Nemrég Budapesten koncertezett a Dog Eat Dog. Bár kisebb-nagyobb intenzitással végig folyamatosan működtek, a '90-es évek közepének népszerű hardcore/crossover/hip-hop/punk formációja a 2006-os Walk With Me óta nem jelentetett meg új nagylemezt a friss Free Radicalsig. A csapatban jelenleg John Connor énekes és Dave Neabore basszer képviseli az alapító tagságot, de továbbra is velük zenél a sikerkorszakban becsatlakozott Brandon Finley dobos és a 2000-es években leigazolt Roger Haemmerli gitáros is. A buli előtt Johnnal és Dave-vel nyílt alkalmunk leülni egy roppant derűs hangulatú beszélgetés erejéig.
Azt hiszem, az első kérdésem nyilvánvaló: hogyhogy épp most jöttetek ki az új lemezzel, és mi tartott ennyi ideig?
John Connor: Hogy miért most, arra egyszerű a válasz, így alakult az élet. Rengeteget turnéztunk az évek során, aztán amikor elkezdtünk számokat írni, egy csomó kihívással szembesültünk. Végül ez azt eredményezte, hogy öt évbe telt befejezni a lemezt. De végül megtaláltuk a Metalville kiadót is, akik egy nagyon egyszerű, de korrekt szerződést ajánlottak. Nekünk pedig fontos volt, hogy kényelmesen érezzük magunkat, hogy így térjünk vissza a zenebizniszbe.
Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen már a Brand New Breed EP megjelenése után elkezdtetek dolgozni az új lemezen?
J.C.: Igen. Eléggé elkapott minket az ihlet a Brand New Breeddel, így utána rögtön folytatni akartuk a dalszerzést.
Dave Neabore: Tudod, ha nincs kiadód, nem áll mögötted menedzsment, nem olyan könnyű ám megcsinálni egy albumot. Szóval először az üzleti részt, a hátteret kellett rendbe tennünk, és utána indult csak be igazán a gépezet. Mondok neked valamit! Tizenhét év egy szempillantás alatt elmúlik. (nevetnek)
Általában megkérdezem az interjúk során, könnyen összeállt-e az aktuális lemezanyag, de azt hiszem, ezt a kérdést így ugorhatjuk...
D.N.: Mikor belekezdünk egy lemezbe, sosem tudjuk, merre fog haladni a folyamat. Az egész pusztán arról szól, hogy vannak ötleteink, amiket mutogatunk egymásnak. Egy énekdallam, egy riff vagy épp csak egy dalcím. Ha pedig négyen vagytok benne a kreatív dolgokban, nem is olyan egyszerű a folyamat, míg kialakulnak a dolgok. Ha van egy fő dalszerző, aki rendelkezik egy határozott elképzeléssel arról, hogy mit akar, az persze gyorsabb, nálunk viszont csapatmunka folyik, ami természetszerűleg rendkívül sok kompromisszummal jár.
J.C.: Fontos, hogy teret adj a többiek elképzeléseinek, ötleteinek is. Az @Joe's dalcímet például már 1998-ban kitaláltam, ez egy régi ötletem, de csak most raktuk össze hozzá a zenét. Az a dal egy valódi helyről szól, ugyanis mikor az Amped lemezt késztettük, Washingtonba költöztem, és mellettem volt ez a teljesen őrült hely. Már akkor bennem volt ez a dal, csak épp ennyi ideig tartott, mire manifesztálódott. De végre itt van.
D.N.: És azt se felejtsük el, hogy itt volt a covid-helyzet is, ami pont a lemezkészítés közepén ért minket. Már volt pár dalunk, és fel is vettünk ezt-azt, aztán beütött a vírus és gyakorlatilag másfél évre teljesen kilőtte a lemezfelvevős terveinket. Aztán ahogy nyitott Európa, ahogy vissza tudtunk jönni, már ültünk is fel a repülőre és mentünk vissza a stúdióba. Szóval nem vesztegettük az időt egyáltalán. Ha nincs covid, egy-két évvel hamarabb is kijöhetett volna az anyag, de így utólag úgy gondoljuk, hogy nem is volt baj, hogy nem siettük el a lemezkiadást. Az időzítés most tökéletes.
J.C.: Minden nagyon szerencsésen együtt állt ennél a lemeznél. Ahogy a producerünk képbe került, az ő elkötelezettsége, és az, hogy annak ellenére együtt akart dolgozni velünk, hogy még lemezszerződésünk sem volt ekkor. Nagyon úgy tűnik, hogy az univerzum is azt akarta, hogy ez a lemez megszülessen.
