Shock!

Január 24-én ismét Budapesten koncertezik a Fates Warning. A fellépésnek ezúttal nem egy új lemez, netán valami különleges jubileum szolgáltatja az apropót, hanem egy kisebb szabású turné része, amelynek során a Connecticutból elstartolt progresszív metalosok új koncertanyagot rögzítenek. A pár éve Spanyolországban élő énekessel, a rendkívül kedélyes hangulatban lévő Ray Alderrel beszélgettünk arról, mire számíthat, aki jegyet vált az A38 Hajóra, meg persze egy sor más téma is felmerült.

Ezúttal nincs új album, mégis koncertezni indultok. Még a Theories Of Flight turnéjához kapcsolódnak ezek az év elején esedékes fellépések, vagy ez egy új fejezet?

Jimmel elég sok turnéajánlat közül válogathattunk az utóbbi időben. Például a legutóbbi album megjelenése után csak egy amerikai koncertsorozatunk volt, és most végre a nyugati parton is játszhatunk januárban pár bulit, utána pedig ismét visszatérünk Európába. Az európai bulikon pedig egy koncertalbum elkészítése most a legfőbb célunk. Számos alkalommal terveztük már a dolgot az évek során, ideje is lett volna már, hiszen húsz éve nem jött ki élő lemezünk. Most végre összejön... Jó lehetőség ez arra is, hogy kicsit a rajongóknak is többet adjunk. Hosszabban játszunk majd, mint általában szoktunk, és olyan dalok is előkerülhetnek, amiket régen nem szedtünk elő.

Eszerint akkor minden bulit rögzítetek majd?

Igen, pontosan. Tehát nem arról lesz szó, hogy mit tudom én, Live From Romania címen megjelenik majd egyetlen koncert felvétele, hanem az összes fellépést felvesszük, és ezek közül válogatjuk majd ki a legjobbakat, amelyek végül felkerülnek az anyagra.

Csak hagyományos koncertlemezben gondolkodtok, vagy videóanyag is készül?

Eredetileg csak a zenét akartuk rögzíteni, de pont néhány napja derült ki, hogy az InsideOut az aschaffenburgi buliról képanyagot is szeretne. Tonnányi kamera, Blu-ray minőség... De azt még nem tudjuk, mi lesz a felvétel sorsa. Egyelőre úgy tudom, elsősorban YouTube-klipekben gondolkodnak, nem pedig egy teljes DVD-ben, de aztán ki tudja, mi sül ki belőle...

Érdekes, hogy nem eleve ez a terv. Mára azért eléggé leértékelődött a koncertlemezek szerepe, miközben mondjuk a '70-es években néha egy-egy ilyen album fontosabb volt még a stúdióanyagoknál is...

Igen, egyetértek. Pont karácsonyra vettem a feleségemnek egy régi UFO-koncertalbumot, de amúgy is rengeteg régi anyagot gyűjtöttem be itt Spanyolországban az utóbbi időben, köztük számos koncertlemezt is. Szerintem ezek a cuccok ma már csak a legnagyobb rajongóknak készülnek, akik alapvetően mindent megvásárolnak a kedvenc zenekaruktól. Egy átlag zenehallgató soha nem venne ma már koncertalbumot, szóval mostanra amolyan rétegpiacra készülnek az efféle kiadványok. A tömegek számára érdektelen az ilyesmi, de a fanatikusok remélhetőleg beszerzik és élvezik majd. Például én magam sem vettem részt nézőként soha olyan koncerten, amit aztán felvettek és kiadtak, pedig rajongóként biztos vagyok benne, hogy óriási élményt jelent utána meghallgatni egy ilyen lemezt. Most tehát ennek átélésére is lehetőséget biztosítunk majd...

Mennyi utómunkát tartasz ideálisnak egy koncertanyagon?

