Aligha férhet hozzá kétség, hogy Jeff Loomis napjaink egyik legfontosabb és legjobb metal gitárosa. Jeff ezúttal nem a Nevermore-ral érkezett Magyarországra, hanem egy speciális gitárklinika-körút keretében lépett fel Budapesten és Debrecenben, mi pedig a fővárosban ültünk le vele beszélgetni egy hangszerboltban, ahová éppen dedikálásra érkezett. Természetesen ha már itt volt, az öt év szünet után májusban érkező új Nevermore albumról, a The Obsidian Conspiracyről is alaposan kifaggattuk, és a csapat titokzatos új gitárosáról is igyekeztünk belőle minél több információt kiszedni.
Gyakran tartasz efféle gitárklinikákat?
Körülbelül négy hónapja csináltuk az első hasonlót, akkor Angliában, Svédországban és Oroszországban jártam. Előzőleg arra számítottam, hogy 20-30 ember jön majd el az egyes állomásokon, de már az első este, Manchesterben is ennek a tízszerese jelent meg, amin alaposan meglepődtem. A Schechter alelnökével és nemzetközi terjesztési igazgatójával utazom ilyenkor, és ők szintén nem számítottak ekkora érdeklődésre… Így aztán már akkor eldőlt, hogy mindenképpen lesz folytatás, ennek keretében vagyok most itt. Az első két buli nagyon jól sült el, az első Prágában volt, a második pedig egy szlovákiai városban, aminek nem tudom kiejteni a nevét… Buska Bestrica, vagy micsoda…
Banska Bistrica, azaz Besztercebánya.
Igen, az az! Érdekes volt, mert egy szabadtéri helyen játszottunk egy sátorban, ami a közönségnek is tetszett. Azért érdekesek ezek a gitárklinikák, mert végre mutathatok a rajongóknak új Nevermore dalrészleteket, közben pedig eszmét cserélhetünk bizonyos technikai dolgokról is.
A Nevermore után nem furcsa egyedül lenni a színpadon egy szál gitárral?
De, nagyon! Ha zenekarral játszol, akármikor körülnézel a koncert közben, mindig látsz valakit magad mellett, így erőt meríthetsz a bandán belüli bajtársiasságból. Egy ilyen gitárklinika alkalmával viszont csakis magadra számíthatsz, hiszen egyes egyedül vagy odafent, és nem hibázhatsz… Persze azért így is hibázom eleget! (nevet) Az is furcsa, hogy nem mozgok közben, hiszen nem ahhoz szoktam, hogy egy helyen lecövekelve játszom. De összességében nagyon élvezem ezeket a speciális alkalmakat, és ahogy észrevettem, a közönség is.
Főleg Nevermore rajongókat látsz a színpadról, vagy inkább csak egyszerű gitáros arcokat?
Városról városra változik. Bizonyos helyeken egyértelműen a zenészek vannak többségben, máshol a fiatalabb Nevermore rajongók, megint máshol pedig teljesen vegyes a közönség.
És hogy fogadják az új Nevermore részleteket?
Frankfurtban, a Musikmessén két új nótából játszottam részleteket, a címadóból és a Poison Throne-ból. Az utolsó két fellépésen viszont már csak a The Obsidian Conspiracy került elő, mert nem akarom idő előtt bemutatni az egész lemezt. Májusban úgyis megjelenik, szóval néhány hét múlva úgyis kint lesz a neten… (nevet) Inkább csak felvillantok belőle pár részletet, hogy a rajongók valami képet kapjanak arról, milyen típusú albumra számíthatnak. A visszajelzések elég jók, aminek nagyon örülök.
A This Godless Endeavour 2005-ben jelent meg, azóta eltelt fél évtized. Soha korábban nem tartottatok még ilyen hosszú szünetet két album között. Mi tartott ennyi ideig?
