Shock!

Habár minden egyes lemezükön a legmélyebb fájdalom és szenvedés ölt testet, Andrew Craighan, a My Dying Bride gitárosa az egyik legbarátságosabb és legvidámabb zenésznek bizonyult, akivel csak valaha volt szerencsém leülni beszélgetni: láthatóan nyugodt, kiegyensúlyozott, semmi miatt nem aggasztja magát feleslegesen.

Utolsó lemezetek, az A Line Of Deathless Kings leginkább a dallamosabb énektémákkal okozott meglepetést mindenkinek. Ki vette rá Aaront, hogy elkezdjen így énekelni?

Sosem kezdünk úgy neki egy lemezanyag megírásának, hogy na, ez most dallamosabb lesz, vagy na, ennek most aztán tényleg minden eddiginél súlyosabbnak, sötétebbnek és nyomasztóbbnak kell lennie. Ami a zenei alapokat illeti, a dalok most is maguktól alakulgattak, Aaronnak azonban akadt néhány egészen meglepő énektéma-ötlete, és sok ezek közül már a stúdiózás folyamán jutott eszébe. Olyan dolgok voltak ezek, amilyeneket korábban még sosem hallottunk tőle. Mivel mindannyiunknak tetszettek ezek a dallamosabb énekmegoldások, elkezdtük noszogatni, hogy bátran próbálkozzon még ilyesmikkel, és az, ahogyan sorra előrukkolt ezekkel az ötletekkel, visszahatott ránk is. Nem csak új ötleteket adott, hanem a már meglévőket is átalakította egy kicsit. Az egyetlen tudatos lépés már a felvételek végső stádiumában történt meg, amikor is itt-ott eleresztettünk egy-egy tempósabb részt a dallamok ellensúlyozása végett. Úgy vettük észre, a rajongóknak többnyire tetszenek ezek a melodikusabb témák. Sokan jönnek oda azzal, hogy hiányolták az ilyen típusú hagyományosabb értelemben vett dallamokat a My Dying Bride zenéjéből. Ha őszinte akarok lenni, néha én magam is hiányoltam ezeket.

Merrefelé van egyébként a legtöbb rajongótok?

Régen hagyományosan Németország volt a bázisunk, de ez az utóbbi időkben változni látszik. A német rajongók persze megmaradtak, egyszerűen arról van szó, hogy elkezdtek felzárkózni más területek is, így például Olaszország, Spanyolország, Franciaország... Skandinávia is hagyományosan erős terület a My Dying Bride számára, biztos a hideg miatt könnyebben tudnak azonosulni ezzel a borongós zenével. (mosolyog) Ahol egyébként nagyon gyorsan nő a bázisunk, az a kelet-európai régió, így Magyarország, Románia, Szerbia, Oroszország... Korábban nem nagyon volt lehetőségünk ezeken a helyeken játszani, valami miatt mindig úgy alakult, hogy ritkán jártunk errefelé, de mostanában egyre több lehetőség adódik, és ennek nagyon örülünk. Talán furcsa lesz, amit mondok, de a Közel-Kelet is egy ilyen terület. Óriási rajongóink vannak Szíriában, Szaúd-Arábiában vagy Izraelben, méghozzá szép számmal. A lemezeink is jól fogynak és sokan keresnek minket ezekből az országokból. Jó látni, hogy számos olyan embert tud összehozni a zenénk, akik alapesetben utálják egymást a politikai vagy vallási ellentétek miatt.

Játszottatok már valaha ezeken az egzotikusabb helyeken?

Sajnos még nem. Legmesszebb eddig Törökországig jutottunk keleten, és az is agyzsibbasztó volt, a srácok iszonyatosan levették a zenénket. De eléggé rajta vagyunk azon, hogy eljussunk Szíriába vagy Szaúd-Arábiába, remélem, előbb-utóbb meg is valósul a dolog. Tudod, rengeteg nyugat-európai ember benyeli azokat a hülyeségeket, amiket az amerikai propaganda nyomat nekik az arabokról, az arab mentalitásról. Ebbe most nem feltétlenül akarok belemenni, mert nem az én dolgom a téma boncolgatása, de bármikor találkoztunk olyan rajongókkal, akik ezekből az országokból származtak, mindig csak a legjobbakat tapasztaltuk. Nem foglalkoztak azzal, hogy én angol vagyok, egyszerűen csak heavy metalt akartak hallani, ugyanúgy, mint az európai közönségünk.