Nem vagyok oda már a gondolattól sem, hiszen egy koncertnek épp az a lényege, hogy élő. És ehhez az is hozzátartozik, amikor minden szép és jó, aztán valaki hirtelen elcsesz valamit! (nevet) Ezzel sincs semmi gond, a hibák egy élő fellépés természetes velejárói. Szóval alapból azt mondanám, hogy nem túl szerencsés újravenni ezeket a részeket. De otthon azért nem úgy hallgatsz zenét, mint élőben. Vagyis végső soron úgy gondolom, hogy ha valami nagyon problémás, azt azért belefér kijavítani. Egyik örök kedvenc koncertlemezem például a Judas Priest Unleashed In The Eastje, talán ez az a lemez, amely örökre berántott a rockba, és ugye erről az albumról azt rebesgetik, hogy valószínűleg egy hangja sem készült ténylegesen koncerten. Viszont ettől még óriási, és mai füllel is elképesztő, amit hallasz rajta. Nyilván az eredeti felvételek is jók, de az Unleashed In The Easten mindenképpen túlléptek a stúdiólemezeken, új szintre juttatták a dalokat. Szóval ebben az esetben meg ezt favorizálom. Úgyhogy a dolog nem fekete-fehér...

Milyen koncertlemezeket szeretsz még?

Van egy csomó régi Scorpions-, Black Sabbath- és Thin Lizzy-koncertanyagom is, főleg régi kalózkiadványok, csupa olyasmi, amit tök jó érzés a gyűjteményemben tudni. Régi kazetták, CD-k... Tudod, én amolyan audiofil vagyok, szóval a mai napig szívesen költök ilyesmikre, mert elsősorban CD-n, jó hangfalakon szeretek zenét hallgatni. Ma is van egy kisebb CD-gyűjteményem, bár amikor átköltöztem az Államokból Spanyolországba, sok mindent ott hagytam, illetve eladtam meg elajándékoztam. Az mp3-at kibaszottul utálom, nem is vagyok hajlandó ilyesmit hallgatni. A Spotify mondjuk teljesen oké, meg praktikus is, de akkor is az az igazi, amikor beraksz egy CD-t, és megszólal a jó cuccon otthon... Ha jól szól az adott lemez, az ilyen élmény semmihez sem fogható. Ott van például a Dave Matthews Band első albuma, az Under The Table And Dreaming. A zenekart nem kedvelem annyira, de ez a lemez a valaha készített legcsodálatosabban megszólaló lemezek egyike, tényleg valami elképesztő a hangzása, a dobok, minden... De említhetném a Rush Moving Pictures albumát is, ami szintén a mai napig elvarázsol azzal, micsoda hangzásokat hoztak létre rajta. És ezeket a lemezeket ma is ebben a formában kell hallgatni, mert egyszerűen így az igazi.

Ha már így említetted a költözésedet... Megszoktad már Európát? Élni azért bizonyára nagyon más itt, mint néha átruccanni turnézni.

Nagyon más! (nevet) Tudod, előtte Los Angelesben éltem, és az a város tényleg, szó szerint soha nem alszik egy pillanatra sem. Például a mai napig nem szoktam meg, hogy Spanyolországban délután kettőkor minden bezár három órára. Amerikában van fél órád, hogy valamit magadba tömj ebédre, aztán mész vissza gályázni, itt meg egész délutánra megáll az élet. Mit lehet ilyenkor csinálni három órán át? (nevet) De nagyon érdekesnek találom azt is, mennyire másképp viszonyulnak az emberek például a közlekedéshez. Amerikában az autók a személyiséged részét jelentik, tükrözik a stílusodat, Európában azonban azt figyeltem meg, hogy az emberek elsősorban tényleg csak közlekedési eszközként tekintenek rájuk. Ráadásul Madridban baromi sok dízelautót is használnak, szóval a levegő néha iszonyatosan rossz. Rendszeresen korlátozzák is a parkolást a belvárosban, és nem ritka, hogy 70 km/h-ra csökkentik a sebességhatárt még a sztrádán is. Persze Los Angelesben is rossz a levegő, de azért messze nem annyira, mint itt...

És az emberekkel hogy találod meg a hangot?