John, ha már szóba hoztad a Joe's nevű helyet, ők tudják, hogy írtál egy dalt róluk?
J.C.: Nem. De a tulaj neve amúgy tényleg Joe, a hely meg kaotikus volt. Se recepció, se áram, csak egy nagyon komoly bűnbarlang, ahol az emberek piáltak, drogoztak és dugtak. Mindezt pontosan egy iskolával szemben. Sok furcsa dolgot láttam már a világban, például brazil favellákat is, de ez a hely túltett mindenen. Úgy voltam vele, hogy emberek, senki másnak nem tűnik fel, mi folyik itt?! (nevet)
D.N.: Viszont mivel a Joe talán a legnépszerűbb név Amerikában, tuti, hogy mikor hallgatják a dalt, sokat úgy vannak vele, hogy ez róluk szól. Szóval minden Joe-nak megvan most már a saját himnusza. (nevet)
Szóval akkor az a sor, hogy „Everything goes at Joe's", teljesen igaz.
J.C.: Abszolút, a legteljesebb mértékben.
És a Free Radicals lemezcímet hogy kell érteni? Csak nem elkezdtetek politizálni?
J.C.: Mindenki politizál valamilyen szinten, mindenkinek megvannak a maga nézetei. Mi leginkább a hallgatóra bízzuk, hogyan értelmezi a címet. Benne van az is, hogy jellemezzük vele kicsit az anyagot is, hiszen itt van most tizennégy dal, és mindegyik más, mint a többi. Ezeknek a daloknak meg kellett születnie, ezért mikor kész lettünk, és ott álltunk a kész lemezanyaggal, fel sem merült, hogy valamelyiket levágjuk róla. Úgy voltunk vele, hogy ezeknek a számoknak élniük kell, hiszen csak úgy kitörtek belőlünk, függetlenül attól, hogy értjük-e pontosan, miért kellett megszületniük vagy mit fejeznek ki. Miután eldöntöttük, hogy ez lesz a lemez címe, utána írtam bele a Bar Down nótába is, szóval még azt sem mondanám, hogy van egy címadó dalunk, ami összefoglalja a lemezt vagy amiből a korong címét vettük. A szövegek egy része nagyon személyes, egy részük pedig csak a szórakozásról szól, de szeretem hallani, hogy kinek mit jelentenek, és nem feltétlenül akarom mindegyiket megmagyarázni.
D.N.: Összeültünk egy asztalhoz és mindenki bedobta a címötleteit. Egy igen hosszú lista lett a végeredmény, John viszont nagyon szerette volna, ha a Free Radicalst választjuk. Sokat beszéltünk erről, hogy neki mit jelent ez a lemezcím, és valahogy én is úgy vagyok vele, ahogy ő. Az, hogy valami radikális, az én olvasatomban nem azt jelenti, hogy rossz, inkább csak azt, hogy a megszokottól eltérő, valami új, meghökkentő. A Dog Eat Dog pedig mindig is erről szólt. Nem követtünk szabályokat, nem írtuk meg ugyanazt a lemezt újra és újra. Mindig igyekeztünk valamit újítani, kitörni a keretek közül, és számomra ezt jelenti a Free Radicals cím is. A borító is erre utal az előtörő kis figurákkal; arra, hogy nem akarunk azok lenni, amit velünk kapcsolatban elvárnak.
J.C.: Nem akarunk sémák és keretek közé szorítva alkotni.
Számomra a lemezcím a korongon hallható zenére utal, hiszen nem egy igencsak meglepő dalt is rögzítettetek ezúttal. Ilyen például a Bar Down, amihez hasonló szomorú, melankolikus számpt még sosem írtatok.