Nos… Hogy röviden összefoglaljak egy meglehetősen hosszú történetet, a This Godless Endeavour-rel a megjelenése után még két éven át turnéztunk. Amikor befejeztük, mindannyian úgy éreztük, hogy kissé betegek vagyunk már a többiek társaságától. Ha belegondolsz, ebben igazából nincs semmi meglepő, hiszen gyakorlatilag 16-17 éve folyamatosan együtt vagyunk. Így aztán egymásra néztünk, és azt mondtuk: tartsunk egy kis szünetet. Nem volt szó arról, hogy feloszlunk vagy felfüggesztjük a banda tevékenységét, de úgy döntöttünk, egy kicsit most mindenki a saját dolgaival foglalkozik. 
De azért az sem igaz, hogy a Nevermore-nak nyoma veszett és eltűnt a föld színéről, hiszen amellett, hogy Warrel és én is szólólemezt csináltunk, egy koncert DVD-nk is megjelent a köztes időszakban. Aztán ahogy telt az idő, valamikor a tavalyi év folyamán azon vettem észre magam, hogy unatkozom! (nevet) És azt is tegyük hozzá, hogy csinálhattunk akármit, az emberek folyamatosan azt kérdezgették, mikor lesz megint újra Nevermore, mikor jelenik meg az új lemez, mikor láthatnak minket koncerten. Úgyhogy ismét elérkezett az idő a banda aktivizálásához. Elkezdtem nótaötleteket küldözgetni Warrelnek (Warrel Dane énekes), aki aztán visszaküldte ezeket a saját dolgaival kiegészítve. Az összes dal ilyen könnyedén állt össze. Szóval kicsit talán lassan követi ez az album az előzőt, de erre a szünetre szükség volt ahhoz, hogy a Nevermore tovább tudjon haladni.
Előzetesen mit tudsz mondani a The Obsidian Conspiracyről, milyen típusú lemezt várhatnak tőletek a rajongók?
Azt hiszem, kevésbé bonyolultat, mint mondjuk a This Godless Endeavour, ami egy baromi technikás lemez volt. De ugyanakkor amellett is megvan benne az a minőség és az a hangulat, amit az emberek a Nevermore-tól várnak, hogy a zene groove-osabb, emlékezetesebb, refréncentrikusabb, mint legutóbb.
Vagyis olyasmi, mint annak idején a Dead Heart In A Dead World volt?
Talán leginkább tényleg a Dead Heartra hasonlít, igen. De ott van rajta minden, ami a Nevermore-ra jellemző, a középtempós dolgoktól a balladás részeken át a tényleg gyors témákig, egyszerűen csak fogósabb, lényegretörőbb, mint az előző album. Ez egyébként a producerünknek, Peter Wichersnek is nagyban köszönhető, aki rengeteg előre megírt dalstruktúrámat darabolta fel azért, hogy összefogottabb, egységesebb dalok szülessenek. Én ugyanis magamtól kizárólag kurva hosszú és komplex, 7-8 perces dolgokban gondolkozom! (nevet) Peternek köszönhetően ezek azért alaposan lerövidültek, és sokkal elemibbek is lettek.
Mit gondolsz, a szólóalbumaitoknál szerzett tapasztalatok hatottak az új Nevermore dalokra?
Mivel mi vagyunk a banda két fő dalszerzője Warrellel, akármit is csinálunk, az azért valamennyire rokonítható a Nevermore-ral, ez törvényszerű. Az ilyesmi egyszerűen zenészi stílus kérdése. Szóval a válaszom igen, de ez azt hiszem, így egészséges, hiszen nem tudunk és nem is akarunk kibújni a bőrünkből.
Tervezel még szólóalbumot egyébként?
Eleve három albumra kötöttem szerződést, így mindenképpen. Az egyik valószínűleg teljes egészében instrumentális lesz, a másikat pedig vendégénekesekkel szeretném elkészíteni.
Ismert nevekkel?
