Shock!

Mivel a The Black Crusade turné főbandájaként játszó Machine Head ismét csak Bécsig jutott, interjúban eredetileg nem is nagyon reménykedtem, de néha a dolgok szokásukkal ellentétben teljesen simán és gördülékenyen haladnak, így aztán Robb Flynn a csapat öltözőjében fogadott minket a koncert előtt.

Itt álltok az év egyik legsikeresebb metal turnéjának főzenekaraként két olyan lemez után, amit a szakma és a közönség is hihetetlen lelkesedéssel fogadott. Úgy fest, népszerűbbek vagytok, mint valaha. Gondoltad volna ezt a zenekar legnehezebb periódusában, úgy 2000-2001 környékén?

Nos… Az általad említett időszakban mi magunk tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy a Machine Head még mindig egy nagyon jó banda, hogy sok mindent tudunk még mutatni a világnak. A Through The Ashes Of Empires lemez valóban új korszak kezdetét jelentette a zenekar életében, újjászületésnek azonban leginkább csak a média nevezte. Nagy visszatérésnek legfeljebb azoknak tűnhetett, akik korábban leírtak minket, az igazi rajongóink ugyanis mindig kitartottak és hűségesek voltak hozzánk. Egy időben a sajtóban szerették azt hangoztatni, hogy a Machine Headnek vége, eladtuk magunkat, és úgy általában véve senki sem kíváncsi már ránk. Ehhez képest a Supercharger turnéján is simán behoztunk bulinként 1500-2000 embert, a Brixton Academyn pedig egy brutálisan teltházas, ötezres sold out koncertet csináltunk. Ez a fellépés képezte aztán a Hellalive koncertlemez anyagának gerincét is. Szóval miről is beszélünk? Az persze egészen biztos, hogy a Through The Ashes lemez már csak Phil csatlakozása miatt is mérföldkő volt a banda életében, és a rajongóknak is nagyon-nagyon tetszett, a The Blackeninggel pedig ez a tendencia folytatódott. Ami a kérdésedet illeti: nemcsak úgy fest, hanem egészen biztos, hogy soha korábban nem voltunk még annyira népszerűek, mint most, de ezt már ugyanígy a Through The Ashes idején is elmondhattam volna.

A Machine Head mindig is sikeresebb volt Európában, mint az Egyesült Államokban. Érzékelhető ezen a téren valamiféle kiegyenlítődés?

Ma is népszerűbbek vagyunk Európában, de Amerikában sem volt soha annyira sikeres a zenekar, mint mostanság. Az utolsó saját turnénk például a valaha szervezett legnagyobb szabású önálló koncertsorozatunk volt odaát.

Nem furcsa olyan arcokkal turnézni, akik a ti zenéteken nőttek fel? A Trivium tagjai között akad olyan, aki 8 éves volt a Burn My Eyes megjelenésekor…

Azért átlagban nem 8 évesek voltak akkor, hanem inkább 13-14, sőt, akár 15 is. (nevet) Nézd, a Machine Head számos csapatra volt nagy hatással, ezt mindig is tudtuk. A legbizarrabb ebből a szempontból egy Reverie nevű amerikai banda volt, akikkel a The Burning Red lemez idejében játszottunk együtt, és a gitárosuk akkortájt járt 15 körül. Azt hiszem, ez volt a legfiatalabb csapat, akikkel csak valaha is koncerteztünk. Itt azért annyira nem furcsa a helyzet, a triviumos srácok huszonévesek, és a turnén szereplő bandák tagjai közül már jónéhányan a harmincas éveik közepén járnak.

Szereted amúgy a Black Crusade turnén szereplő többi zenekart?

Ó, hogyne. Imádom az Arch Enemyt, a Trivium gyilkos banda, és a Shadows Fall is jó. A Dragonforce… Hmm, a Dragonforce nem feltétlenül az én zenémet játssza, de nagyon mulatságosak a színpadon és kibaszott beteg, hogy mekkora zenészek. Egyszerűen hihetetlenek. Egészen biztosan a komplett turné legjobb muzsikusai, a gitárosok, a basszusgitáros, a dobos… Annyira jók és képzettek, hogy az már tényleg nevetséges és valószínűtlen.

Az új lemezen ti is olyan komplex és technikás dalokat játszotok, mint soha azelőtt. Direkt egy ilyen hosszú nótákkal teli, összetett anyagot akartatok csinálni?