J.C.: Így van, bár az Ampeden volt pár kísérletezős dal is, mint a One Day vagy a Growing Came, korábban meg a Buggin'. Szóval voltak korábban is olyasmi elemek, mint a Bar Downban, de valóban, összességében ilyen témánk még nem született. Viszont amikor eldöntöttük, hogy új lemezt fogunk készíteni, az első dolog volt, amit mondtam, hogy akarok lassabb témákat is. Harminc éve fesztiválozunk, rengeteg nagy bandát láttunk, és arra jöttem ré, hogy az igazán jó csapatok képesek arra, hogy egy utazásra vigyék el a hallgatót. Egyikük sem pörög maximális fordulatszámon végig egy 90 perces bulit. Szóval ki akartam próbálni néhány lassabb témát, a Bar Down pedig ennek az eredménye. Ha nyitott vagy az új dolgokra, van benned pár sör, és ott vannak a barátaid, akiket érdekelnek a dolgaid, akkor bátrabban kísérletezel szokatlan dolgokkal. Mi pedig nagyon jó barátok vagyunk a zenekarban, így akkor is meg merjük osztani a többiekkel az ötleteinket, ha elsőre teljes hülyeségnek tűnnek. Dave például először totál nem értette, mit akarok a Zambonival. Mikor aztán befejeztük, és a női vokálok is a helyükre kerültek, akkor már nála is működött a dal.
D.N.: Ha van egy jó producered, az olyan, mintha lenne egy ötödik tag a bandában. Valaki, aki kívülről is látni tudja a dolgaidat, és ha egy ötlet jó, szól, hogy álljunk csak meg ennél egy kicsit. Én úgy vagyok vele, hogy akkor érzem át teljesen a dalokat, amikor már kész vannak, meg vannak keverve. Amikor végső formában hallom őket. Így voltam a Zambonival is: nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet, aztán amikor elkészült, nem is volt kérdés, hogy a lemezen a helye. Lehet, hogy fogunk pár igazán fura dalt írni a jövőben is, most viszont már tudom, hogy nem szabad őket előre megítélnem, meg kell várnom, amíg elnyerik a végső formájukat. El kell menni a falig, aztán ha úgy sem jönnek be, legfeljebb lehagyjuk őket a lemezről és kész.
John, a Bar Down videójában van egy rész, ahol egy poszter előtt állsz, amin az szerepel, hogy „she past away". Ez a dal egy konkrét személyről, valakinek az elvesztéséről szól?
J.C.: Nem, az teljesen véletlenül alakult így. Dave és én adtunk egy koncertet Romániában, és itt, Bukarestben vettük fel a klipet is. A hotel, ahol megszálltunk, pont szemben volt a Colectív nevű klubbal, ami sajnos 2015-ben leégett (a Goodbye To Gravity zenekar koncertje alatt történt az eset, ami hatvannál is több halálos áldozatot követelt – K.G.). Mi egyébként a tűzeset előtt 9 hónappal pontosan ott játszottunk. Ez a dal pedig egyfajta tiszteletadás az áldozatok emlékének. Ha megnézed a Youtube-on, ott is van a leírásban, hogy az áldozatok emlékének ajánljuk a klipet.
D.N.: Egyáltalán nem gondoltuk túl a videót, simán csak felvettem mindenfélét a telefonommal, amíg Johnnal ketten Bukarestben voltunk. Van például egy rész vörös fényekkel, amit egy kocsmában rögzítettünk. Beültünk egy sörre, aztán John kérdezte, hogy láttam-e azt a fasza folyosót a vörös fényekkel. Így kerültek azok a felvételek a klipbe. Érdekes volt így dolgozni, hiszen míg a '90-es években hatalmas költségvetésű, filmszerű klipjeink voltak, most csak mászkáltunk Bukarestben a helyi promóterrel, és felvettünk mindenféle érdekes hangulatú helyet a telefonommal. És működik, átjön az üzenet, a hangulat. Úgy látszik, nincs már szükség százezer dolláros klipekre. A Man's Best Friend videójával is ez volt a koncepció, kiegészítve annyival, hogy vonjuk be a közönséget is. Ez is remekül működött, a rajongók meg imádták, hogy viszontláthatják a kutyájukat egy Dog Eat Dog videóban.
J.C.: Volt egy lány, akivel néhány napja találkoztam és ő mesélte, hogy egy régi filmet küldött be a kutyájáról, aki már nem él, és mekkora öröm neki mindig viszontlátni őt, ha megnézi a klipet. És rengeteg ilyen üzenetet kapunk. Imádom a végeredményt, még jobb is lett, mint ahogy képzeltem, amikor kitaláltam, hogy milyen legyen a klip.
Az a dal egy igazi Dog Eat Dog-himnusz, ez nem is lehet kérdés. Amúgy mindketten ekkora kutyabarátok vagytok?
