az egészet, még a thrash metal fénykorában, a nyolcvanas évek végén/kilencvenes évek elején. Mindnyájunknak megvolt a "házi feladata" annak idején, olyan csapatokat hallgattunk először, mint a Slayer, az Exodus, a Forbidden, a kanadai Sacrifice, a Kreator. Ők voltak az első zenekarok, amelyeket hallottunk, és máig ugyanezeket részesítetjük előnyben és szeretjük a legjobban. Korábban előfordult, hogy a zenekarban jóval idősebb arcok megfordultak, és valahogy mindig én voltam a legfiatalabb, de most nagyjából egykorúak vagyunk.
Szerinted mi jellemzi legjobban a zenéteket? De valami mást szeretnék hallani, mint ami az infólapon olvasható...
Ez nehéz lesz! (nevet) Szerintem a legjellemzőbb az, hogy agresszívek vagyunk. Oké, ez rajta van az infólapon, de ha hirtelenjében egy szóval kellene jellemeznem az új lemezünket, akkor az az agresszió lenne. Valami olyasmit akartunk csinálni, ami olyan erőteljes és arcbamászó, amennyire csak lehetséges. Olyan lemezt szerettünk volna, amit ha az elejétől a végéig meghallgatsz, akkor csak annyit tudsz kinyögni: "huhh, ez mocskos módon súlyos". És azt érzed, hogy most aztán szépen arculcsaptak. És erkölcsben sincs hiány. Ezzel a zenével kiállni, amit mi játszunk elég húzós, mert manapság a médiában inkább a klasszikus metalt és a black metalt nyomják. Az biztos, hogy ebből a fajta zenéből profitálni elég nehézkes Németországban vagy Európa nagy részén. Mindig könnyebb volt berakni egy szintit a zenekarba és egyfajta atmoszférikus zenét játszani. Mi amolyan szélmalomharcot vívunk. Ezért mondtam, hogy erkölcsben nincs hiányunk, mert azt csináljuk amit szeretnénk és nem fogunk megváltozni csak azért, mert úgy könnyebb lenne a dolgunk. És mindig összeakadunk egy halom jó arccal, mert bár agresszív és brutális a zenénk, de emberileg nem igazán ez jellemez bennünket. Csupán arra használjuk a zenét, hogy a bennünk lakozó negatív dolgokból kihozzuk az energiát ilyen formában. Igazából mi nagyon kedves srácok vagyunk (nevet). Talán túl kedvesek is ilyenfajta zenéhez, ha valaki hallotta a zenénket, és utána az életben is megismer minket, általában csodálkozik, hogy mi milyen kedves és szelíd srácok vagyunk. No igen, arra használjuk a zenét, hogy egy bizonyos érzést tudjunk közvetíteni vele, de mi magunk nem vagyunk valami brutális fickók!
Gondolom nem véletlen, hogy minden lemezcímetek i betűvel kezdődik...
De, teljesen véletlen. A kiadó tehet róla.
Tényleg?!
Nem, csak vicceltem. (nevet) Általában rövid, egy szavas címeket akartunk adni a lemezeknek, ami utal a szövegekre. Az első lemez így lett Immortelle. A borítók festményei is olyanok, amelyek utalnak a tartalomra, pl. Innocent lemezcím teljesen tökéletes, mert a festményen egy fából faragott baba látható, egyfajta sötét béke árad belőle. És szerettünk játszani... hú, tűzijáték van kint! (szakítja meg hirtelen a mondatot) Ezt megnézem! Úgy látszik valamit ünnepelnek, de király! Naszóval mindig szerettünk volna egy olyan lemezcímet, ami passzol a lemezhez, olyan szót, amivel lehet egy kicsit játszani. Az első két lemezünk címe i betűvel kezdődik, és kitaláltuk, hogy miért ne folytassuk ugyanígy? A Morbid Angel is kitalált már ilyesmit, hogy a lemezeik címei a-b-c-d-e-vel kezdődnek. Végig az egész ábécén! Különös üzenet vagy cél nincs benne, csak jó mindig mást mondani rá, ha valaki megkérdezi! Jó ezzel egy kicsit játszani. De mert ilyen kedvesen kérdezted, elmondtam az igazat, rendszerint azt mondom, hogy azért van így, mert sátánisták vagyunk és mindenféle rituáléhoz kell.