Nem gyártottunk előzetes terveket a dalszerzés előtt, de aztán azt vettük észre, hogy a dalok egy része hosszú lett a sok-sok témaváltás miatt, és nem is igazán akaródzott kivennünk belőlük semmit. Egyszerűen így éreztük őket kereknek. Ez a megközelítés tehát teljesen természetesen jött, ami nem is csoda, hiszen gyerekkorunkban is rengeteg komplex, sok-sok témaváltással operáló bandát hallgattunk, ezeken nőttünk fel, a Rush-on, a Mercyful Fate-en… A Mercyful Fate az egyik abszolút kedvenc zenekarom, mióta csak ismerem őket, óriási hatással voltak rám. Amúgy meg mindenki ezekről beszél, de nem kizárólag hosszú, megtekert szerkezetű nóták vannak a Blackeningen. A Beautiful Mourning, a Now I Lay Thee Down vagy a Slanderous például teljesen szimpla felépítésű dalok. Verze, bridge, refrén, verze, bridge, refrén…

Minden pillanatban egyértelmű, gitárosként mennyire összeértetek Phillel.

Nagyon közel áll hozzám az a gitárduó-megközelítés, ami jelenleg jellemzi a Machine Head-et. Phillel már a Vio-lence-ben is remek összhang volt közöttünk, de csak mostanra teljesedett ki igazán ez az egész. Valami olyan összjátékra törekszünk, ami a mi kedvenc klasszikus gitárduóinkra is jellemző, a Tipton / Downing, Holt / Hunolt kettősre például. Vagyis nem egy szólógitáros és egy ritmusgitáros áll a színpadon, hanem egy igazi duó, akik a másik keze alá dolgoznak, és megosztják egymás között a feladatokat.

Már a korábbi gitárosokkal is ilyesmire törekedtél, vagy hiábavaló lett volna?

Ez a felfogás egyértelműen Phil csatlakozása óta tud érvényesülni a zenekarban. Logan Maderrel jól kiegészítettük egymást, de a stílusunk, a játékunk ennek ellenére valahogy mégis elkülönült. Nemcsak a lemezeken, hanem a színpadon is, hiszen vele soha nem volt olyan, hogy na, most kiállunk és vállvetve, egy emberként nyomjuk a rockot. Ahrue Luster pedig egy kicsit mindig is kilógott közülünk. Vele inkább az volt a helyzet, hogy léteztünk mi hárman Adammel és Dave-vel, és létezett ő, aki valahol mindig a saját dolgát csinálta. Ez persze nem volt rossz, egy ideig teljesen rendben is ment minden ebben a leosztásban, de hosszabb távon nem nagyon működött a dolog.

Kapcsolatban vagy egyébként a régi tagokkal?

Logant rendszeresen látjuk, a legutóbbi Los Angeles-i bulira is lejött, nincs harag. Ahrue is megnézte a bandát az amerikai turnén, utána meg remekül eltöltöttük az időt, vele is jóban vagyunk. Néha Chris Kontosba is belefutok, de az ő esetében azért egy kicsit más a helyzet, mert sokkal csúnyább körülmények között váltunk el tőle. A koncertekre sem szokott lenézni, ellentétben például az első dobosunkkal, Tony Constanzával, akivel szintén rendszeresen beszélek.

A mostani turné óriási érdeklődés mellett fut és nyilván a hangulatra sincs panasz sehol. Melyik volt életed legjobb koncertje zenészként?

Az idei Download fesztiválos bulink egyszerűen hihetetlen volt. A közönség totális elmebetegekből állt, és mi is nagyon jó formában játszottunk. Minden egyes koncertbeszámoló úgy végződött, hogy lemostuk a színpadról a Slayert, akik utánunk következtek! (nevet) Szóval az egy nagyon jó nap volt az életemben.

Kibékültél már amúgy a Slayerékkel?

Igen. Minden oké közöttünk.

Kikkel szeretsz a legjobban turnézni? Kikkel jöttök ki a legjobban emberileg?

Rettentően csípjük a srácokat a God Forbidból, de a Trivium tagjaival is jó haverok vagyunk. Azt hiszem, ez már talán a negyedik közös turnénk velük, és ennyi idő alatt egy rakás bennfentes poén alakul ki. A Panteráék is mindig hihetetlenül jók voltak hozzánk, nagyon-nagyon jó cimborák lettünk velük. Ugyanez igaz a Slayer tagjaira is.

És kik voltak a legnagyobb barmok?

Lássuk csak, kire akarok szart hajigálni… (nevet) Talán a Coal Chamber.

Melyik volt a legjobb koncert, amit a közönség soraiból néztél végig?