D.N.: Inkább állatbarátok. Persze mindig voltak kutyáink, nekem is, Johnnak meg egyszerre több is. Jelenleg sajnos nekem épp nincs, hiszen rengeteget vagyok úton. Egy kutyával foglalkozni kell, ott kell lenned vele, és ezt jelenleg nem tudom megoldani. De szeretem a macskákat is, mindig voltak macskáim is. Szóval mindenféle állatot szeretünk, John még egy tehenet is betett a klipbe.
J.C.: Valaki kérdezte, hogy a madarai is benne lehetnének-e, én meg mondtam, hogy persze. A srác, aki összerakta a klipet, egyszer csak felhívott, hogy van pár teljesen őrült felvétele, amiket mindenféle állatokról, tehénről, madárról küldtek be, mi legyen velük. Én meg mondtam, hogy tedd bele az összeset! (nevet)
D.N.: Az a sor, hogy „I love my dogs", viszont több jelentéssel is bír, hiszen nekünk a barátainkat, a családunkat is jelenti. Mikor egymással beszélünk, akkor is azt mondogatjuk, hogy „Hey, dog!", szóval ez nem csak egy állatbarát dal, hanem a családi, baráti összetartozásról is szól.
Esetleg az állatmentésbe is belekóstoltatok?
J.C.: Igen, persze. Az összes kutyám, ami volt életemben, mind mentett volt, bár most nekem sincs, ugyanabból az okból, amit Dave említett. Úgy gondolom, ha megteheted, hogy örökbe fogadj egy árva állatot, ez remek módja annak, hogy kicsit jobbá tedd a világot.
D.N.: Voltak is jótékonysági bulijaink, amikkel állatmentő szervezeteknek gyűjtöttünk pénzt. Ha van egy nemes cél, akkor abban szívesen segítünk.
J.C.: Túl öregek vagyunk már ahhoz, hogy csak a szánkat járassuk. Már eljutottunk odáig, hogy teszünk is azért, amit fontosnak tartunk, odaállunk ezek mögé a mozgalmak mögé. Persze még mindig igyekszünk megőrizni magunkban a fiatalos lelkesedést és kíváncsiságot, de már pontosan tudjuk, mit szeretünk és mit utasítunk el.
John, jól tudom, hogy a Zamboni egy gép, amivel a korcsolyapályák jegét simítják el?
J.C.: Igen. Civilben hokiedző vagyok, és ebben a dalban ez egy metafora. A zamboni egy olyan dolog, ami elsimítja a sérült dolgokat, és újra tökéletessé teszi őket. Az élet lehet, hogy tele van hullámvölgyekkel és buktatókkal, de ott vannak a barátaid, a családod, a „kutyák" és segítenek. És a barátaid segítségével rendbe fognak jönni, el fognak simulni a dolgok.
D.N.: Kellett bele a női vokál, de ahogy az megérkezett, azonnal libabőrös lettem a daltól. Imádom, az egyik kedvencem a lemezről.
Régi zenésztársatok, a gitáros Sean Kilkenny néhány éve elhunyt, a Man's Best Friend klipjében pedig rá is emlékeztek, hiszen John az arcképével ellátott pólót visel. Megkérdezhetem, mit történt Seannal?
J.C.: Otthon halt meg, mindenféle egészségügyi komplikáció következtében. Ahogy sok embernek, úgy Seannak is megvoltak a maga démonai, és a döntései sajnos a korai halálához vezettek. Pontosan nem tudjuk, mi történt, csak azt, hogy békésen ment el.
D.N.: Sean sajnos egyáltalán nem vigyázott magára. Éveken át turnéztunk vele, és pontosan láttuk ezt. Semmi zöldség, semmi egészséges kaja, és tudod, 50 felett azért már oda kell figyelni. Ő viszont nem érezte így. Viszont a szívünkben ma is velünk van, az új lemezt is neki ajánljuk, és ma is életben tartjuk az emlékét a zenénkkel, meg azzal, hogy minden nap beszélünk róla. Szeretjük, sőt, egy médiumtól még azt is tudjuk, hogy bejön neki az új lemez.
J.C.: Szerintem már egy jobb helyen van. Mindig is a történelmünk része marad, és sosem fogjuk elfelejteni. Dave, Sean és én a lehető legjobb barátok voltunk. De ugyanez a helyzet Dan Nastasival is, aki ugyan már régóta nincs a bandában, de ma is nagyon közel állunk egymáshoz, ezért is lép fel néhány dalban velünk minden este ezen a turnén. Seanban a legjobb dolog az volt, hogy ha szeretett téged, akkor azt egyértelműen tudtad. Meg ha nem, azt is! (nevet) Volt egy olyan különleges képessége, hogy ha kedvelt, úgy érezted magad mellette, mintha ő lenne a legjobb barátod. A fénye nagyon erősen világított, de túl hamar kihunyt.
