Speciális dupla válogatáslemezzel jelentkezett a több mint három évtizedes múltra visszatekintő szombathelyi Lord, ami egyből a MAHASZ listájának első helyén nyitott. A zenekarból Gidófalvy Attila billentyűssel és Pohl Mihály énekessel beszélgettünk.
Mennyit változtattatok a régi dalokon az újrafelvételek közben?
Gidófalvy Attila: Általában már akkor másként csinálnál egy csomó mindent, amikor befejeztél egy lemezt, és kijöttél a stúdióból. A Kifutok a világból című albumunk például nem olyan régen, 2006-ban jelent meg, de már azóta is rengeteget játszottuk azokat a dalokat, és menet közben mindegyikbe folyamatosan jöttek az új ízek, a finomságok. Nemcsak én fektetek másként a Hammondon, de Attila is kicsit máshogy játssza a riffeket, a szólókat, és Misi is új színeket visz a dallamokba. A régi dalok pedig még többet változtak az évek során. Megtehettük volna, hogy egyszerűen csak összeszedegetjük a korábbi számokat a lemezekről az eredeti formában, miután megszereztük a jogokat, és ennek is meglett volna a varázsa a bakelitkorszakos régi sounddal. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy ha már csinálunk egy ilyen gyűjteményes albumot, és két új felvétel is felkerül rá, akkor legyen inkább egységes a hangzás, szóljon az egész lemez modern módon, de egyszersmind lordosan is. A Szemedben a csillagok vagy a Ragadozók hangzását nyilván nem lehetett volna reprodukálni, a hármas albumunk pedig egyébként is katasztrofálisan szólt… Nem volt könnyű kiválasztani ezt a 34 dalt, hiszen a tavaly kiadott 35 éves DVD-nken is 26 nóta szerepelt. Sokat gondolkodtunk, hogy a DVD után mennyi értelme van ennek, de hát az azért mégis egy helyhez kötött formátum, autóban például nem tudod hallgatni. Oké, vannak olyan verdák, ahol tud szólni, de a többségnek azért nincs ilyenje.
Az új kiadótok, a Hammer Records rögtön rábólintott arra, hogy egy ilyen speciális lemez jelenjen meg, ne pedig egy új album?
Pohl Mihály: Nem, a Hammer eleinte egyáltalán nem szeretett volna válogatáslemezt csinálni, mert féltek tőle, ők inkább egy újat akartak. Végül aztán belementek, de megállapodtunk, hogy 2010-ben egy új Lord lemez is készül.
Az előző lemezetek saját kiadásban jött ki. Miért akartatok egyáltalán leszerződni valahová?
Misi: Az a helyzet, hogy az egyéni kiadás manapság nem nagyon működik. Ha nincs mögötted valamelyik kiadó a maga szerteágazó kapcsolatrendszerével, véged van.
Ez még egy olyan nagy múltú zenekarra is igaz, mint a Lord?
Misi: Igen. Az csak egy dolog, hogy a zenekar neve önmagában erős, de az emberek akkor is szeretik látni, hogy ott a CD-d a boltokban. Ha kikerülnek a régi lemezek a polcokra, azokat is napokon belül elkapkodják.
Gidó: Nyilván minden kiadó más, tehát önmagában ez sem feltétlenül jelent megoldást. Hiába jelentettük meg például a Hungarotonnál a 2002-es visszatérő albumunkat, ők csakis a saját bejáratott kapcsolatrendszerükön keresztül dolgoztak, és egyetlen fillért nem fektettek reklámba, netán videoklipbe, rádióba, egyszerűen nem volt fontos nekik. Ezt soha nem értettem meg. A Hammer Records szerencsére érti a rockzenét, ismerik ezt a műfajt, és ha már a MAHASZ-listáról beszéltünk, egy független kiadású album oda sem kerülhet fel. Még ha 20 ezer fogy belőle, akkor sem. Márpedig ez a MAHASZ-listás első hely mindenki számára jó jel. Számomra például óriási megelégedést jelentett, hogy leütöttük a csúcsról a Depeche Mode-ot.
Misi: Nyilván az is közrejátszott a jó fogadtatásban, hogy egy 34 dalos dupla válogatást manapság ilyen áron, ilyen igényes csomagolásban nem nagyon kapsz meg mástól.
Gidó: Pontosan. Jó érzés kézbe venni, megfogni a CD-t, és ez az összeg a mai világban igazából nem pénz egy ilyen igényes kiadványért. Aki szereti a Lordot, az úgyis megveszi, és elrakja a polcra. Lehet, hogy kiírja, és nem az eredetit hallgatja, mint ahogyan a bakelitlemezeket is sokan átmásolták annak idején, hogy ne kopjanak. De eközben azért ott volt a polcon az eredeti borítóval, aláírva.
Példányszámra lefordítva mit jelent ez az első hely?
Gidó: Kétezer példánnyal kezdtünk, és az azért nem kis dolog, hogy ez gyakorlatilag el is ment ennyi idő alatt.