Nem zavar titeket, hogy esetleg sokan ráfogják a zenekarra, hogy túlságosan slayeres? Pláne, hogy van egy rejtett track a lemezen, egy Slayer feldolgozás. (War Ensemble)
Nem igazán mondják azt, hogy túlságosan Slayeres lenne, inkább csak egy kicsit slayeres hatású. Én sem gondolom azt, hogy túl Slayeres a zenénk, inkább a thrash és a death metal egyfajta technikás keverékeként írnám le. A Slayer egyáltalán nem death-es és egyáltalán nem technikás. Szóval szerintem nem igazán Slayeres, de ha az emberek velük hasonlítanak össze, az nagyon szép és megtisztelő érzés számunkra, mert ők vonzzák a legnagyobb tömeget az extrém zenéken belül. Nekünk ez csak egy bók. A Slayer feldolgozás pedig nem lesz rajta a lemezen, a promo CD-ket elszúrták, ez a japán verzió bónusz dala lesz. A japán Soundholic kiadó fogja kihozni ott a lemezt és arra kellett. Ezért csináltuk ezt a spontán kis tribute dalt, egyfajta kihívás volt, miképp tudjuk eljátszani, mert általában elég nehéz Slayer feldolgozást játszani.
Ki tudsz választani egy kedvenc dalt a lemezről?
Nem. Ez túl nehéz! (nevet) Az összes dalt imádom! Ez volt a legnehezebb dolog az egészben, hogy mindenképpen olyan lemezt szerettünk volna rögzíteni, amin nincsenek töltelékszámok. Olyan dalok nélkül, amelyek esetleg nem sikerültek annyira, mint más dalok a lemezről. Végül mindegyik számmal elégedettek voltunk, de ha csak neked egyet ki kellene választanom, akkor az a harmadik lenne, a Life-Ending Path. Ez egy nagyon király darab, csupán néhány riff van benne, nincs szólógitár benne meg ilyesmi, csak a puszta agresszivitás dúl a számban.
Kik a hangszeres kedvenceitek?
Húha... Azt hiszem most füllentenem kell, mert nem igazán vagyok képben, hogy a többieknek kik a kedvencei, de szerintem a honlapunkon fent van. (nevet) Utána kellene néznem! (nevet) De megpróbálom kitalálni a többiekét, oké? Mivel én nem vagyok hangszeres, hanem énekelek ezért elég nehéz válaszolni. Ha csak egy kedvenc énekest kellene választanom, akkor az Eric Wagner lenne a Trouble-ból, ő az aki teljesen elvarázsol. Ha a death metal világát nézem, akkor olyanokat emelnék ki, mint Tomas Lindberg az At The Gates-ből, Chuck Schuldiner és mondjuk még David Vincent, a Morbid Angelből. De ők csak a deathen belül. Nézzük a hangszereket, a dobosok közül, húú... ez nehéz kérdés... A válaszommal két oldalt is meg tudnál tölteni, mert mindannyian óriási zenefanatikusok vagyunk... Legyen Gene Hoglan, ő tökéletes dobos, aztán említenék egy kiemelkedő embert - és biztos vagyok benne, hogy a többiek egyetértenének velem -, Sean Reinertet, aki a Death Human c. lemezén dobolt és a Cynicben, ő bazi jó dobos! A gitárosok közül a Hanneman/King párost emelném ki, fantasztikus, ahogy együtt játszanak. Persze van egy rakás tehetséges gitáros, mint mondjuk Jeff Loomis a Nevermore-ból, akit amúgy eléggé alábecsülnek, mint gitárost. Aztán Mike Amott az Arch Enemy-ből nagy hatással volt ránk. Trey Azagthoth a Morbid Angelből, aki szerintem rendkívül sajátos stílussal bír. A basszusgitárosokkal kapcsolatban biztos, hogy beszélhetek a többiek nevében, mert tudom, hogy olyan kiváló zenészeket kedvelnek, mint Cliff Burton és Steve DiGiorgio. Ők azok, akik különleges hangszerként kezelik a basszusgitárt, nem csak a gitárok mellé kitöltésképpen játszanak valamit. Ha egy álom-csapatot kellene összeállítanunk, akkor azok közül választanánk, akiket említettem. De ez tényleg nehéz kérdés. Te kiket választanál a saját öttagú álomcsapatodba?