Ma este ki fog szaxofonozni?
J.C.: Bozez, aki anno épp Magyarországon lépett fel velünk először, a hajón. Az volt az első bulija, és azóta is velünk van, összesen pár koncertünk volt csak nélküle. Egy nagyon rendes srác, szuper zenész, aki néhány igen kemény periódust is kibírt velünk.
Anno kinek az ötlete volt ennek a szokatlan hangszernek a bevetése?
J.C.: A Strip Song című dalunk egyszerűen üvöltött azért, hogy legyen benne szaxofon. (dúdolja) És mivel volt egy gördeszkás cimboránk, aki valamicskét tudott játszani ezen a hangszeren, mert gimiben tanulta, megkértük, hogy játssza fel. Az embereknek meg tökre bejött, mikor élőben előadtuk, lehetett érezni, ahogy elszabadulnak az energiák. Akkoriban még két gitárral léptünk fel, kicsit más volt a hangzásunk is, de innentől magától értetődő volt a zenénkben a szaxofon. Találtunk is valakit, aki tényleg tudott játszani, aztán már jöttek is az olyan dalok, mint a Who's The King meg a No Fronts.
D.N.: John találta ki például a No Fronts szaxi-témáját, amit elhümmögött a szaxofonosunknak, a dalból meg nagy klasszikus lett. Ez tökéletes példája annak, hogy nálunk bárki bármilyen ötlettel előállhat.
J.C.: Imádjuk a szaxofont, mert nagyon alkalmas az érzelmek kifejezésére. Ráadásul olyan banda vagyunk, akik nem szeretnek sok időt a sötétebb oldalon tölteni. A mi energiánk pozitív, és ezt csak még jobban kiemeli ez a hangszer.
D.N.: Ráadásul teljesen egyedi lesz tőle a hangzásunk. Anno nem volt ez tudatos döntés, de mikor így alakult, nekünk is leesett, hogy segít kiemelni a bandát a többi közül. Persze, mikor valami ilyesmi történik, egyre többet és többet akarsz belőle, aztán a végén már túl sok is lesz.
J.C.: Így van, ezért is volt később már határozott a döntésünk, hogy nem kell feltétlenül minden dalba beletennünk ezt a kis plusz ízt. Viszont, ahogy Dave mondta, ez segített minket egyedivé tenni, de emellett az is cél volt már a legelejétől, hogy legyünk nyitottak. Nem akartunk egy műfajnál megragadni. Én magam sem akartam olyan bandában énekelni, ami csak HC vagy csak metál. Anno tiniként csináltam ezt is, és persze élveztem, de mikor a Dog Eat Dog-srácokkal összejöttem, azért csatlakoztam hozzájuk, mert ők is ki akartak próbálni mindenfélét. Azt mondtam nekik, rappelni és énekelni akarok, nem üvöltözni. Ők meg nyitottak voltak.
Anno ti is a hardcore színtér részei voltatok, annak ellenére, hogy a szaxofon, illetve az egész, említett pozitív hozzáállás meglehetősen szokatlan volt ebben a közegben. Tapasztaltatok bármi ellenérzést, negatív hozzáállást veletek kapcsolatban?
J.C.: Csak miután sikeresek lettünk. Azelőtt játszhattunk a Biohazaddal, a Life Of Agonyvel, bárkivel, és senkinek nem volt baja velünk. Anno, a '90-es években nyugodtan játszhattad azt a zenét, amit szerettél volna, senki nem piszkált emiatt.
D.N.: Elfogadott minket a Murphy's Law, az Agnostic Front, a Sick Of It All, egy csomó banda, akikre felnéztünk, és ezek a srácok mindig támogattak minket. Azt mondták, jók vagyunk, tetszett nekik, amit csináltunk. Bár mi New Jerseyből jöttünk, a New York-i színtér rögtön befogadott minket, és a mai napig jóban is vagyunk ezekkel a bandákkal.
J.C.: Aztán ott voltak a Roadrunner metal bandái, mint a Fear Factory vagy a Type O Negative, akik szintén azonnal összehaverkodtak velünk. Bár furák voltunk, de volt egy jó kisugárzásunk, ezért ezeknek a csapatoknak a rajongói is szerettek minket.
