Shock!

Egy ismeretlen brazil bandával turnézol Európában. Hogy kerültél kapcsolatba a Tempestt zenekarral?

A Tempestt tagjai voltak a kísérőzenészeim, amikor 2002-ben először turnéztam Brazíliában, és egyből nagyon közel kerültünk egymáshoz. Onnantól fogva akármikor koncerteztem Dél-Amerikában, ők kísértek el, akár önálló fellépésekről volt szó, akár a Talismanról. Aztán 2005-ben, amikor elkezdtek dolgozni a debütáló lemezükön – ez az, ami most megjelent – , megkérdezték, hogy nincs-e kedvem az egyik dalban egy duettet énekelni a frontemberükkel, B.J.-vel. Természetesen volt hozzá kedvem, mivel tényleg nagyon kedvelem, amit csinálnak. Ez az egész végül odáig vezetett, hogy még tovább léptünk, és most Európában is együtt koncertezünk. Az csak egy dolog, hogy énekeltem az albumukon, de ezen a ponton úgy lehet a legjobban megismertetni őket a közönséggel, ha a saját nevemet használom arra, hogy eladjuk a showt. Így nyilván nagyságrendekkel többen látják őket, mintha Tempesttként lépnének fel.

Vagyis a turné fókuszában a Tempestt áll, nem pedig Jeff Scott Soto.

Így van. JSS presents Tempestt, talán így lehet a legjobban összefoglalni a lényeget. Először ők játszanak, aztán jön a közös nótánk, végül pedig az én pályafutásomból válogatunk mindenfélét.

Beszéljünk egy kicsit más aktuális történésekről is. 2005-ben Neal Schonnal közösen kihoztátok a Soul Sirkus lemezét, majd ez a banda feloszlott, ti azonban hamarosan ismét közösen folytattátok az újjáéledt Journeyben. Az együttműködés azonban nem tartott túl sokáig. Mi történt?

(keserű grimaszt vág) Az apró részletekbe sajnos bizonyos jogi okokból kifolyólag nem mehetek bele, de ezt leszámítva is teljesen őszintén mondhatom: fogalmam sincs, mi történt. Egyik nap még a bandában voltam, a másikon pedig mindenféle részletes vagy kielégítő magyarázat nélkül kint találtam magam az utcán. Azt hiszem, Nealék inkább egy olyan énekest kerestek, aki sokkal jobban hasonlít Steve Perryre, mint én. Legalábbis más okot egyszerűen nem tudok elképzelni, hiszen semmi jel nem mutatott arra, hogy bárki is elégedetlen lenne azzal, ami a zenekarban zajlik. A turnék sikeresek voltak, a közönség imádta a bandát, ráadásul remek volt közöttünk a színpadi kölcsönhatás is. Minden jel arra mutatott, hogy végre tényleg sor kerülhet a Journey második eljövetelére, de aztán a sztori végül úgy alakult, ahogy alakult. Nem tudok és nem is akarok Steve Perry-másolat lenni. Nyilván mindent el tudok énekelni, amit Steve énekelt, de eszem ágában sincs mindent pontosan ugyanúgy csinálni, mint ahogyan azt ő tette, nem akarok úgy kinézni, nem akarok úgy viselkedni a színpadon. Ha így teszek, azzal csak ahhoz járultam volna hozzá, hogy egy tribute zenekart csináljunk.

Beszélőviszonyban vagy manapság Neallel?

Nem, egyáltalán nem. Sőt, még csak el sem búcsúztunk egymástól. Tényleg egyik pillanatról a másikra zajlott le ez az egész, és Neal még csak valami olyasmit sem mondott, hogy oké, akkor ez most ennyi volt, de azért sok szerencsét. Azóta sem keresett. És persze én sem őt.