És mennyi fogyott a Kifutok a világból lemezből?
Misi: Olyan 1300-1400 darab, de az egyrészt majdnem kétszer ennyibe került, másrészt nem is lehet kapni ennyi helyen.
Sajátos helyzetű zenekar vagytok: sosem voltatok a frontvonalban, mégis nagy közönséggel rendelkeztek mindenfelé.
Misi: Ez valóban így van. Nézd, az, hogy valakit a média felemel, önmagában még nem jelent semmit. Attól, hogy akár egyénekről, akár zenekarokról sztárként beszélnek, az emberek még nem fogják megvenni a lemezüket, nem fognak elmenni a koncertjükre. Minket sehol sem játszanak, de a bulijainkon tényleg ott vannak az emberek, és ennél több nem is kell. Az a lényeg, hogy ott legyenek és szeressenek.
Gidó: A postás háromszor csenget, egy zenekar pedig a közönségéből él, ezen belül is a koncertezésből, nem pedig a lemezeladásból. Abból, hogy mindenhová elmegyünk játszani, ahová csak hívnak minket, és nem annyit játszunk, amennyit a szervező kér, hanem mindig többet. Ha van titok, hát ez az. Ha valaki eljön egy Lord bulira, pontosan azt kapja, amit vár és amit kapni akar. Itt soha nem volt megalkuvás, trendekhez idomulás, váltás vagy bármi ilyesmi. Ez nagyon egészséges, hagyományos rockzene Balogh Józsi szövegeivel, akivel Misi rengeteget vitatkozik, hogy tényleg olyanok legyenek, amik jellemzőek ránk, és így tovább. Mindez évtizedek óta így megy, ami óriási dolog.
Mit gondoltok, ha annak idején felköltöztök Budapestre, jobban fókuszban lenne a csapat?
Misi: Valószínűleg igen. Erre utal az is, hogy Gidó 1987-es csatlakozása előtt sehol sem hallhattál a Lordról országos szinten, pedig léteztünk, és a Nyugat-Dunántúlon mindig is nagyon népszerűek voltunk. De mégis kellett egy pesti zenész ahhoz, hogy ránk irányuljon a figyelem, utána jött a lemezszerződés, a videoklip, és így tovább. Akkoriban a televízióban is elég sok zenei műsor volt, ezek is sokat számítottak.
Gidó: Ma hiába csinálsz videoklipet, azt sehol nem fogják leadni, se a Viván, se máshol. Eközben a rockzenének a világon mindenütt megvannak a maga csatornái. Nézem a VH1-t, ahol orrba-szájba mennek a negyvenéves videoklipek, és libabőrös leszek, annyira fantasztikus dolgokat adnak le. Ehhez képest nálunk ilyen nincs. És nem igaz az, hogy nincs rá kereslet. El kell jönni, meg kell nézni, miről szól a történet. A bulik mindig magukért beszélnek.
Misi: Valahol lehet, hogy szerencse is, hogy a média abszolút nem foglalkozik velünk, mert a közönség így még jobban szeret…
Gidó: Igen, betelefonálnak a rádiókba, kérik a dalainkat, és így tovább. Amiket persze így sem feltétlenül adnak le, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy működnek a rádiók, de kérik őket, és ez a lényeg. Volt szó róla, hogy hívnak minket nagyobb eseményekre, ilyen mega-showkra is, de végül nem hívtak. Nem baj… Elvagyunk a saját dolgainkkal.
Misi: Nekünk elég azt látni, hogy meghívnak egy rendezvényre, ahol a mi fellépésünk előtt ötven ember lézeng, amikor pedig megérkezünk, egyből feltűnik 6-800.
Mennyi az átlagos nézőszámotok manapság?
Misi: Helytől függ, de ez a 6-800 mondható átlagnak. Persze van, amikor kevesebb, és van, amikor jóval több.
Gondolom, Szombathely azért ma is különösen erős ebből a szempontból…
Gidó: Persze, Szombathely nagyon erős vár, ott mindig összejön 2000-2500 ember.
Misi: Szerintem egyébként a Lordon kívül nincs még egy olyan magyar zenekar, amelyik négyszer lép fel egy évben a Wigwamban, és mindig teltházat csinál. Vagyis ma is mindenütt bejönnek a koncertjeinkre. Nem feltétlenül annyian, mint 20 éve, amikor tényleg sztárzenekar voltunk és tízezrek jártak a bulikra, de mindenütt jól futnak a koncertek. Nyíregyházán például annak idején mi nyitottuk meg az új sportcsarnokot, és nyolcezer ember jött el a koncertre. Azóta sem voltak ott annyian.
Jövőre tehát lesz egy új Lord lemez, de meddig tekintetek előre?