Mindenképpen ilyesmiben gondolkodom, ám mivel jelenleg még csak dolgozunk az egészen, konkrét arcokat inkább nem mondanék. De a tervek szerint nemcsak énekesek, hanem neves gitárosok is szerepelnek majd rajta vendégként. Azt viszont ne kérdezd, mikorra várható ez a lemez, mert tényleg szuperjónak kell lennie, szóval semmit sem fogok siettetni.
Warrel szólóalbuma tetszett?
Igen, a dalok többségét nagyon szeretem. Nagy rajongója vagyok Peter Wichersnek és a Soilworknek, és úgy gondolom, Warrelnek is kiváló dalokat írt.
A lemez májusban jelenik meg, ti pedig akkor már javában turnézni fogtok Európában, információim szerint nem négyesben, hanem szokás szerint egy másik gitárossal kiegészülve…
Így van. Kipróbáltuk már magunkat négyesben, de nem működött. Be kellett látnunk, hogy a Nevermore egy kétgitáros banda, egy gitárral egyszerűen nem szólnak jól élőben a dalaink. Úgy gondolom, jelenleg 99,9 százalékos biztonsággal mondhatom, hogy megvan az emberünk, és ez csak azért nem 100 százalék, mert még ki kell próbálnunk az illetőt a fesztiválokon, látnunk kell, hosszabb távon miként tudunk együtt dolgozni vele. Vannel (Van Williams dobos) egyelőre még nem is találkoztak, így nyilván erre is sort kell keríteni, de abban biztos vagyok, hogy én őt akarom a zenekarba. Tehát nem is keresünk már más jelölteket, csak ezúttal tényleg nem szeretnénk kockáztatni. Annyi gitáros fordult már meg a Nevermore-ban, hogy most már jó lenne megtalálni a megfelelő embert…
Mi volt az első benyomásod erről az új gitárosról?
Nagyon udvarias és kedves volt. Nálam próbáltunk egy kicsit, végigszaladtunk a várható koncertprogramunkon, és rögtön megnyert azzal is magának, hogy ő volt az első olyan gitáros, akinek nem kellett megmutogatnom egy csomó mindent, mert már eleve ismerte az apró részleteket… Házi feladatként megtanulta őket! (nevet) Technikailag is nagyon jó, minden aprósággal tisztában van, és az összhang is remek közöttünk. Úgyhogy ha befejeztem ezt a gitárkurzus-körutat Európában, otthon már nincs is más dolgunk, mint összejönni és zenekarként is elkezdeni a próbákat. Roppant izgatott vagyok emiatt, tényleg nagyon várom!
Miért nem voltatok képesek eddig stabil másodgitárost találni a bandába?
Mindenkinél más ok miatt nem működött a dolog. Pat O’Brien fanatikus death metal rajongó, a mai napig nagyon jó barátságban vagyok vele, de zeneileg egyszerűen nem volt meg a közös hullámhossz. Ő az a típusú csávó, aki reggel felkel, csinál egy kávét, és közben benyomja a Cannibal Corpse-ot! (nevet) Én meg csak lesek, mert szívesebben indítom a napot klasszikus zenével vagy jazz-zel… Szeretek egyébként egy csomó death metal bandát is, de Pat tényleg azt a zenét érzi igazán, nem a mi világunkat. Tim Calvert szintén óriási gitáros volt, de más életutat képzelt el magának, mint mi. Imádja a repülést, így ma már pilótaként dolgozik, ebből is él. Vele is nagyon jó a kapcsolatunk, remélhetőleg többször tudunk majd összefutni a közeljövőben, mert ismét Kaliforniában él. Steve Smythnak pedig egészségügyi problémái támadtak, nem volt minden rendben a veséivel, így aztán egy hosszabb időre volt szüksége, hogy rendbejöjjön. Eközben viszont valahogy eltávolodtunk egymástól. Szóval tényleg nem egyszerű gitárost találni ebbe a bandába, remélhetőleg most végre sikerül… (mosolyog)
Mit szeretsz jobban, ha egy kétgitáros bandában két markánsan elkülönülő játékos zenél szigorúan leosztott szerepekkel, vagy inkább a gitárduó-megközelítés áll hozzád közelebb?