A karriered alapján úgy tűnik, mintha kifejezetten keresnéd azokat a gitárosokat, akikkel köztudottan baromi nehéz együttműködni: Yngwie Malmsteen, Axel Rudi Pell, Neal Schon…

(elmosolyodik) Axellel nem nehéz kijönni. Nézd, ezeknél az arcoknál, tehát Yngwie-nél vagy Axelnél azt kell megérteni, hogy ők állnak a produkció középpontjában, nem pedig az énekes, legyen az akárki. Nem állhatok oda Yngwie elé, hogy azt mondjam: ezt és ezt nem fogom csinálni, ezt ellenben igen, mert nem így működik a dolog. Ezek nem zenekarok, hanem szólóprodukciók, ahol ők felkértek, ha úgy tetszik, kibéreltek engem arra, hogy elénekeljem, amit kitaláltak, és amit a helyemben bárki másnak is el kellene énekelnie. A döntések az ő kezükben vannak, hiszen az ő karrierjükről van szó, nem pedig az enyémről. Ami Nealt illeti, az ő esetében más a helyzet, hiszen vele igazi zenekarokban dolgoztam együtt, legyen szó akár a Soul Sirkus-ről, akár a Journeyről. A Soul Sirkus lemezén például minden egyes hangot, minden egyes dallamot együtt írtunk, az tényleg a kettőnk közös zenéje volt. Nem próbáltunk meg Journey lenni, nem próbáltunk meg Talisman lenni, csak és kizárólag önmagunk, a Soul Sirkus. A Journey kapcsán már más volt a szituáció… Fogalmazzunk úgy, hogy bárkinek, aki belép a Journeybe, tudnia kell: más cipőibe kell majd belebújnia, és alapvetően a múlt visszaidézését várják el tőle, nem pedig azt, hogy a saját ötleteivel hozakodjon elő. Visszatérve a kérdésedre: azért tűnhet úgy, hogy állandóan mindenféle gitárosokhoz csapódom, mert a karrierem Yngwie Malmsteen mellett kezdődött. „Hé, ez a Jeff ilyen gitárosok énekese-típusú srác, hívjuk már fel!”, gondolták erre sokan. Azt ugyanakkor tudni kell, hogy amik ezeken a lemezeken hallhatóak, nem feltétlenül egyeznek a saját zenei elképzeléseimmel.

Miért, mit gondolsz mai füllel például a Marching Outról?

Azt, hogy jézusom! (nevet) Tisztában vagyok vele, hogy rengetegen imádják azt a lemezt és azt is, amit énekelek rajta, de aki ott hallható, az még nem az igazi Jeff Scott Soto. Úgy énekeltem a Marching Out dalaiban, hogy közben más akartam lenni, mint aki vagyok. Ha manapság előkerül róla egy-egy nóta a koncerteken, akkor is másképp éneklem el, mint eredetileg. Ugyanaz a dallam, ugyanazok a frazírok, de a megközelítés mégis teljesen más. Nagyon fiatal voltam még akkoriban, nem igazán forrott még ki a saját egyéniségem. Azelőtt mindig feldolgozásbandákban nyomultam, mindig más énekesek dalait, dallamait adtam elő, és amikor odakerültem, hogy saját lemezem legyen, csak úgy néztem: bassza meg, most akkor ki is vagyok én? Az egyik dalban úgy próbáltam énekelni, mint Bruce Dickinson, a másikban úgy, mint Ronnie James Dio, és emiatt utólag nem nagyon hallani az önálló egyéniségemet a Marching Outon.

Jóban vagy manapság Yngwie-vel vagy Axellel?

Persze. Nem arról van szó, hogy nap mint nap hívogatjuk egymást, vagy hetente kertipartikat rendezünk együtt, de ha nagyjából egy régióban vagyunk, azért szoktunk beszélni, vagy akár alkalmasint össze is futunk. Ha Németországban járok, mindig felhívom Axelt, de ugyanez áll Los Angelesre és Yngwie-re is.

Ha ezek az albumok nem az igazi Jeff Scott Sotót mutatják, melyik saját lemezed jellemez téged a leginkább? Melyik a kedvenced?

Eddig egyértelműen a Talisman két Humanimal lemeze volt a személyes favorit, most azonban átvette a helyét az új szólóalbumom, ami már kész, de még nem jelent meg. Majd csak ősszel hozzuk ki.

És melyik volt a legsikeresebb lemez azok közül, amiken szerepeltél?