D.N.: Madball, Downset, ezek a csapatok ugyan jóval brutálisabbak voltak nálunk, de kifejezetten jóban voltunk velük is. Sosem zárkózott el tőlünk senki, sosem éreztük azt, hogy falakat emelnének körénk.
J.C.: Sokszor azt érzem, hogy az emberek saját maguk zárják körbe magukat szabályokkal. Nem is a külső világ várja el ezt tőlük, hanem ők ragaszkodnak az elképzelt, valójában nem létező szabályokhoz. A HC-közösség szerintem nagyon befogadó, és ha őszintén csinálod a dolgodat, az emberek látják és tisztelik ezt. És azt gondolom, lehet mondani a Dog Eat Dogról bármit, de hogy ne lennénk őszinték, azt nem.
Ha már szóba kerültek más bandák, találkoztatok valaha a Warrant tagjaival?
D.N.: (nevet) Nem, de van egy jó warrantes sztorim. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt épp Amszterdam közelében játszottunk, és valaki szólt, hogy itt van egy fickó, aki meg akar ismerni minket. Mondtuk, hogy oké, persze, és mint kiderült, a Warrant dobosa volt az. Nem az a fickó, aki a Dog Eat Dog albumukon játszott, de később ő is megfordult a Warrantban. Mondta, hogy már a Scorpionsban zenét (tehát James Kottakról van szó – K.G.), de anno, mikor a bandában volt, a warrantes srácok sokat beszéltek rólunk, és teljesen ki voltak bukva ránk. 1993-ban persze szándékosan neveztük el az első anyagunkat Warrantnek, mivel egy évvel korábban nekik is volt ugye egy Dog Eat Dog című albumuk. Csak poén volt a részünkről, de nekik egyáltalán nem jött be! (nevet) Szóval a fickó mondta, hogy mindenképpen meg akart minket ismerni, és utána egész este együtt buliztunk, aztán még napokig velünk lógott, hatalmas figura volt! (nevet) Ez volt viszont az egyetlen alkalom, hogy találkoztunk valakivel a Warrantből vagy hallottunk volna arról, mit gondoltak rólunk.
J.C.: Anno persze voltak ebből félreértések, a lemezboltok összekeverték a lemezeket satöbbi. Nekünk viszont a káosz meg a zavar csak egy jó poén volt, de ha egy olyan hajmetál-bandában vagy, akik komoly eladásokat produkáltak korábban, ez nyilván zavaró lehet. Főleg, hogy ekkor robbant be a grunge is, ami elsöpörte a hajmetált, nekik meg kellett egy bűnbak, és kicsit mi lettünk azok.
D.N.: Mikor anno kérdeztük a kiadót, hogy mi lenne, ha Warrantnek neveznénk el a lemezt, azonnal ráharaptak az ötletre. És működött is a dolog, az emberek teljesen megzavarodtak, viszont a nevünk bekerült a köztudatba. Ha ma rákeresel arra, hogy Dog Eat Dog és Warrant, még mindig van egy kis összevisszaság. Tavaly például valaki készített bootlegeket is az első EP-nkből, kék bakeliten, de a borítón a Warrant zenekar Dog Eat Dog logóját használta. A mi lemezünk, de a borítót összekeverte. Meg is vettem, mert muszáj volt egy ilyennek lennie a gyűjteményemben. 25-30 dolcsit fizettem érte az eBayen, de kihagyhatatlan volt.
Mi az élet értelme?
J.C.: Nekem talán annyi, hogy élvezz minden pillanatot, ami megadatott, mert a következőben akár véget is érhet az élet vagy elveszíthetsz valakit, akiről úgy gondoltad, mindig veled lesz. A múlt elmúlt, a jövő bizonytalan, a jelen a minden.
D.N.: Sokkal jobban becsülök ma mindent, mint mikor fiatal voltam. Mikor életed második felébe lépsz, átértékeled a dolgokat. Néha úgy érzem, fiatalon sok pillanatot elvesztegettem, de most igyekszem elkerülni az ilyesmit. Mikor például egy új városba érek, nem akarom átaludni a napot, helyette inkább elmegyek sétálni, felfedezni, kiélvezni a helyzetet, ismerkedem az emberekkel. Sosem tudhatom, eljutok-e újra Budapestre, ezért szeretném minél jobban kiélvezni, hogy itt vagyok. Számomra tehát az élet értelme valami olyasmi, hogy használd ki azokat a lehetőségeket, amiket az élet ad. Legyél hálás azért, amit kapsz, és építs erős emberi kapcsolatokat, szerezz sok barátot, hogy végül ne végezd magányosan.