És mi a helyzet otthon, ott hogy fut a szekeretek? Egyáltalán milyen most a klíma a metal bandák számára a műfaj szülőhazájában?

Ha nem Londonban játszol, Nagy-Britannia metal szempontból totálisan halott. A ’80-as években, amikor felnőttünk és elkezdtünk zenélni, a nagy turnék még a kisebb vidéki városokba is elértek, mindenütt volt közönség szép számmal, és a klubokban is hemzsegtek a bandák meg a rajongók. Mára ez az egész dolog meghalt: a klubok szép lassan bezártak, a színtér meg először csak leszűkült, aztán tulajdonképpen megszűnt létezni. Zenekarok persze most is vannak, de elég zártak a lehetőségeik. Anglia nem úgy működik ebből a szempontból, mint a kontinens többi része, ahol az emberek a keblükre ölelik a zenét, kutatnak az újdonságok után és ajánlgatják is a többieknek, ha találnak valami izgalmasat. Nálunk állandó médiajelenlét szükséges ahhoz, hogy egyáltalán tudasd a létezésedet az emberekkel, ezt pedig nehéz elérni, ha nem Londonban zenélsz, ahol nyüzsgő és egészséges klubélet van. A szemlélet persze ott is más, mint Európa többi részén.

A britek elég trendorientált közönség hírében állnak...

Pontosan így van. Nekünk és a velünk egykorú csapatoknak még könnyebb dolgunk van, hiszen minket már nagyjából mindenki el tud helyezni, de a fiatal bandák számára kevés fű terem ma Angliában. Úgyszólván lehetetlen érvényesülni, bulikat lekötni, egyáltalán, alulról, fokozatosan építkezve ismertté válni, ahogyan az egészséges lenne.

És mi a helyzet a régi nagy nevekkel, az Iron Maidennel, a Judas Priesttel és társaikkal?

Ezek mind bejáratott márkanevek, amik eladják magukat. A Maiden például szerintem ma nagyobb, mint valaha, koncertszempontból legalábbis egészen biztosan. Ez Angliára is érvényes, hihetetlenül sokan nézik meg őket. A Priest náluk jóval kevesebbet mozog és azt is halkabban teszi, de többnyire azért ők is megtöltik a nagy helyeket.

A Maidennel annak idején turnéztatok is együtt, igaz, még a Blaze Bayley-korszakban. Hogy emlékszel vissza arra a turnéra?

Tipikusan olyan élmény, amit soha az életben nem fogunk elfelejteni. Rengeteget tanultunk azon a turnén, a Maidenről pedig csakis a legjobbakat tudom elmondani. Nem csak óriási zenészek, hanem igazi úriemberek is egytől egyig, tényleg le a kalappal előttük. Máig tudjuk hasznosítani azokat a tapasztalatokat, amiket akkor szereztünk.

Az volt életetek legjobb turnéja?

(elgondolkodik) Azt hiszem, igen. De igazából nehéz ilyesmiket kategorikusan kijelenteni, mert egyrészt nagyon régen volt, másrészt ott is ugyanúgy megvoltak azok a csúcspontok és mélypontok, amik minden turnén. Rengeteg üresjáratunk volt például, hiszen eleve csak 45 percet játszhattunk minden este, a köztes időben pedig utaztunk a következő állomásra. Ilyenkor az ember nem nagyon tud mást csinálni, csak piálni. A rock’n’roll életforma meg csupán egy ideig szórakoztató egy efféle szituációban, utána csak még jobban kifáradsz és kikészülsz agyilag. Két hónapig koncerteztünk a Maidennel, és nagyon kemény meló volt. De mindenképpen megérte.