Én?! (éppen nem hiszek a füleimnek)
Igen.
Te jó ég... A dobos mondjuk Tomas Haake lenne a Meshuggah-ból. A gitáros... nagyon szeretem pl. Joe Satriani játékát.
Elég különös lenne ha Joe Satriani együtt játszana a Meshuggah dobosával! (nevet)
Az biztos, szerintem is! De egyébként elég sok gitárost kedvelek. Mike Amottot pl. Ez valóban elég nehéz kérdés! (nevetek)
Na ugye! De te kérdezted, ezért kérdeztelek meg én is téged! Annyi jó zenész van, sokat lehet töprengeni rajta. Szóval ki a kedvenc basszusgitárosod?
Basszusgitáros... húha... (pedig reménykedtem, hogy megúszom a válaszadást, közben vadul nézem a CD-ket a polcon, mert persze ilyenkor senki nem jut az eszembe) Legyen mondjuk Joey Vera az Armored Saintből.
Tényleg? (csodálkozó hangon)
Persze.
Ez nagyon jó választás! És nem túl szokványos őt említeni. Sokkal könnyebb mondjuk Steve Harrist választani. De igaz, Vera kiváló zenész.
(na igen, csak Leif nem tudja, hogy eszembe sem jutna egy trappolós zenekarból választani bárkit is :) )
Van még egy választottam, Les Claypool a Primusból.
Igen, ő is remek basszusgitáros. Jó ízlésre vall. Most jönnek az énekesek.
Legyen Chuck Billy a Testamentből és persze Tom Araya. (nevetek) Az éneklős énekesek közül pedig a Toolból Maynard James Keenan.
Hm... ez így egy csodás zenekar lenne! Tökéletes, jó lenne hallani őket! (kuncog halkan)
Na igen. (kacarászok én is folyamatosan) A következő kérdésem az lenne: észrevettem, hogy a lendületes dalokat kedvelitek... Van egyáltalán lassabb dalotok?
Igen, általában akad egy-két lassabb számunk a korábbi lemezeken. Az előzőn, az Ill-Naturedre pl. egy dal került, ami középtempós volt, de az első két albumon mindig volt egy-két olyan nóta, amit akár doom-hatásúnak is lehetne nevezni, mert kedvelünk jó pár doom csapatot is. Ahogy az évek múltak rájöttünk, hogy sokkal jobban szeretünk ilyen gyors, agresszív zenét játszani. Sebességmániákusok vagyunk, de a pontosság is fontos számunkra. Ezért is nagyon könnyű olyan gyorsan játszani, amennyire csak lehetséges. Ráadásul a gyors dalok sokkal jobban ütnek koncerten, ezért is döntöttünk úgy, hogy a lassabb darabokat hanyagoljuk egy kicsit. Amúgy is van egy csomó zenekar, akik inkább lassabb zenét játszanak, mi meghagyjuk nekik ezt, mi inkább a gyorsabb darabokat választottuk. Mittudomén, ha koncerteken játszunk mondjuk tíz dalt és egy közülük lassabb, akkor azt biztosan mindenki unta, még mi is fent a színpadon. Annak nincs semmi értelme, hogy játszunk kilenc pörgős számot és egy lassút. Nem szeretnénk, hogy koncert közben az emberek kimenjenek pihenni, vagy pisilni a wc-re, miközben mi a lassú számot játsszuk.
A szövegek miről szólnak?