Kicsit még ez is szokatlan, hiszen az emberek is nagyon mások. Jóval nyugisabb mindenki, mint az Államokban... A spanyolok ráadásul szerintem még az átlag európaiaknál is higgadtabbak. Ez amúgy egyáltalán nem rossz, csak furcsa, hogy senki sem idegeskedik, nem pörög, nem kapkod semmin, hacsak nem feltétlenül muszáj. A feleségem is mindig mondja, hogy én ezzel szemben meg állandóan panaszkodom! (nevet) De hát tudod, hogy van ez: majd előbb-utóbb csak hozzászokom. Eleve nem azért költöztem Spanyolországba, mert itt akartam élni, hanem a feleségem miatt.

A zenekari munka nem nehezebb így?

Nem igazán. Az Államokon belül is teljesen összevissza élünk: Bobby Texasban, Joey Los Angelesben, akárcsak azelőtt én, Jim és Mike pedig New Hampshire-ben. Vagyis hosszú évek óta így is, úgy is repülnünk kell, ha találkozni akarunk egymással. Bár mondjuk azt azért nem tagadom, hogy kicsit hosszabban kell utaznom így, meg hát az ember ilyenkor azt is megkérdezi magától, hogy oké, ki fogja kifizetni ezt? (nevet) Most, az ünnepek után például úgy repülök majd haza (az interjú pár nappal karácsony előtt készült – D.Á.), hogy Seattle-be érkezem, ezt viszont csak montevideói átszállással lehet kivitelezni. Vagyis 24 órán át egyfolytában repülök majd, és ilyet még én sem csináltam soha, pedig elég régóta járom a világot... De mindegy, ez van. Magát a zenekari tevékenységünket érdemben nem befolyásolja, hogy ki merre lakik.

Eszerint a Redemptionből sem emiatt szálltál ki?

Nem, egyáltalán nem. Ott inkább az játszott szerepet a döntésemben, hogy a Fates Warningra akartam koncentrálni. Az utóbbi években elég sokat turnézunk, a Darkness In A Different Lighttal elkezdődött egy új korszak, és nagyon jól mennek a dolgaink. Szóval inkább a Fates Warningra szeretném összpontosítani az energiáimat. Még csak azt sem mondanám, hogy nincs időm másra, mert valójában rengeteg szabadidőm akad itt Madridban...

Nick Van Dykot nem érintette rosszul a távozásod?

Dehogy, nincs harag, minden rendben. Épp pár napja váltottunk üzeneteket Nickkel. Én magam is nagyon kíváncsian várom, mire jutnak majd Tom Englunddal, aki óriási énekes. Biztos vagyok benne, hogy kiváló lesz az új lemez.

Így, hogy most már csak a Fates Warningra koncentrálsz, egy harmadik Engine-lemez sem férne be a képbe?

Nem hiszem, hogy az Engine-nek valaha is lenne még folytatása. Ott elejétől fogva ketten jelentettük a csapat vázát Bernie Versailles-jal, ő pedig még mindig nem épült fel teljesen. (Bernie bő három éve agyi aneurizmán esett át, ami után egy ideig kómában is volt – D.Á.) Amikor legutóbb hallottam felőle, még épp csak elkezdett ismét gitározni, és igazság szerint nem tudom, fog-e még tudni valaha is úgy játszani, mint a történtek előtt.

Eszerint nincs jól?

Egy ideje nem beszéltem vele már, szóval nem tudom a legaktuálisabb fejleményeket. Járni, beszélni tud, és zongorázgatott is, de gitározni még épp csak nekilátott ismét, és az azért elég kemény dió lesz. Bizonyos, hogy hosszú út áll még előtte... Így viszont semmi értelme nem lenne ismét erőltetni az Engine-t, szóval annak a sztorinak szerintem vége van, legalábbis egyelőre így állnak a dolgok. Szó van róla, hogy egy szólóalbumot esetleg készítenék majd egy másik ismert gitáros segítségével, de erről meg azért nem akarok bővebbet mondani, mert egyelőre semmi konkrétummal nem szolgálhatok. Beszéltünk róla, de minden a levegőben lóg, vagyis azt sem tudom, lesz-e belőle egyáltalán valami.