2007-et írunk. Gondoltad volna az As The Flower Withers idején, hogy még most is lesz My Dying Bride?

Ez egy jó kérdés... Tudod, soha nem terveztünk meg semmit előre a kezdeti időkben, annyira kölykök voltunk még. Először koncertezni akartunk, utána lemezszerződéshez jutni, aztán készíteni egy lemezt, és így tovább... Minden lépcsőfok az azelőttiből következett, soha semmit nem gondoltunk át előre. Igazából engem is csak a 15 éves születésnapi bulinkon vágott fejbe a tény: baszd meg, 15 éve itt vagyunk! (nevet) Úgy suhant el a fejünk fölött másfél évtized, hogy jóformán észre sem vettük, annyi minden történt ezalatt... Ma már rutinos, tapasztalt bandának számítunk a külvilág szemében. De közben belül még mindig ugyanazok a kölykök vagyunk, akik akkor voltunk, amikor elkezdtük ezt az egészet. Még ma is ott a gombóc a torkunkban, ha színpadra lépünk.

Különösen Aaronnak, ugye?

Ne is mondd, az egyszerűen rettenetes, amit ő művel egy koncert előtt. Néha vicces ez az egész, máskor meg komolyan sajnálom szerencsétlent, annyira lámpalázas. És semmit sem tud tenni ellene, egyszerűen ilyen. Amint kilép a színpadra, minden a helyére kerül nála, de előtte valami kibírhatatlan tud lenni. (nevet) Visszatérve a kérdésedre, azt hiszem, nem hittem volna el, ha valaki az As The Flower Withers idején azt mondja nekem, hogy 15 év múlva még mindig itt leszünk. De itt vagyunk, és ez jó. Kimegyünk a színpadra, nagy zajt csapunk, az emberek meg örülnek neki. Nincs okom panaszra.

Nem. Mindnyájunknak van rendes polgári állása a zenekar mellett, és ez nagyon-nagyon jó dolog. Néhány évvel ezelőtt eljutottunk egy olyan pontra, amikor döntenünk kellett: vagy eladhatóbbá tesszük a zenénket, vagy biztosabb anyagi alapokra helyezzük magunkat a banda mellett. Az utóbbi mellett döntöttünk, ugyanis egyikünk sem akart popbandát faragni a My Dying Bride-ból kizárólag a saját egyéni kényelmi szempontjai miatt. Ha turnézunk vagy lemezt veszünk fel, mi vagyunk a My Dying Bride, ha viszont vége az aktuális zenekari programnak, visszavedlünk a hétköznapokba és mindenki felveszi a normális kerékvágást. Hozzáteszem: ma már csak kevés zenekar képes megélni kizárólag a zenélésből. Van persze egy szűkebb kör, akik eszméletlen pénzeket szakítanak, de az nem a mi szintünk. Ez azonban nem baj, mert mindenünk megvan, és a normális munkahely garantálja azt is, hogy a csapat zenei irányvonalát semmiféle kereskedelmi szempontnak nem kell alárendelnünk. A tagok stabil egyéni anyagi háttere biztosítja a My Dying Bride teljes kreatív szabadságát.

Mivel foglalkoztok a hétköznapi életben?

Én az IT-bizniszben dolgozom, Hamish sebészgyakornok egy kórházban, Sarah nővérként dolgozik, Aaron pedig egy autós céget vezet. Dan és Lena kommunikációs vonalon mozognak. Mindenkinek megvan tehát a maga területe, ahol megtalálta a saját számítását. Egyikünknek sem kényszer a zenélés, mert akkor sem halnánk éhen, ha soha többé nem vennénk hangszert a kezünkbe. A pénz tényleg másodlagos. Mi már csak és kizárólag azért játszunk, hogy örömet szerezzünk vele magunknak és nem utolsósorban a rajongóinknak. Hosszú időbe telt, míg eljutottunk erre a szintre, de ma már ez a helyzet, ami hatalmas áldás.