Ez egy nagyon jó kérdés… Amikor elkezdtem komolyan metalt hallgatni, először abszolút a kétgitáros dolog nyűgözött le, Glenn Tipton és K.K. Downing a Judas Priest Screaming For Vengeance lemezén, aztán Dave Murray és Adrian Smith az Iron Maidenből. A kétgitáros felállásban hatalmas lehetőségek rejlettek mind súlyosság, mind a harmóniák terén. De akkor is totálisan ledöbbentem, amikor először hallottam Marty Friedmant és Jason Beckert a Cacophonyval. Nyilván azóta én is megszerettem egy csomó másféle gitározást, de alapvetően ma is az ikergitáros támadások rajongója vagyok.
A fiatalabbak közül tudnál mondani olyan gitárduót, akiket kiemelkedően jónak tartasz?
Fredrik Thordendalt és Marten Hagströmöt a Meshuggah-ból például nagyon szeretem, döbbenetesen feszesen játszanak. Én is mindig hasonlóra törekedtem a partnereimmel. Már Timmel meg Steve-vel is elég jól működött a dolog, most azonban tényleg a tökéletesség a cél. Ez persze idő kérdése is, hiszen rá kell érezni a másik stílusára, játékára. Az nem működik, hogy leülsz valaki mellé, és egyből tökéletesen klappol közöttetek minden. Most azonban az eddigiek alapján tényleg jó esélyt érzek arra, hogy az új emberrel hibátlanul működjön ez az egész. Belül érzed, mikor az igazi valami és mikor nem az…
Ha mondok neked öt gitárost, hajlandó vagy értékelni őket egy tizes skálán?
Végülis miért ne… Remélem, senki sem sértődik majd meg! (mosolyog)
Ace Frehley.
A KISS volt az első kedvencem, Ace-nek pedig megvan a saját stílusa, mindig is olyan dolgokban gondolkodott, amik csakis rá jellemzők. Három hangot hallasz tőle, és egyből tudod, hogy ő az, ennél pedig nem létezik fontosabb dolog egy zenésznél: van, aki másokat utánoz, és van, aki saját stílussal rendelkezik. Ace ilyen, így aztán csakis 10 pontot kaphat.
Dimebag Darrell.
Ó, ő 11! Dimebag túllépett a határokon. Olyan dolgokat csinált, amik előtte senkinek sem jutottak eszébe, és nagyon különleges stílusa volt: mindent tudott a technikai dolgokról, de emellett ott rejlett benne az a southern érzés is… Meggyőződésem, hogy az is adott a játékának egy speciális ízt, hogy a testvérével együtt zenéltek. Szörnyű, hogy csak ilyen rövid idő adatott meg neki. Sajnos sosem tudtam vele személyesen találkozni, pedig emberileg is csak jókat hallottam róla. Azt hiszem, az innovatív rá a legmegfelelőbb szó… És mindig is jó volt, hiszen már 14 éves korában is a színpadon állt, ami azért nem semmi.
Trey Azagthoth.
Őszintén szólva nem vagyok valami nagy Morbid Angel rajongó… Hallgattam pár lemezüket, ismerem sok dalukat, de valahogy nem jönnek be annyira, pedig ahogy már mondtam, sok death metal bandát szeretek. Szóval Trey legyen 8 pont.
John Petrucci.
Vele először a 2005-ös Gigantouron találkoztam, amikor közösen turnéztunk Amerikában. Technikailag hibátlan, kifogástalan gitáros, aki folyamatosan gyakorol és fejleszti önmagát, ráadásul nagyon kedves, barátságos ember is. 9 pontot adok neki.
Dave Mustaine.