(hosszasan gondolkodik) A Marching Out, de mint mondtam, az alapvetően nem az én lemezem, hanem Yngwie-é. Azt hiszem, az egyes Talisman. Az már ugye 1990-ben volt, addigra azért sikerült összekapnom magam! (nevet)

Rengeteg helyen énekeltél és énekelsz a mai napig. Mi a fő produkciód, ha van ilyen? Mi az, ami minden körülmények között prioritást élvez a többihez képest?

A Talisman a fő zenekarom. Ott  úgy lehetek önmagam, hogy közben a többiek is folyamatosan inspirálnak, új és új kihívások elé állítanak. A Talisman egy rendkívül sokszínű banda, távolról sem egydimenziós: az évek során csináltunk egy rakás lemezt, és mindegyiken sikerült megmutatnunk egy-egy új arcunkat. Na látod, Yngwie-nél például szó sincs ilyesmiről: nála létezik egyetlen nagyon határozott irány, és csakis arra halad. Pedig ha szereted az almáspitét, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy csak és kizárólag azt vagy hajlandó enni, nem igaz? Bemész a cukrászdába, és eszel a vaníliás sütiből, a fagylaltból, a krémesből, ha éppen ahhoz van kedved. A Talisman pontosan így működik, és ez benne a legjobb.

Ki volt a példaképed, amikor elkezdtél énekelni?

Az egész Motown dolog nagyon inspirált. Neveket akkoriban még nem nagyon tudtam, de nem is ezeken volt a hangsúly: imádtam mindenféle soulos zenét, legyen szó akár a Jackson Five-ról – különösen Michael Jacksonról – , akár a Temptationsről. Kisgyerekként is szerettem énekelni ilyesmiket, és ahogy teltek az évek, azt vettem észre, hogy még a legnehezebb témák sem okoznak komoly nehézséget. Tehát eleinte nem volt konkrét név, akire példaképként tekintettem volna fel, egyszerűen csak szerettem a jó énekeseket. Aztán ahogy beleástam magam a rockba, onnan is lettek kedvenceim: Lou Gramm a Foreignerből, Steve Perry, Freddie Mercury… Ezek a fickók igazi énekesek voltak, méghozzá rettentően jók, akiktől szintén rengeteget tanultam.

Találsz a mai felhozatalban, a fiatalabb generáció tagjai között olyanokat, akik esetleg a nyomukba léphetnének?

Hmmm… Attól függ, kiket értünk fiatalabb generáción. (nevet) Mert megemlíthetném most Diót és David Coverdale-t, akik a fentiek ligájába tartoznak, de ők ugye abszolút nem fiatalok már. Az újabb nevek közül mondjuk Jorn Lande egy óriási énekes, de ő is inkább az én korosztályom. Vagyis ha huszonévesek neveit várod tőlem, nem tudok mondani neked senkit. Az igazat megvallva nem is figyelem annyira a hard rock színteret, a hard rockos énekeseket, hogy pontosan képben legyek, mi is zajlik ott manapság. Túlságosan elfoglalt vagyok a saját dolgaimmal ahhoz, hogy még mások zenéjére is jusson időm.

És ha mégis jut, mit hallgatsz szívesen? Soult?

Igen, Stevie Wondert például bármikor szívesen hallgatom. Rockvonalról pedig inkább a régi kedvenceket teszem fel szívesen, a Van Halent, a Queent… Van persze egy csomó olyan korábbi favorit is, amiket ma már nem nagyon hallgatok. Ezen sokan meg szoktak ütközni, de hát az ízlések ugye nem egyformák…

Ha már szóba került a Van Halen: volt bármi alapja azoknak a pletykáknak, amik az utóbbi években többször is felmerültek az interneten, vagyis hogy komolyan felmerültél náluk, mint énekesjelölt?

Nem, komplett baromság volt az egész, ami onnan indult, hogy egy interjúban megkérdezték tőlem, mi lenne az a három csapat, ahol szívesen énekelnék, én pedig a Queent, a Journeyt és a Van Halent említettem. De Eddie Van Halennel például a mai napig nem találkoztam, pedig ő még rajta van azon a listán, akiket szeretnék megismerni a zeneiparban. Ha pedig soha életemben nem beszéltem vele, hogyan is tárgyalhattunk volna arról, hogy én legyek a Van Halen énekese?