Emlékszel olyan pontokra a zenekar pályáján, amikor komolyan megfordult a fejedben, hogy abbahagyod az egészet?

Azt hiszem, csak egyetlen ilyen pont volt, mégpedig amikor Calvin Robertshaw kilépett a zenekarból. Akkor volt is egy találkozónk Aaronnal és Adrian Jacksonnal a hogyan továbbról. Nem voltunk biztosak abban, hogy egyáltalán van-e értelme folytatni Calvin nélkül, ő ugyanis annyira alapvető részét képezte a csapatnak, hogy el sem tudtuk képzelni nélküle a My Dying Bride-ot. A végén persze az kerekedett ki, hogy folytatnunk kell, és amikor később Adrian is távozott, már sem Aaronban, sem bennem nem merült fel kétely a továbbiakat illetően. Ugyanúgy természetes, hogy létezik a banda, mint ahogy az is, hogy van lábam, és meg is akarom tartani, mert szükségem van rá. Egész életemben ezt csináltam, amikor nem dolgozom, ezzel foglalkozom, a munkába menet is a My Dying Bride-on jár az eszem. Mindig is arra vágytam, hogy egy metal bandában zenéljek, koncertezzek, lemezeket adjak ki, olyan ez az egész, mint egy megvalósult álom. Egyszerűen szeretek „heavy metal” lenni és kész, nézz csak rám: hosszú a hajam, ugyanúgy öltözködöm, mint 15 évvel ezelőtt, ez vagyok én, és ehhez az életérzéshez az együttes is szorosan hozzá tartozik. Konkrétan az alapját képezi...

És hogy tud egy ilyen láthatóan meggyőződéses optimista, vidám fickó ennyire nyomorúságos zenét játszani?

(nevet) Igen, ezt gyakran megkérdezik tőlem, de nem tudok mást mondani: szeretem ezt a hangzást, és a többiek is szeretik. Élvezzük ezt a sötét, magányos muzsikát, a borult, depressziós szövegeket, de mi magunk sosem voltunk ilyenek. Kissrácként imádtuk a régi Celtic Frost, Bathory meg Candlemass lemezeket, ezeket a gonosz, depressziós, kilátástalan zenéket szívtuk magunkba, és ez jön belőlünk ma zenészként. Minél depressziósabb, minél borúsabb és szomorúbb a végeredmény, mi annál boldogabbak és vidámabbak vagyunk. Amikor például az új nótákat írtuk, és előkerültek a legnyomorúságosabb, legkeservesebb témák, riffek, le sem tudtam törölni a képemről a mosolyt. Erre a koncerteken is figyelnem kell egyébként, mert elég furcsán hatna, ha szélesen vigyorognék a dalaink közben. De elárulom, sokszor nagyon nehéz megállnom. (mosolyog) Mindannyian normális emberek vagyunk, imádunk röhögni, viccelődni, hülyíteni egymást.

Említetted az előbb a Celtic Frostot, mit szólsz a visszatérő lemezükhöz?

A Monotheisthez? Azt, hogy egy kibaszott monolit, egy mestermű, egy mérföldkő. Amikor egy fesztiválon együtt játszottunk Spanyolországban, oda is mentem Tom G. Warriorhoz, hogy megmondjam neki, mennyire tetszik a lemez. Kicsit ideges voltam előtte, mégiscsak az egyik legnagyobb gyerekkori hősömről van szó... Szóval odamentem hozzá, ne haragudj, Tom, nem akarlak zavarni, de iszonyatosan tetszik a Monotheist, hebegtem-habogtam, mire Warrior rám nézett és azt mondta: igazán örül, hogy szeretem a lemezt, mert ő is hosszú-hosszú évek óta figyelemmel kíséri a My Dying Bride-ot, és nagyon kedveli a bandát. Ez elmondhatatlanul sokat jelentett. Azóta találkoztunk velük többször is, és baromi rendes, korrekt arcok.

Mi az élet értelme?

Hogy érezd jól magad.