A kaliforniai Five Finger Death Punch második lemeze, a War Is The Answer a Billboard-lista hetedik helyén nyitott, ami a kétkedőket is meggyőzhette róla, hogy a modern amerikai durvametal-stílusjegyeket refréncentrikus, szólógazdag megközelítésben tálaló csapatra komoly jövő vár az elkövetkezendő időszakban.
Kérdéseinkre a mainstream áttörés küszöbén álló banda magyar származású gitárosa, Zoltan Bathory válaszolt.
Először is hadd gratuláljak az új lemezhez, nagyon jól sikerült! Te miben látod a fő különbséget a debütáló albumotok és a War Is The Answer között?
Azt hiszem, a saját jellegzetes hangzásunk megőrzése mellett sikerült még tovább tágítani a zenei horizontunkat. Fontos volt, hogy továbbfejlődjünk, és úgy érzem, fejlődtünk is. A dalok eleve erőteljesebbek, és mivel most több időnk volt a munkára, produkciós szempontból is ütősebb lett ez az album, mint az előző.
Ha ki kellene emelned egyetlen új dalt, ami jól összefoglalja a Five Finger Death Punch lényegét, melyik lenne az?
Talán a Dying Breed vagy a No One Gets Left Behind. Mindkettőnek nagyszerű refrénje van, én pedig szeretem az egyensúlyt a dallamok és az agresszió között.
Hogyan születik egy Five Finger Death Punch szám?
Általában én írom a dalokat, aztán átnézzük a szerkezetét Jeremyvel és Jasonnel, hogy biztosan benne legyen az a dinamika, amire szükség van. Innentől Jasoné a pálya, hogy kidolgozza a gitárszólókat. Ivannek már a majdnem teljesen kész nótát adjuk oda, hogy megírhassa az énektémákat. Aztán amikor mindezzel készen vagyunk, párszor még átfésüljük együtt az egészet…
Hogyan választottátok Kevin Churkót producernek? Könnyű volt vele dolgozni?
Kevin a világ legjobb hangmérnökeinek egyike, ezt számos díj is igazolja, amit nyert. Tényleg csúcskategóriás játékos. Mivel Las Vegasban él, pláne alkalmas volt a melóra… Szóval tényleg minden tökéletesen passzolt, így aztán nem hinném, hogy valaha is készítenénk nélküle albumot a jövőben.
Érdekes választás a lemezre a Bad Company feldolgozás… Rajongójuk vagy, netán csak a buli kedvéért vettétek fel?
Ivan imádja ezt a dalt, így elkezdtük játszani élőben is. Mivel a közönségnek mindenütt nagyon tetszett, úgy döntöttünk, felvesszük.
Milyen várakozásokkal tekintetek a War Is The Answer elé? Nemcsak üzleti értelemben kérdezem, hanem a zenekar státuszát illetően is…
Nem igazán tudok konkrét várakozásokról beszélni: csinálsz egy lemezt, elégedett vagy vele, és remélhetőleg az embereknek is tetszik majd. Megjósolni ilyen értelemben semmit sem lehetséges.
A 5FDP legerősebb területe egyelőre az Egyesült Államok. Cél-e, hogy Európában is hasonlóan felépítsétek magatokat?
Ez is olyan dolog, ami alapvetően a rajongókon múlik, hiszen minden zenekar akkora, mint a tábora. Egyelőre úgy tűnik, Európa is szereti a bandát, így aztán reméljük, hogy hamarosan ott is ugyanakkora helyeken játszhatunk majd, mint Amerikában!
Milyen turnéterveitek vannak most, a lemez megjelenését követően?
Már most úton vagyunk, méghozzá a saját turnénkkal, ahol a Shadows Fall és az Otep a nyitóbandáink. Novemberben Európában játszunk, decemberben pedig néhány amerikai fesztiválon lépünk majd fel. Jövő februárban csinálunk még egy kört az Államokban és Kanadában főzenekarként, utána pedig valószínűleg az európai fesztiválok következnek majd.
Ha jól tudom, a ’90-es évek közepén hagytad el Magyarországot egy olyan rockzenekar tagjaként, amelyik nemzetközi lemezszerződéshez jutott. Mi volt a csapat neve, hogy kaptatok esélyt arra, hogy az Államokban is bemutatkozhassatok, és végül miért nem történt veletek semmi?