Gidó: Addig játszol, amíg hiteles vagy, és a közönség is tudja rólad, hogy őszintén csinálod. Ha járókeretben vánszorogsz ki a színpadra, vagy három ápolónő tol be tolószékben, infúzióval, akkor nyilván abba kell hagyni, hiszen ez rockzene. Persze senkit sem akarok megbántani…
Misi: Amikor kijött a Kifutok a világból, egy nagyon jó barátunk azt mondta, miután meghallgatta: „Van még öt évetek.” És ez nem vicc, valóban ennyit jelentett, hogy ilyen erős az album. Ha szar, akkor játszunk utána egy-két évig, amíg belefáradunk. Szerintem már az is nagy dolog, hogy ma is így együtt vagyunk. Az utolsó kellemetlenség a Vida Ferenc távozása kapcsán kialakult helyzet volt, de ezt a méregfogat is kihúztuk. Vida már emberileg is ártott a közönségnek: mentünk négyen balra, ő meg haladt jobbra, amiről tudta, hogy nem megy, de azért is bosszantotta-bomlasztotta vele a közönséget.
Szeptemberben a Karthago a Sportarénában ünnepli a 30 éves jubileumot. Nem üti egymást a két zenekar programja?
Misi: Nekem nem a szívem csücske a Karthago, mert hiányzik Gidó, amikor nincs ott velünk. (mosolyog) Régen, a Vida Feri-korszakban egyébként még adódtak ebből komoly problémák. Előfordult, hogy az én szavazatomon múlott, hogy Gidó a Lordban maradhatott, mert Vida mindenáron ki akarta tenni a csapatból… De mára megoldottuk ezeket a gondokat. Ezt igazából mi rontottuk el… Miért nem a Szigeti keres magának kisegítő billentyűst azokra a napokra, amikor Gidó éppen a Lorddal játszik? (nevetnek)
Gidó: Komolyra fordítva a szót, megmondtam Szigeti Ferinek, hogy bizonyos időpontok szentek, és akkor csak a Lord létezik. A sitkei fesztivál például minden évben ilyen.
Új Karthago lemez is lesz, igaz?
Gidó: Igen. Most úgy néz ki, még az arénás buli előtt megjelenik, de nem biztos, hogy van értelme, mert elég sok album jött ki mostanság, Mobil, ilyenek… Meglátjuk. Az viszont biztos, hogy sokkal keményebb és modernebb lesz a lemez, mint az eddigiek. Én például gitározom, bár 3-4 nótában az orgona is előjön.
Mit gondolsz, milyen hatással volt a csapatra az a „reklám”, ami az utóbbi hónapokban a bulvármédiában bontakozott ki Takáts Tamás magánéleti dolgai körül?
Gidó: Egyértelműen negatív hatással. Baromi dühös voltam, mert ilyet egyszerűen nem lehet megengedni. Nagyon komoly szponzor farolt ki a buli mögül a botrány miatt azzal a felkiáltással, hogy ők csakis feddhetetlen sportolókat és művészeket támogatnak. Sajnos van egy olyan helyzet, hogy Tamás asszonykája embertelenül féltékeny: megérkezik a bulira, látja, hogy nők is vannak a közelében, és kiborul. Márpedig egy feleségnek tisztában kell lennie azzal, hogy a férje mit csinál, hogy azt az arcot mások rajongják, szeretik. Utálom azt a szót, hogy közszereplő, mert a politikusok lejáratták, és az egy másik állatfajta, de hát valahol mégiscsak azok vagyunk. Méghozzá olyan közszereplők, akik dalokat írnak, és ezekhez a közönség érzelmileg nagyon szorosan kötődik. Hát most lökje el az ember azt, aki odamegy hozzá? Ez nem azt jelenti, hogy másnap már neki csinálsz gyereket… És egyszer lökj el valakit, az másnap már nem fog odajönni. Ez ilyen egyszerű. A Karthagónak sem tett jót ez az egész balhé, és azt hiszem, Tamásnak sem. Maradi ember vagyok: zenészként azt szeretem, ha arról írnak, hogy éppen jól vagy rosszul zenéltem, nem pedig arról, hogy melyik szőke cicababával hempergek, hol vertem el a feleségemet, éppen melyik híd alatt találtak meg hullarészegen, vagy éppen melyik szépségverseny zsűrijében ülök és csorgatom a nyálamat. Az embernek tisztában kell lennie a korával, azzal, hogy mit tud letenni az asztalra. Én eddig is csak zenélni akartam a barátaimmal, és ezután sem akarok mást csinálni.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Gidó: AC/DC egyes, kettes hármas, négyes és ZZ Top egyes, kettes, hármas, négyes. (nevet)
Misi: (nevet) Na, ez Gidó! Én pedig Extreme-es és Whitesnake-es vagyok.
Gidó: Nekem ott van még persze a Deep Purple is, de egyébként az AC/DC az etalon, az biztos. A Karthago zenekar is testületileg felvonult a pesti koncerten, és tátottuk a szánkat. Amúgy ’91-ben a Népstadionban is kint voltam a feleségemmel, most meg már a fiam is jött. Fantasztikus erőt adott a buli, pláne, hogy annak idején a Beatricében is rengeteg AC/DC-t játszottunk, persze akkor még a Bon Scott-korszakból.