J.C.: Nincsenek nagy céljaink, nem akarjuk leigázni a világot, visszakerülni az MTV-re. Semmi ilyesmi. Mindig az a legfontosabb dolog számunkra, amivel épp foglalkozunk. Most az, hogy veled beszélgetünk. Aztán az lesz, hogy felmenjünk a színpadra és játszunk egymásnak és nektek. Aztán meg, hogy biztonságosan eljussunk Prágába. Egyszerre egy dologgal kell foglalkozni, nem mindent egyszerre és rögtön elérni, mert abból csak csalódás lesz. Sokkal több örömöd lesz az életben, ha tudsz örülni annak a pillanatnak, amiben épp vagy, mintha azon aggódsz, hogy mi lehet vagy mi lehetet volna.
John, lenne egy igen hülye kérdésem a végére, ha nem bánod.
J.C.: Ne fogd vissza magad, hiszen épp most kérdeztél két hülyegyereket az élet értelméről! (nevet)
Mennyi terminátoros viccet hallasz egy nap?
J.C.: (nevet) Ma már nem olyan sokat, de tudod mit, hálás vagyok a nevemért, mert lehetne ennél sokkal borzalmasabb is. És tulajdonképpen nem is olyan rossz, hogy a John Connor néven osztozom a világ mitikus megmentőjével. Egyáltalán nem zavar. A '90-es években még állandóan ezzel ugrattak és az egyik korai demónkon használtunk is hangmintákat a Terminátor 2-ből. Azt a részt vettük át, amikor a zsaru bekopog és megkérdezi, hogy „Maga John Connor gyámja?" Mire jön a válasz, hogy „Már megint mibe keveredett?" És utána indult a dal, bár persze a lemezverzióra már nem tehettük fel, jogi okokból. Viszont a demóinkon sok ilyen kis hangmintát használtunk olyan filmekből, amiket szeretünk.
D.N.: Az a durva, hogy egy csomó dolog, amiről abban a filmben szó esik, kezd valósággá válni. Ott az AI, a digitális fizetőeszközök, a deepfake, és ez tök ijesztő. Főleg, ha belegondolok, hogy mi lehet ebből az egészből pár évtized múlva.
J.C.: A fiataloknak igen komolyan el kell majd gondolkodniuk azon, mekkora részét akarják feladni a privát szférájuknak. Ha minden applikáció minden feltételébe simán csak beleegyezel, abból komoly bajok lehetnek. Mikor Írországba repültünk, még az útlevelem sem kellett, csak beszkennelték az arcomat és ennyi. Durva, hogy ilyen irányba halad a világ. Aztán, ha pár év múlva majd fel akarsz szállni a metróra vagy eljönni egy Dog Eat Dog-koncertre, lehet, be sem engednek, mert látták a böngészési előzményeidet! (nevet) Bocs, haver, nem mehetsz emberek közé, láttuk, mire recskáztál, ebbe a templomba be nem teszed a lábad! (nevet) Persze én már valószínűleg nem érem ezt meg, de nem is baj, én a '90-es éveket sírom vissza.
D.N.: Tudod, mi a vicces? A banda legnagyobb pillanatainál sosem volt velünk kamera, mindig az adott pillanattal foglalkoztunk, nem azzal, hogy fényképeket készítsünk. Ami egyfelől jó volt, mert tényleg megéltünk minden egyes történést, másrészt viszont egyetlen fényképünk sincs például az All Boro Kings felvételeiről. Ártatlan, naiv idők voltak azok. 1996-ban vettünk csak zenekari kamerát, és kezdtük el rögzíteni az eseményeket, a korábbi dolgokról csak akkor van bármink, ha valaki más felvette és elküldte azt a zenekarnak.
J.C.: Ráadásul egy nagy rakat VHS kazettát, amin mindenféle tévés fellépésünk volt, elhagytunk egy furgonban, szóval azok is elvesztek. Szerencsére azért néhány rajongó is felvette ezeket, így a YouTube-on nagy részük azért fent van.
Koncertfotó: Máté Éva
Hozzászólások