A banda neve Sunskull volt, és a zeneipar áldozatává vált… Eleinte minden nagyon ígéretesnek tűnt: remek megállapodást kötöttünk, úgy tűnt, mindenki támogat minket, de végül úgy alakult, hogy a rossz helyen voltunk a rossz időben. Az énekesünk mélyen belemerült az „életbe”, és elveszítette azt a figyelmet, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a zeneiparban érvényesülni tudj. Ha nem összpontosítod rá minden energiádat, ebben a bizniszben bizony gyorsan átvágják a torkodat. Biztosan nem fogod túlélni, csak ha mindent beleadsz… Így aztán az egész dolog szétesett, és a lemezünket végül be sem fejeztük. Sajnos elég gyakori pályaképről van szó, rengeteg más zenekarral is megesett már ugyanez…
Mihez kezdtél utána?
A tervezőizmaimat edzettem! Mindenféle szarságot terveztem a filmiparban, a zeneiparban, aztán később az űriparban is. Manapság azonban már csak a zenekar dizájnnal kapcsolatos dolgait tervezem én: a színpadképet, a lemezborítókat, a merchandise cuccokat…
2005-ben alapítottad a 5FDP-t, és nagyjából egy év leforgása alatt jól ismert névvé váltatok. Mi állt a gyors siker hátterében?
A dalok és a zene. Az embereknek egyszerűen tetszett a hangzásunk, és az első naptól kezdve nagyon erős élő koncerteket adtunk. Így aztán hamarosan szájhagyomány útján kezdett el terjedni a hírünk, a rajongótáborunk pedig hatványozódva növekedett.
Hogy alakult ki a mai felállásotok? Játszottál már Ivannel, Jeremyvel és Matt-tel a zenekar megalapítása előtt is?
Én alapítottam a csapatot. Mikor elég dalom gyűlt össze ahhoz, hogy más zenészeknek is megmutassam őket, először Jeremyt, aztán Mattet rántottam a fedélzetre. Ivant már figyeltem egy ideje, és amikor végre szabaddá vált, rá is lecsaptam. Pár gitárost elfogyasztottunk, mire megállapodtunk Jason Hooknál, aki sugárzó tehetségű zenész.
Hogy kerültetek kapcsolatba a Korn és a Limp Bizkit ügyeit is intéző The Firm menedzsmenttel?
A Firmtől kerestek meg bennünket, mert az underground színtéren eléggé felkavartuk a port. Fű alatt nagyon komolyan terjedt a hírünk… Miután megtudták, hogy van egy csőre töltött, kész lemezünk megkeverve, maszterelve, már nem is nagyon gondolkodtak tovább: leszerződtették a bandát, és kiadták az albumot.
Amerikában az elmúlt években platinalemezes sztárbandákkal turnéztatok. Melyik volt a legemlékezetesebb és a leghasznosabb körút?
A Korn turnén esténként 10-15 ezer embernek játszottunk, a Disturbed előtt pedig 8-12 ezernek, de az utóbbi tábora közelebb állt a sajátunkhoz. Azt hiszem, ez a két turné nyitotta ki előttünk igazán a kapukat. Szóval mire bekerültünk a Mayhem Fesztiválra, már önmagunkban is hatalmas tömegeket mozgattunk…
Rengeteg embert ismertek az amerikai metal színtéren, kik a legjobb haverok?
Tulajdonképpen mindenkivel jó kapcsolatban vagyunk, akikkel eddig turnéztunk… A Disturbed tagjai nagyon közeli barátaink, egyszerűen remek srácok, tényleg a legrendesebbek közé tartoznak az egész színtéren. A Machine Headékkel, a Mastodonékkal is jóban vagyunk, ők is nagyon jó arcok. Meg persze a Slipknot tagjai is, Corey Taylor egy kibaszott őrült! Általánosságban véve persze mindenki nagyon elfoglalt a saját zenekarával, ráadásul mindenki folyamatosan turnézik, így aztán az egyetlen igazi alkalom akkor adódik az együtt lógásra, ha éppen közösen játszunk. A Drowning Poolba és a Sevendustba például úton-útfélen belefutunk, így velük is elég jó összeköttetéseink alakultak ki, akárcsak a Bury Your Deaddel vagy az In This Momenttel. Aztán nagyon jó barátom még Herman Li a Dragonforce-ból: mindketten nyakig benne vagyunk a ju-jitsuban, és az egész nyarat együtt edzettük végig… Még akkor is tök gyakran beszélek vele, ha éppen kontinensek választanak el minket egymástól. Vinnie Pault is sokszor látom, ő is szereti a Death Punchot. Kicsit szürreális visszaemlékeznem arra a korszakra, amikor 20 évesen keresztül-kasul utaztam Európát a Pantera nyomában, ma pedig a zenekarom Vinnie házában nézi a vasárnapi focimeccseket… Pont olyan fickó, amilyennek elképzeled: tetőtől talpig laza és jó fej.