Ha szervezhetnél magad köré egy tetszőleges álombandát, kik lennének a tagjai?

(elgondolkodik) Az biztos, hogy Nuno Bettencourt lenne a gitáros. És az is, hogy Prince-et kérném fel basszusgitározni. (nevet) Ki lenne a dobos, lássuk csak? Hmmm… (hosszasan töpreng) Rengeteg dobos van, aki baromi jó, és ezt mindenáron meg is akarja mutatni, én viszont a szimplább játék híve vagyok. Jézusom, ez nehéz kérdés. Talán William Calhount választanám a Living Colourből: mestere a groove-oknak, benne van a kezében a soul, a rock, a jazz, minden. Lenyűgöző dobos. Billentyűsnek azt a brazil srácot hívnám el, aki Prince-szel és a Marco Mendoza Trióval is játszott, Renato Natónak hívják.

Ha mondok neked énekeseket, hajlandó lennél pontozni őket egy tizes skálán?

Naná. Nincs semmi rejtegetnivalóm. (nevet)

Freddie Mercury.

10. Sőt, 11.

David Coverdale.

Neki csak 7 pontot adok, mert igaz ugyan, hogy hihetetlenül nagy énekes, én viszont sosem voltam egy kimondott Whitesnake rajongó. A dalok miatt tehát csak hetest kap.

Ronnie James Dio.

Ronnie Dio, 10, nyilván. Bassza meg, micsoda énekes!

David Lee Roth.

Legalább 9 pont, még annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan nem egy nagy énekes. Viszont elképesztően zseniális előadó, hihetetlenül profi, ösztönös szórakoztató, aki óriási hatással volt rám. Roth hangja igazából mindig is másodlagos volt a személyisége, a színpadi karaktere mögött.

Axl Rose.

2. Sosem szerettem a hozzá hasonló típusú énekeseket, azt a fajta éneklést, és magát a Guns N’ Rosest sem.

Glenn Hughes.

15. Glenn Hughes az isten. Minden értelemben ő a legnagyobb, és nemcsak azért, mert annak idején szintén a fő hatásaim közé tartozott, hanem mert a mai napig lenyűgöz. Ha nézem, ha hallgatom, mindig csak tátom a számat, és állandóan arra kell gondolnom, hogy kész, vége, abbahagyom az egészet, mert nincs értelme. (nevet)

Yngwie Malmsteen.

Énekesként? Jézusom! Nulla alá mehetek? (hangosan nevet) Yngwie-nek meg kellene tiltani, hogy a mikrofon elé álljon, és ez alól csakis az az eset képezhet kivételt, amikor a koncert végén megköszöni a közönségnek a bulit. (nevet)

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Az első mindenképpen az A Night At The Opera a Queentől.

Elég sok zenésztől hallani ezt…

Nem véletlenül. Abszolút tökéletes lemez. Aztán lássuk csak, mi van még… Az Extreme harmadik albumát, a III Sides To Every Storyt választom másodiknak. Mindig is mestermunkának, igazi műalkotásnak tartottam. Ahhoz még talán nem elég régi, hogy klasszikusnak nevezzem, de az egészen biztos, hogy képtelen vagyok megunni, akárhányszor is hallgatom.

Nagyon alulértékelt lemez…

Igen. Rengeteg rajongót idegenítettek el vele maguktól, mert az emberek egyszerűen nem értették, mit csinálnak. Hihetetlenül változatos, kísérletezős és sokszínű album, én pedig imádom az ilyesmit. Lehet, hogy én is azért nem vagyok ismertebb, mert mindig is ragaszkodtam ahhoz, hogy ne csak egy oldalamat mutassam meg a közönségnek… Hmm, mit válasszak harmadiknak? Nehéz kérdés. Legyen a Van Halen Fair Warningja, ami szintén az első másodperctől az utolsóig tökéletes.

Mi az élet értelme?

A boldogság. Bármit is csinálsz, próbálj meg vele örömet szerezni, mosolyt fakasztani.

fotó: Valentin Szilvia