Ez szintén fogós kérdés. Könnyebb lenne ha egy bizonyos dalról kérdeznél csak, de mivel nincsenek meg neked a szövegek, ezért ez nem is lehetséges. Az általános koncepciója az volt a lemeznek, hogy a borítókép és a lemezcím utaljon a szövegekre egy kicsit. A belső erő hatalmáról, a negatív dolgokról szólnak, ami mindannyiunkban megvan és a minket körülvevő energiáról is szó esik bennük. A világ tele van mindenféle mocsokkal, a társadalom egyre csak romlik, napról-napra utálatosabbak az emberek egymással. Én úgy hiszem, hogy nálunk van a kulcs ahhoz, hogy újra együtt tudjunk működni, azzal, hogy energiát hordozunk. Értem ez alatt azt, ha éppen depressziósak, frusztráltak vagyunk, rosszul érezzük magunkat, az mind-mind energia, még ha negatív is. Ha foglalkozunk egy kicsit vele, ha akarjuk, akkor újra pozitív energiává tudjuk fordítani. A dalszövegek is meglehetősen agresszívek, mert a zene is az, és elég negatívak is, viszont a végük mindig pozitív kicsengésű.
Oké, köszi, nincs több kérdésem...
Nincs több kérdés?! Miért?
Na jó, kérdésem még lenne, viszont üres kazettám az nincs!
Oké! (nevet) Ez tetszik! (nevet) Budapestről hívsz?
Igen.
De jó!..
Jártál már itt?
Igen, néhányszor. Először még az iskolával, ilyen nemzetközi csereakció keretében voltam Budapesten két hétig, az ottani osztály pedig az én szülővárosomban volt. Ekkor jártam ott először és nagyon tetszett, ezért még vagy két-három alkalommal ellátogattam oda később vakációzni. A puszta (így magyarul hangzott el) is nagyon tetszik, ott is jártam vagy három-négy alkalommal. Csak ültem a Hortobágy közepén és nem csináltam semmit.
Jesszus, én speciel nem igazán kedvelem a pusztát...
Ja, bármikor mentem Magyarországra, és megkérdezték hova, mondtam, hogy a pusztára, akkor csodálkozva kérdezték, hogy mi a fenének megyek én a pusztára, mikor nincs is ott semmi?! Én meg azt feleltem, hogy: pont ez az, amit én szeretek! (nevet) Szerintem szép. Gyönyörű a természet, és roppant nyugalmas, nincs előtted számítógép, nem megy a tévé egész nap.
Egyszer akkor a hegyeinkbe is el kell jönnöd, mondjuk a Mátrába! Ott van nálunk a legmagasabb hegy. (na jó, tudom, azért más hegyekhez képest ez kismiska, de akkor is)
Erről viszont még nem hallottam. Néha csak átutazóban vagyok Magyarországon, mert Romániát is szeretem, jártam ott egy három hetes körúton, ami csodálatos, hihetetlen élmény volt. Azért mentem oda, hogy lássam az erdőket, azokat a régies helyeket, minden gyönyörű volt. Remélem Budapestre is újra eljutok hamarosan, mert nagyon szép a város és rengeteget változott azóta mióta először ott jártam, ami azt hiszem 1996-ban volt. Nagyon modern lett. Hogy is mondjam... Mikor először jártam ott, még nem volt annyira Amerika-hatású, mint legutóbb, ami úgy másfél-két éve lehetett. Akkor már minden tele volt McDonald's-szal, Burger Kinggel... (nevet), tiszta őrület, sokkal több ilyesmi van ott, mint Németországban!
Komolyan?!
Igen, Budapesten láttam vagy húsz McDonald's-ot.
(hát még ha csak annyi lenne...)
Na igen, meg egy zsák Burger King, meg KFC, meg Wendy's is van...
Németországban pl. egy Wendy's-t sem találsz! A McD a legnagyobb nálunk, meg van néhány BK, de Wendy's egy sincs. Elég furcsa, hogy ilyen gyorsan ennyire amerikanizálódtatok.
...és miközben a gyorséttermekről és a magyar nyelv nehézségeiről beszéltünk szép lassan lejárt a kazetta, de talán egyszer láthatjuk a bandát egy jófajta koncerten itthon, hátha egyszer erre vakációznak a srácok...