Kettő jutott eszembe így egyből, és mindkettő más szempontból volt emlékezetes. Az egyik egy Slayer buli volt a Seasons In The Abyss turnén, amire pontosan egy nappal az első Öböl-háború kitörése előtt került sor. Az a tudat, hogy másnap háborúba megyünk, az egész este hangulatára rányomta a bélyegét. Vibrált a levegőa teremben, szinte tapintani lehetett a feszültséget pozitív és negatív értelemben egyaránt, és minden akkor érte el a csúcspontját, amikor a zenekar belecsapott a War Ensemble-be. Iszonyatos libabőrök jöttek ki az egész testemen! (vigyorog) Az emberek egyszerűen megőrültek, úgy zúztak. Sem előtte, sem azóta nem jártam még annyira intenzív, energikus és agresszív koncerten. Kibaszott döbbenetes volt, halálbiztos, hogy a legjobb metal buli, ahol csak valaha megfordultam. A másik pedig az Iron Maiden elhíresült OzzFest zárókoncertje volt, tudod, amikor megdobálták őket tojással. Az Osbourne-tábor olyan szinten baszott ki a Maidennel aznap este, hogy én még ilyet életemben nem láttam. A dalok közben többször „Ozzy-Ozzy” kórust nyomattak be nekik a hangfalakon keresztül, a színpadon amerikai zászlót lengető arcok rohantak keresztül, megjelent a stadion fölött egy helikopter a műsor közben, tojásokkal, poharakkal és minden más szarral dobáltatták őket, és gyakorlatilag minden egyes szám közben kikapcsolták hosszabb-rövidebb időre a teljes hangcuccot. És a Maiden minden egyes nótával csak jobb és jobb lett. Ahogy visszajött a hang, ahogy elhallgatott az ozzyzás vagy akármi, ők újra és újra belecsaptak a következő dalba, és folyamatosan egyre fantasztikusabban játszottak. Olyan dühvel, olyan erővel nyomták a slágereket egymás után, hogy azt hittem, képzelődöm. Soha egyetlen másik csapat nem égett olyan tűzzel a színpadon, mint aznap este az Iron Maiden. A bolygó legnagyobb és legjobb bandája voltak akkor, ez teljesen egyértelmű. A fegyver pont visszafelé sült el: az Osbourne-tábor nevetségessé akarta tenni őket, de a koncert végére nem volt olyan ember a tömegben, aki ne evett volna Bruce Dickinson tenyeréből. Kibaszott zseniális volt!

Minden idők három legjobb lemeze?

(maga elé meredve, hosszasan gondolkodik) A Black Sabbath-tól a Master Of Reality és a Metallicától a Master Of Puppets biztos.Nem tudom eldönteni, hogy a Slayer Seasons In The Abyss-e vagy a Pantera Vulgar Display Of Powere legyen-e a harmadik. Metalból legalábbis ezeket választanám.

És nem metalból?

A Coldplaytől az A Rush Of Blood To The Head-et, a Cure-tól a Disintegrationt és az Immortal Technique Revolutionary Volume Two-ját. De imádom az N.W.A.-től a Straight Outta Comptont és a Public Enemytől az It Takes A Nation Of Millions To Hold Us Backet is.

Ősrajongóként mi a véleményed az új Exodus albumról? Hallottad már?

Persze, hogy hallottam. Kurva jó lemez, imádom például a Children Of A Worthless Godot, gyilkos egy nóta! Rob Dukes óriási énekes, egyértelműen az eddigi legjobb frontemberük, baromi energikus a színpadon is. Nyilvánvalóan problémái vannak, és ez tetszik nekem. (nevet)

Van olyan saját dalod, amit abszolút kedvencként tartasz számon?

Nehéz erre válaszolni, hiszen mindegyik a saját gyermekem, mindegyikhez kötődik valamiféle emlékem, mindegyik jelent nekem valamit. Különböző személyes okokból fakadóan például a Supercharger lemez összes nótája nagyon közel áll hozzám. De ha olyat kellene választanom, ami tökéletesen összegzi a Machine Head lényegét, akkor a Halo-t, a Davidiant vagy az Imperiumot mondanám.

Mi az élet értelme?

(nevet) Valami könnyű így a végére, ugye? Hmmm… Mi is az élet értelme? Hogy bármit megtehetsz és bármit elérhetsz, amit elég kitartóan akarsz, azonban sokkal több áldozatot kell majd meghoznod érte, mint azt előtte gondolnád. De vannak az életben második, harmadik és negyedik esélyek is. Az emberek nagy része azt hiszi, csak egy lehetősége van arra, hogy mindent rendbehozzon, ez azonban nem így van.

Külön köszönet Fiák Krisztinának és a Roadrunner Magyarországnak az interjú tető alá hozatalához nyújtott segítségért!

fotó: Draveczki-Ury Lilla