És új Fates Warning-dalaitok vannak már?

Nincsenek, még nem kezdtünk el írni. Beszéltünk róla Jimmel, hogy majd előbb-utóbb írhatnánk dalokat, de jelenleg nincsenek tervek, szóval még bizonyosan várni kell a következő lemezre.

De ugye nem kilenc évet?

(nevet) Nem hinném. De biztosan azért ezt sem merném kijelenteni. Tényleg nincs jelenleg semmi konkrétum. Majd most, a turnén bizonyára szóba kerül, merre indulunk tovább.

Az utóbbi években egy másik Fates Warning-felállás is adott néhány kiemelt koncertet. Nem furcsa számodra, amikor az Awaken The Guardiant készítő ötös is színpadra áll?

De! (nevet) Kicsit olyan, mintha valaki elvinné randira a barátnődet, ezt nem is tagadom. De a rajongók látni akarják a bandát John Archcsal is, ráadásul John azelőtt sosem koncertezett Európában, szóval simán ki tudok egyezni ezzel az egésszel. Sőt, igazság szerint én is szívesen megnéztem volna őket így. Úgyhogy nem vagyok dühös vagy keserű a dolog miatt, főleg, hogy két teljesen más szálon futó sztoriról beszélünk. Furcsának kicsit furcsa, de nincs vele semmi gond.

Egy olyan turnét el tudnál esetleg képzelni, ahol mindketten ott vagytok?

Egészen biztos, hogy sosem lesz ilyen. Azok a srácok nem igazán akarnak turnézni, csak néhány kiemelt buli fér be nekik.

Az előbb, amikor felsoroltad a többieket, automatikusan Mike Abdow-t említetted. Ez azt jelenti, hogy Frank Aresti most már végleg kikerült a képből?

Frank családtag, és ha készítünk egy új lemezt, talán ő is szerepel majd rajta pár szóló erejéig. Viszont a turnézás biztosan nem fér be neki sem. Éli a saját életét San Franciscóban, és boldog így.

Mark Zonderrel tartjátok a kapcsolatot?

Terveztünk egy alaposabb megemlékezést az A Pleasant Shade Of Gray album húszéves jubileuma kapcsán, amihez őt is megkerestük, de azt mondta, nem akarna részt venni semmi hasonlóban. Nem tudom, miért. Mindenesetre tiszteletben tartjuk a döntését...

Végezetül már csak egy kérdés: Warrel Dane halála hogy érintett? Sokat játszottatok együtt az évtizedek során...

Igen, ha jól számolom, 1989 óta ismertem Warrelt. Valóban rendszeresen turnéztunk együtt, még a Sanctuary-időkben is, és később is mindig kapcsolatban maradtunk. Nagyon szomorú, ami történt, kicsit meg is sirattam... De hogy mondjam... szóval Warrel is a keményen élő arcok közé tartozott, tudod? Akármikor találkoztunk, többnyire mindig az lett a vége, hogy seggrészegre ittuk magunkat. Az utóbbi években már keményen próbálkozott józan maradni, de többnyire nem sok sikerrel. Legutóbb emlékeim szerint a Bang Your Head fesztiválon játszottunk együtt (2010-ben – D.Á.), ahol egyből azzal fogadott, hogy felhagyott a piálással, már nem iszik. Örültem, mondtam is neki, hogy tök jó. Aztán három óra múlva megint részegek voltunk... Ráadásul súlyos diabéteszes volt, és ez ugye nem igazán fér össze az alkoholizálással. Nagyon sajnálom, hogy végül nem sikerült rendbehoznia magát, hiányozni fog. Remélem, hogy a zenekara tényleg befejezi majd a lemezt, amin dolgoztak. Olvastam, hogy esetleg megkeresnének más énekeseket is, akikkel Warrel jóban volt, és velük véglegesítenék a dalokat, amire neki már nem jutott ideje. Én is írok majd nekik, hogy ha úgy gondolják, számíthatnak rám.

A Fates Warning január 24-én Budapesten, az A38 Hajón koncertezik. Részletek itt.