Ritmusgitáron verhetetlen, hihetetlenül gyors és laza csuklója van, ráadásul a metal egyik alapító atyja, aki még ma is innovatívan játszik. Mindenképpen 10 pontot kell adnom neki.
Annak idején, még tinédzserként te is jelentkeztél a Megadeth-be, igaz?
Igen, akkor ültem életemben először repülőn! (nevet) A szüleim nem is értették, mit csinálok, hiszen még a középiskolát sem fejeztem be akkor. Egy négyszámos demót küldtem nekik, annak alapján hívtak le a meghallgatásra, ahová egy haverom kísért el. A ’80-as évek Los Angelese teljesen őrült hely volt, messze nem olyan rendezett, mint a mostani. Már maga a város is teljesen kikészített, ledöbbentem a méreteitől! A meghallgatáson odakint várakoztunk, amikor megjelent David Ellefson, és megkérdezte: „Jeff Loomis itt van?” Jelentkeztem, mire csak lesett: „Hány éves vagy te?” (nevet) Előzőleg ugyanis kizárólag a demómat hallották, képet nem küldtem magamról… Nagyon jó fejek voltak, mert behívtak és meghallgattak, pedig simán mondhatták volna, hogy menjek szépen haza és csináljak, amit akarok. De megkaptam a lehetőséget, hogy elnyomjak velük négy nótát. A Peace Sellst, a Wake Up Dead-et, a The Conjuringet és az In My Darkest Hourt játszottuk. Dave ugyan egy hangot sem énekelt, ami kicsit lelombozott, de így is igyekeztem mindent beleadni a játékba. Miután befejeztük, Dave azt mondta: „Nem kapod meg a melót, mert nagyon fiatal vagy, de ha kitartóan zenélsz tovább, még sokra viheted!” Ez hatalmas inspirációt jelentett… És emellett gazdagabb lettem egy olyan sztorival is, amit majd elmesélhetek a gyerekeimnek! (vigyorog) Legközelebb egyébként a Gigantouron találkoztunk.
Emlékezett rád?
Azt mondta, igen, de hát ki tudja… Azóta rengeteg idő telt el, és Dave is keresztülment egy sor olyan személyes dolgon, amit aligha kell részleteznem, hiszen mindenki tisztában van velük. De igazából nem is számít, hogy emlékezett-e vagy sem. Kaptam tőle egy lehetőséget akkor, majd utána a Nevermore-ral is, és ez a lényeg.
Mi volt életed legjobb koncertje?
Hú, ez kőkemény kérdés… Tudod, mi jut eszembe először? A néhány évvel ezelőtti Van Halen újjáalakuló turné David Lee Roth-tal, Michael Anthonyt leszámítva a klasszikus felállásban, amikor csakis a régi klasszikus nótákat játszották. Nem emlékszem olyan koncertre, ahol annál jobban éreztem volna magam! Nem ültünk a legjobb helyen, kicsit oldalról láttuk a színpadot, de elég volt ránézni Dave-re és bámulni azt a hatalmas vigyort az arcán, hogy átragadjon ránk is ugyanaz a hangulat. Sok metal banda túl komolyan veszi magát, a Van Halen azonban mindig felvállalta a partizást, a vidámságot, amit nagyon lehetett szeretni bennük. És ugyanígy a The Police-t is hatalmas élmény volt látni pár évvel ezelőtt. Hihetetlen volt rádöbbenni, mennyi slágerük volt! Csak úgy jöttek egymás után a nóták, és mindnél rá kellett jönnöm, mekkora dalok. Szóval Van Halen és The Police, ezeket választom.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
A Van Halen I mindenképpen, aztán a Piece Of Mind az Iron Maidentől, a harmadik pedig legyen a Perpetual Burn Jason Beckertől.
Mi az élet értelme?
Számomra az, hogy érezzem magam minél jobban, ne aggódjak feleslegesen mindenen, ne vegyem túlságosan komolyan az életet. És persze hogy minél jobb ember legyek.
További fotók:
Jeff Loomis