Az első lemezetekből csak Amerikában 350 ezer példányt adtatok el, ami több annál, mint amit a Slayer vagy a Megadeth forgalmaztak az utolsó albumaikból. Nem furcsa belegondolni ebbe?
Azért ha megnézed, hány albumot adtak el összesen ezek a bandák a karrierjük során, elég nagy számot kapsz eredményül. A Megadeth talán 10 millión vagy még többön is túl van már. Mi ezzel szemben most adtuk ki a második lemezünket… Nem igazán érdemes összehasonlítani egy hozzánk hasonló fiatal bandát ezekkel az óriásokkal, akik már bebizonyították, hogy kiállják az idők próbáját. Jelenleg mi jelentjük az új nemzedéket, az emberek izgatottak miattunk, így aztán több lemezt adtunk el, mint ezek az ikonok, de az igazi próbatétel az lesz, hogy jelen tudunk-e lenni a színtéren olyan hosszú ideig, mint azok a fickók. Az ugyanis sokkal, de sokkal keményebb dió.
A zenétek modern, de érezni lehet benne a tradicionális heavy metal hatásokat is. Hogyan jellemeznéd a Five Finger Death Punch zenei stílusát? Gitárosként és dalszerzőként kik hatottak rád a leginkább?
Régisulis heavy metalon nőttem fel, az Iron Maidenen, az Accepten, a Metallicán… Egy egész sor ’80-as évek-beli és ’90-es évek eleji zenekar gyakorolt rám nagy hatást, de a bandák technikailag és hangzás tekintetében is nagyon mások ma már, mint akkoriban. Azt hiszem, a Death Punch stílusa is valahol ezen a ponton jön be a képbe… A hangzásunk modern és sötét, de benne van egy rakás régi klasszikus metal hatás is. Dalszerzés tekintetében mindig is nagyon sokra becsültem az Acceptet, a W.A.S.P.-ot, a Scorpionst, a Maident, ami pedig a gitárosokat illeti, mindenkit hallgattam az Yngwie Malmsteen, Vinnie More-típusú gyorsabb játékosoktól kezdve az olyan súlyosabb kezű, robusztusabb hangzású zenészekig, mint Wolf Hoffman az Acceptből vagy Zakk Wylde.
A Five Finger Death Punch-csal olyan sikert értél el, amiről a legtöbb zenész csupán álmodozik. Mi a titkod? Már ha van egyáltalán…
A kitartás. Egyszer egy bokszterem falán olvastam egy nagyon jó mondatot: „Azáltal leszel bajnok, hogy felállsz, és végigküzdesz még egy menetet.”
Amikor annak idején gitározni kezdtél, gondoltad volna, hogy valaha is arénákban játszol majd Amerikában?
Abszolút! És mindenki bolondnak is nézett, amiért hittem ebben. Végül bebizonyosodott, hogy ők voltak bolondok, amiért nem hittek bennem…
Melyik volt életed legjobb koncertje rajongóként?
Nehezen tudok dönteni egy müncheni Pantera koncert és egy Suicidal Tendencies buli között, amit Kölnben láttam… De talán a Pantera nagyobb hatást gyakorolt rám.
Említetted már, hogy komolyan foglalkozol harcművészetekkel. Ezt még annak idején Magyarországon kezdted el, vagy már csak az Államokban? Hogyan tudsz gyakorolni egy turné közben?
Még általános iskolás koromban kezdtem judózni. Amerikában később mindenféle küzdősportba belemásztam, de nincs igazán sok időm edzeni, mert nagyon elfoglalt vagyok a zenekarral. Az amerikai turnékon mindenesetre általában hurcolom magammal a tatamijaimat…
Kellett valaha alkalmaznod a tudásodat annak érdekében, hogy megvédd magad?
A harcművész egyik legfontosabb képessége, hogy el tudja kerülni a harcot.
CD-ket gyűjtesz, vagy inkább letöltögeted a zenéket?
Még mindig vásárolok CD-ket, mert szeretem, ha az enyém a zene a maga fizikai valóságában és lapozgathatom a bookletet… Számomra kicsit furcsa csak file-okat birtokolni mindenféle artwork nélkül.
Mi számodra minden idők legjobb három albuma?
A Master Of Puppets a Metallicától, a The End Of Heartache a Killswitch Engage-től és a Russian Roulette az Accepttől.
Mi az élet értelme?
Hogy élvezd az utazást!
